A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-28 / 17. szám
JANICS KALMAN Tanulmány ZVARA KÖNYVÉRŐL Ez a különleges múzeumi ritkaság hivatkozik a 88/1945 sz rendeletre, és ígéri, hogy: „Minden egyes család feltétlenül azonnal megkapja az új munkahelyén a maga megfelelő lakását... Nem szabad magával vinni vagy elidegeníteni (eladni) sem lovakat, sem semmiféle szarvasmarhát és malacot ... Az állampolgársági jogok rendezve lesznek, és az itthagyott ingatlanokért ott fognak kapni megfelelő kárpótlást és nem lesz elkobozva". Ez utolsó megjegyzés jellemzi a kölcsönös bizalmat Zvara rámutat, hogy ez az intézkedés kisembereket is sújtott. Ezt a nézetet annyiban kell helyesbíteni, hogy csaknem kivétel nélkül kisemberek ellen irányult, mert valamennyi jobb módú gazdálkodót az ún. fehér lappal még 1946 tavaszán Magyarországra való áttelepítésre jelöltek, így a „toborzás" a törpebirtokos rétegekre korlátozódott. Az egykorú napisajtó is sajnálkozik azon, hogy az áttelepítettek után alig maradt földbirtokos. Régóta vitatott kérdés, hogy ezt a törvénytelen akciót milyen erők indították el, és ki hajtotta végre. Teljesen felesleges személyes fejlődés érlelte idáig, a környezet termelte ki, mozgatója pedig nyilván mindenki volt, aki az akkori hatalomért felelősséggel tartozott. Legfeljebb annyi szögezhető le, hogy egyesek tisztán látták az erőfeszítés értelmetlenségét és nemzetközi kockázatát, törvénytelen jellegéről nem is beszélve. Bár Beneá magyar barátsággal igazán nem vádolható, egy mozzanatot kénytelenek vagyunk említeni, amely igazolja, hogy a fanatikus elvakultság azokban a napokban a politikai értelem fölé kerekedett, továbbá, hogy az akció elindításának felelősségét Benes nem vállalta. 1946 november elején a Szlovák Nemzeti Tanács küldöttsége jelent meg Benes elnöknél, s kérte, hogy adja hozzájárulását a magyar népcsoportnak a Szudéta-vidékre való széttelepítéséhez. Benes kitérőleg válaszolt, és az egykorú napilapok jelentése szerint (legrészletesebben a pozsonyi Práca közölte) hangoztatta: „a csehszlovákiai magyar kérdés csehszlovák—magyar államközi tárgyalás anyagát képezi, tehát közös csehszlovák—magyar ügy, s a békekonferencia döntései alapján fontos nemzetközi vonatkozásai is vannak". Benes tartózkodó álláspontja ellenére rövidesen megindult Felső- Csallóközben az a szabályos haditerv alapján mozgásba hozott katonai gépezet, melynek tevékenysége februárra a rozsnyói járásig terjedt. A rendszabályok közvetlen és nyílt bejelentésére Július Duris földművelésügyi miniszter vállalkozott: „Cseh területeken magyarokat fogunk alkalmazni. Magunk teremtünk rendet, ha ez a Csehszlovákia és Magyarország közti megértés útján nem megy, mert Magyarország szabotálja a lakosságcserét. Még akkor is, ha nemzetközi fórumon nem lehet ennek érvényt szerezni. A kérdést, amely egyike a legnehezebbeknek, megoldjuk mi magunk, s így a szlovák föld szlovák földművesek kezébe kerül." (Slovensky vychod, 1946. november 24.) Ebben az idézetben Zvara minden kérdésére és bizonytalankodására benne van a válasz. juraj Zvara is helyteleníti a szegényparasztok ellen alkalmazott területhódítást, helyesli, hogy csaknem egy évtized múltán azok is elítélték, akik a szervezésében részt vettek, és úgy látja, hogy már akkor el kellett volna ítélni. Annak a kérdésnek a megvitatására, hogy miért nem volt Szlovákiában semmiféle nyílt ellenzéke a magyarok ellen alkalmazott embertelenségeknek, még visszatérünk. Különösen a „toborzás“ ügyében érthetetlen a történetíró naivitásnak nevezhető álláspontja, hogy a kezdeményezőktől vár egyidejű elítélést. Hogyan is foglalhatott volna el a Nemzeti Front exponensei közül bárki elutasító álláspontot, mikor a burzsoá politikai erők felszámolása után még egy évig az internáltság és vagyonelkobzás állapotában tartották fogva az elszállított családokat. Az Új Szó még 1949 tavaszán is a szocialista forradalom szerves részének mondja a „toborzást", pedig akkor Benes már régen halott volt, Lettrich pedig az Egyesült Államokban kereste az érvényesülést. Az Oj Szó 1949. februári 26-i számából: „Ez elsősorban szociális intézkedés volt, ez nem szlovák—magyar kérdés. Meglepő jelenségeket figyelhetünk meg: Egyesek, akik nem kerülhettek vissza saját házukba, visszautasították a nagy házakban terpeszkedő kulák, az osztályellenségnél való elhelyezést és inkább szegény, szűkösen szorongó rokonaiknál húzódtak meg... Ne süllyedjen bele a szentimentális sóvárgásba a kis házikó után, ezzel nem jutnak előbbre, még ha megértéssel vagyunk is az ilyen konzervatív elérzékenytiléssel szemben". Hol volt még akkor az elítélés atmoszférája? Kiigazításra szorul Zvarának BeneSre való utalása (43. o.). Első Benesidézete 1938-ból származik:......az elkövetkező háborúért a kisebbségek bűnhődnek majd“. Benes ezt a kijelentést a München utáni hetekben mint emigrációban élő magánember tette. A háború kitörése után 1941 nyaráig ellenkező értelmű elveket hangoztatott. 1945. október 28-i beszéde pedig mint fejlődést irányító tényező szóba sem jöhet, mert a magyar kisebbség erőszakos felszámolásának a politikája akkor már élő gyakorlat volt. Zvarának azzal a megjegyzésével kapcsolatban, hogy „Benes már az emigrációban ezeket vallotta', hivatkozom a már elmondottakra, ismétlésül csak főnyit, hogy a teljes Benes-irodalom szerint az einök a magyar népcsoport erőszakos transzfei jenek sszméjét csak 1945 február 16-i beszédében emelte ki a titkos megegyezések homályából Zvara megemlíti a DS | Detnokratická sttana — Demokrata Párt) vezérkarának magyarellenes uszítását, és idéz az akkori demokrataparti lapokból. Sajnos, hasonló hangnemű cikkeket minden 1945-ös és 1946-os sajtótermékből lehetne idézni, pártokra való tekintet nélkül Egy tárgyilagos megjegyzéssel azonban tartozunk az igazságnak. Húsz év távlatából azt kell mondanunk, hogy a pozsonyi Práca volt a legtartózkodóbb, s bár nem tért el az általános sodródás politikai vonalától, az emberség egy szikrája jelen volt a soraiban, azonkívül a pusztán gyűlölködő uszításnak alig adott helyet. Felületesen és félreérthetöen siklik el Zvara a kisebbségellenes politika elindulásának kérdése fölött. „Csupán a moszkvai tárgyalások után, melyek 1945-ben a kormányprogramról, a kormány összetételéről, az SZNT helyzetéről folytak, következett be változás. A CÜKP moszkvai vezetősége fokozatosan azonosította magát a londoni burzsoá emigráció és Benes követeléseivel, hogy a magyat lakosság esetében is alkalmazni kell a -kitelepítés politikáját, mint a németekre vonatkozót, fehát lényegében Benes javaslatairól volt szó, melyeket J V. Sztálin és a szovjet külpolitika is támogatott, igaz, ebben az esetben nem az egyoldalú kitelepítés formáját választották, hanem a Csehszlovákia és Magyarország közti lakosságcserét. A csehszlovák kormány ugyanis nem szerezte meg a nemzetközi beleegyezést az egyoldalú kitelepítéshez." Ez a néhány sorra redukált rövid „történelem" volna a magja minden további magyarellenes intézkedésnek, azzal a különbséggel, hogy nem úgy történt, amint Zvara állítja. A moszkvai konferencia elfogadta magyar vonatkozásban az egyoldalú kitoloncolás (transzferj elvét, azaz jóváhagyta, mert az ilyen értelmű megegyezés már régebbi keletű volt. Ezt bizonyítja Benes februári londoni beszéde, továbbá Gottwald és Kopetky iratai Zvara nem szólt arról, hogy az SZNI vezetői és a londoni kormány között erről a kérdésről már 1944-ben tárgyalások folytak, tehát furcsa tálalása az eseményeknek az az egy személyre való leegyszerűsítés, hogy „lényegében Benes javaslatairól volt szó", annál is inkább, mert Beitek már 1944-ben meghátrált az SZN'l különböző kívánságaival szemben; még hihetetlenebb, hogy 1945 márciusában egyéni javaslatait erőszakolhatta volna a két emigráció és a hazai ellenállás vezetőire. Teljesen elszakad az igazságtól Zvara, mikor azt állítja, hogy nem az egyoldalú kitelepítést választották. Mert, sajnos, nagyon is azt választották a németek ellen kitervelt rendszabályokkal teljes azonosságban és egyöntetűségben. A végrehajtás egyidejűségének a tervéhez sem fér kétség. Ha az ilyen irányú politikai egyezkedésekről nem is maradt volna fenn elegendő írásbeli bizonyíték, mindent elárulna az 1945. évi törvénytár, amely a magyar kisebbség ellen kiadott politikai és gazdasági jogfosztó törvények egész sorozatát közli, amire egy egyezményes lakosságcsere esetében nyilván nem lett volna szükség, sőt, mindennemű tárgyalást megakadályozott volna, viszont a német mintájú kitoloncolás megvalósításához a kiközösítést előbb el kellett rendelni. Foglaljuk össze időrendben az erre vonatkozó legfontosabb törvényeket és rendeleteket. 5/1945 sz. elnöki dekrétum (május 19.J: az állam szempontjából minden magyar megbízhatatlannak minősít és vagyonát gondnokság alá helyezi. Érdekes a 6. paragrafus: „Magyar az, ki 1929 óta egy ízben magyarnak valotta magát". A 12/45 sz. elnöki dekrétum minden magyar lakos mezőgazdasági ingatlanját elkobozza. Itt a 2. paragrafus határozza meg a magyarság kritériumát ugyanazon értelemben, mint az előbbi dekrétum. (Kiadták 1945. június 21-én). A magyarok mezőgazdasági ingatlanjainak betelepítéséről a 28/1945 sz. elnöki dekrétum intézkedik (hatályba lépett 1945. július 20-án). Az egész magyar népcsoportnak az állampolgári jogokból való kizárását az 1945. augusztus 2-án közzétett 33/1945 sz. elnöki dekrétum rendelte el. Végül mindennek a megkoronázása: a 108/1945 számú elnöki dekrétum (1945. október 25.), amely minden magyar ingó és ingatlan vagyonát kártérítés nélkül elkobozza. Ez a csokor volna a jogi alapja annak, hogy „nem az egyoldalú kitelepítés formáját választották, hanem a Csehszlovákia és Magyarország közti lakosságcserét" — mint Zvara írja könyvének 50. oldalán. A történetírónak az a megjegyzése, hogy Csehszlovákia nem kapta meg a nemzetközi beleegyezést a transzfer megoldásba, igaz, de csak 1945. augusztus 2 óta. Addig a totális kitoloncolás programja volt napirenden jogi, gazdasági és szervezési szempontból előkészítve, hadműveleti tervekkel megalapozva. Az 1945 februárjától 1945 augusztusáig eltelt hat hónapot Zvara egyszerűen kiejti a történelemből, ezért ismételjük: 1945-ben a „lakosságcsere" szó sem Moszkvában, sem Kassán, sem másutt nem hangzott el egészen 1945. augusztus 2-ig, addig a napig, amíg a kitoloncolás programja meg nem feneklett. Zvara szívesen hivatkozik az 1945-ös év első hónapjaiban felvett jegyzőkönyvekre, helyi jellegű intézkedésekre vagy elvi határozatokra, amiket még nem hat át az általános magyarellenes izgatás szelleme. Sajnos, a szerzőt ki kell ábrándítanunk olyan értelemben, hogy ezeknek semmiféle történelmi jelentőségük nincs, és akkor sem volt, mert az irányvonalat a moszkvai konferencia és a kassai kormányprogram határozta meg, minden egyéb csak magánkezdeményezés A magyar népcsoport elleni rendeleteket abban a hitben hozták, hogy hatályba lépésüket a legrövidebb időn belül, a németekéhez hasonlóan, teljes kitoloncolás fogja követni. Miután az egyoldalú transzfer terve az első komoly akadálynál felborult, ésszerű lett volna a törvények magyar vonatkozású rendszerét valamilyen formában az adott valósághoz alkalmazni. Mivel ez nem történt meg, félmillió magyart három évre kirekesztettek a civilizációból. Nem volt számára kötelező népoktatás, nem voltak politikai jogai, sem sajtója, sem kulturális lehetősége, papíron még vagyona sem. Ha nem lett volna „feketén" üzemben tartott rádiója, joggal eshetett volna kétségbe. Ebben a teljes politikai zsákutcában három évig labdája volt az egymás ellen küzdő és hazafiasságukat egymás ellen bizonygató szocialista és burzsoá politikai erőknek.
