A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-14 / 2. szám
MAJOR ÁGOSTON A trónörökös Figyelem, flgyeleml A hatodik vágányról személyvonat Indul Surány és Nyltra Irányába. A negyedik vágányra nemzetközi gyors érkezik Budapestről. Kérem, a vágány mellett tessék vigyázni! A pénztárnál emberek tolakodnak, majd a kocsik kOzt rohannak, hogy az Indulásra kész vonatot elérjék. Jobb felöl, a teherszállító részlegen, nagy robajjal ütköznek Össze a kocsik. Árut raknak, tolatják a szerelvényeket. A sínek közt középtermetű, szélesvállú férfi lépeget. Munkába megy, a Javítóműhelybe. A gépcsarnokban mint élettelen óriás áll a Javításra váró kazán. A kis ember kalapácsot, hegesztőt vesz elO a szerszámosládából. Mielőtt nekifogna a munkának, kollégái is megérkeznek. Körülfogják a kazánt, mint hangyák az elefántot. Az embernek ezzel Is meg kell birkóznia, ez az élet titka, dolgoznia kell, ha élni akar. Legalábbis így van ez Ővele, Makkal Jánossal. Munkából élt 0 vllágéletében, most Is ezzel keresi a kenyerét. Ha gazdag trónt örököl apjától, ma könynyebb lenne az élete. De csak kalapácsot és gondot OrOkölt. Apja halála után az 0 vállára nehezedtek a férfi teendők a háznál. Neki kellett pénzt keresni, hogy megélhessenek a kis testvérei. Vasutas volt az apja, vasutas lett 0 Is. Ogy van ez a szakmával Is, mint a fajtával, hogy akarata ellenére örökli az ember. Makkal János gyerekkori vágya a tanítói pálya volt. Jól tanult, sokat dicsérték az iskolában. Mégis, amikor a felvétéllre készült a tanítóképzőbe, az anyja azt mondta, nem mehet, sok gyerek van még a háznál, azokra kell keresni, hogy valamiből megélhessenek. így hát nem teljesült a vágya, s még Inasnak sem mehetett, mert azért Is fizetni kellett, s erre nem volt az anyjának pénze. Elszegődött hát Mlskó sógorához, a hentesüzletbe, hogy ellesse tőle a mesterséget. Egyszer aztán a városban meghalt egy öreg hentes, aki. után megürült az üzlet. János anyja ezer korona kölcsönt vett fOl, s megvette a fiának az üzletet. A családban megvolt az OrOm, hogy mester lett az első fiúgyermek. S kezdetben az üzlet Is hozott a konyhára valamit. Olcsón vásárolta a sertést a környékbeli parasztoktól az újvári piacon. De a harmincas években a gabona-monopólium rányomta az adót a parasztra, nem volt miből sertést nevelnie, üres maradt a piac és János mészárszéke. Be kellett csukni az üzletet. Így szegődött 1936-ban a vasúthoz. Ez volt az egyetlen valamire való munkahely a városban, ahol keresni lehetett. Vasutas volt az apja, a rokonság, az emberek nagyobb része. Ha nekik Jó, majd csak kibírja 0 Is valahogy — biztatta magát Makkal János. Pedig nem könnyű szakma a vasutas munka. Egész nap csákányolnl, talpfákat rakni, vagy a műhelyben a nehéz kalapácsot emelgetni. Eró kell ahhoz és kitartás. És Makkal Jánost mindkettővel megáldotta az Isten. Igaz, hogy alacsony kis termetéből lfélve nem néz ki érésnek. A felvevő irodában rá Is pirítottak, hogy mit akar Ilyen vézna kis emberke a vasútnál. Mert akkor beteg Is volt, egy tífuszjárvány vette le a lábáról. De akik legénykorából Ismerték, tudták, milyen erOs. A fiatal Makkal 140 kilót könnyedén felemelt, s a hátán 260 kilót la elcipelt. Szívós legény volt és ügyes, öklével három ütéssel deszkába verte a szöget, fogaival egy söröshordót Is felemelt. Tisztelték Is erejét az emberek. Ilyennel aztán öröm a munka — s csalogatták hol az egyik, hol a másik munkacsoportba. Ma Is szeretik a munkahelyén, mert János ott van mindig, ahol valami nehéz feladat vár megoldásra. Most Is egy nehéz rúgóvassal bajlódnak a többiek, s János odasiet, aláfekszik, s minden erejét megfeszíti, hogy helyére kerüljön a megmunkált vasdarab. Pedig neki ehhez semmi köze, 0 hegesztőknél dolgozik. Mégsem tudja tétlenül nézni, hogy egy kis vasdarab emelésénél hogyan nyögnek a többiek. Odaugrlk és szó nélkül segít. Pedig sokszor azt sem mondják, hogy köszönöm. Ogy látszik, már arra sem méltatják egymást az emberek, hogy hangos szóval megköszönjék a segítséget. S ha mondanak Is valamit, János ebből, nem sokat ért, rosszul hall az egyik fülére. A szerelőműhelyben nagy a zaj. Az egyik sarokban ífúrógép, a kocsi faránál hegesztőlámpa és kalapácsok zöreje visszhangzik a teremberii Tíz óra, tájt, amikor az emberek leülitek falatozni, elnémulnak a gépek, s Ilyenkor válthatnak szőt egymás közt a műhelyben. Makkal Ilyenkor sem Igen beszélget, csak ül, magába merülve. Mert miről Is beszéljen? A politikáról? Ezzel már egyszer megjárta. 1950-ben belépett a kommunista pártba, mondván, a munkásembernek ott a helye. A következő évben, az ellenőrzésnél, feltettek neki néhány kérdést, hogy tud-e válaszolni erre meg arra, mit mondott erről Marx 100 évvel ezelőtt. S ö honnan tudta volna? Felsőbb iskolája nem volt, tanfolyamot sem végzett. S a helyett, hogy megismertették volna vele Marx tanait, kizárták a pártból. 0 mégis hú maradt a munkásosztályhoz. Munka közben a „Vörös Csepelt“ és hasonló proletárdalokat dúdolgat, mint ahogy azt megszokta valamikor a sztrájkokon és tüntetéseken. Most azt tartja, hogyha egyszer megvonták tőle a szót, minek üsse bele az orrát olyanba, amihez nem sokat ért. Végzi tovább becsületesen a munkáját a műhelyben, mert a kalapácsot senki sem veheti ki a kezéből. És meghallgatja, hogy munkatársai hogyan viccelődnek. Legtöbbször a sport kerül szóba. Ha egyáltalán erről is érdemes beszélni. Éveken át drukkoltak, hogy az újvári futballisták felkerüljenek az első ligába, s még a másodikból is kiestek. — Na, mit szólsz ehhez, János — kérdik a többiek. Amikor te voltál az újvári sportvezetöség elnöke, bezzeg jobban menti — Amikor futballbíró voltál, hogy megzavarták a szlmőiek — szól nevetve egyik kollégája, miközben piros paradicsomot majszol. —■ Emlékszel, ugye, amikor kisgatyában futottál Újvárig s másnap a feleséged ment Szlmőre a ruhádért. Makkal János nem szól, csak lehajtott fejjel gondolkozik. Mert neki az sem mindegy, hogy ml történik ma a sportban. Fiatal évelnek minden vasárnapját a futballpályán töltötte, Ingyen, köszönömért. Járta a környékbeli falvakat, fújta a sípot, mint futbellblró. Egy karé) zslroskenyérrel bejárta Prágát, hogy ruhát szerezzen a sportolóknak. S most meg mindenünnen kiesnek. A pénz lett az Istenük. Ha pályára lépnek, azt nézik, hogy honnan hullnak az ezresek, s az első gólnál berezelnek. — Jó van, János, nem muszáj úgy szívre venned, — ütik el a szót a többiek. — Inkább mondd el, hogyan verted a villanyoszlophoz a gazdalegényeket, vagy hogyan ejtett ét a szőke hajú szerelmed. — De Jó nektek, mindig marhaságon töritek a fejeteket — néz a többiekre Makkal. Hogyan legyen kedve most mesélni, amikor itt a tömérdek munka. És olyan sokszor elmondta már ezt az esetet, hogy a kollégái lassan Jobban emlékeznek rá, mint ő. Történt az egyik napon, hogy István öccse arra kérte, kísérje el este a lányokhoz, mert fél a gazdalegényektől, meg akarják verni. Ha csak ez a kívánságod, gondolta magáiban János, elkísérlek én még a nászéjszakára is. S amint úgy mendegélnek, a gazdautcába érve néhány legény áll eléjük, hogy r.em tudják-e, hogy iparos legényeknek kuss a gazdalányoktól. Tudom, vagy nem tudom, ml közöm nekem ehhez, válaszolta János. Hogy ml? Ez nil — húzott le neki egy pofont az egyik legényke Többre aztán nem tellett, mert János karjában megmozdultak az izmok és szép sorjában á villanyoszlophoz verte a legényeket. Lehetett egy féltucat, a többi elfutott. A gazdalányok másképp vélekedtek Makkal Jánosról. Szerették volna, ha ilyen markos legény csapná nekik a szelet. Dehát ő nem az erejével, hanem a szivével és a szemével hódította a lányokat. Azt tartotta, hogy a szerelemhez nem erő kell, hanem szerető szív és kedves tekintet. Arra pedig ügyelni kell, hogy kire vet szemet a legényemoerl Mert ha félrekacslnt, abból csak baj lehet. Ezt saját magán tapasztalta Makkal, Már két éve udvarolt a mai feleségének (csinos, bogárszemű, feketehajú lány volt), s hogy, hogy nem, közben szemet vetett egy tardoskeddl szőke lányra, aki az Andódl utcában szolgált egy parasztnál. Már majdnem összemelegedett a szőkeséggel, amikor a leány az egyik vasárnapon azt mondta, hogy fél nyolctól tovább nem maradhat vele, mert a háziaktól csak addig van kimenője. Nem Ízlett ez sehogyan sem Jánosnak, fogta magát, s a kertek alatt felsietett az Andódi utcába, beállt egy fa mögé s onnan szemmel tartotta a házat. Pár perc múlva kit lát a ház előtt sétálgatni, mint Sedlák Pistát, s nemsokára megjelenik Fuja Áttörés Is. 0 ekkor kilépett a fa mögül, egyenest hozzájuk tartott: — Most mondjátok meg őszintén, ti Is a szőkére vártok? — szólította meg őket. — Igennel válaszoltak. — Hogy a cefre egye meg az... izéjét, mert én is, — Jegyezte meg dühösen. S ezzel vége lett a kalandozásnak. Mint póruljárt róka, szépen visszatért régi kedveséhez. Vasárnap legénypajtásaival elment a templomba, szokás szerint megállt a patika előtt a Járdán, Innen gusztálták a lányokat, kinek milyen a ruhája, a lábaszára s elloptak egy-egy mosolyt a piruló lányarcokról. De ő már többé nem legeltette szemét a tilosban. Űrnapi körmenetkor Magdi közelébe lopakodott s halkan suttogta: Mandó, én már meggondoltam, Estére várjál meg, hozzád Jövök, S addig járt Mandóhoz, míg édesapja az egyik napon azt nem mondta: Úgy látom, fiacskám, nagyon szagllk neked a rozmarln az utca végén, egészen mthozzánk érzik a szaga?l — Bizony, szagllk, édesapám, s már úgy elszédültem tőle, hogyha megengedi, leszakítom örökre, hogy az enyém legyen. — Válaszolta határozottan az apjának. S azóta Makkal János házának egyetlen virága Mandó, a felesége Csókkai fogadja munkából hazamenet minden este. S ha netán az asszonyt a házi gondok Idegessé tennék, nótával szokta János meghozni házanépének a Jókedvet. Mert nótás kedvű volt ő világéletében. Esténként összeült családjával, a nagyobbik fiú hegedült, a veje gitározott, a kisfia harmonikán játszott, ő meg dalolt. Hányszor megkérdezték a bérház lakói reggel: — János, mit ünnepeltetek már megint tegnap este? — Semmit, szomszéd, csak dalolgattunk — magyarázta Makkal. Már dalolni sem szabad az embernek? — De Jó nektek, bólogatott a szomszéd. Felettünk egy év Ls elmegy, hogy nem Jön nóta a szánkra, ti meg csak úgy, semmiségből daloltok?! Nemcsak odahaza dalolgatott Makkal, tagja volt a vasutasok és a Csemadok énekkarának. Később ám a vasútnál szemrehányás érte, 20
