A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-14 / 2. szám
égtükör Csobbant a szemed, amikor először láttál, mint sziklakő hulltán a víz, a páfrányok szemöldök-flórája alatt borongó égtökör, pedig csak rajzom, alakom hővös vonal-képe hullt bele; csobbant s gyűrűi közt ekkor megpillantottam magam. Tagjaimnak kanos, darabos érdekessége boldog szimetriába simult; vállaimról lerítt a mázsa-bírás, a térdemről, csuklómról, hogy győzné zsanírként a pokol kapuját is; számban a fogak asszony-aljakat rojtosra harapó, mérges, szerelem-mérges kis fenevadakká szilajodtak; én, a gerinchúros, minden szüzek és minden volt-szüzek tündöklő kísértőjévé istenültem. Ég tükre, friss tengerszemikerpár, mivé lettél! Hullok, hullok beléd, mint akkor először; hullok, mert így döntöttek s nem másképpen a bűgva türcmlő titkos ős-elemek bennem és benned s így a fattyaik, a csitri véletlenek is; hullok, hullok, hullok, és tippanos csenddel hasít belém a felismerés: nem csobbansz már hulltomkor; süppesztve merítsz el s — darabokban; ma egy szál hajamat, holnap diós-csotos ádámcsutkámat fejted le nyugodtan, komótosan, mert én holnapután is itt leszek. Milyen kegyetlen játék! Már kereshetem azt, aki voltam — Jgy köldök, két külön láb, két külön kar, temérdek kusza hajszál, egy fényes homlok és sok, sok borostás bőrdarab hever a szemben, az élő tükörben, ahol keresem, és nincsen béke bennük. Ég tükre, friss tengerszemikerpár, mivé lettél! Gyűrűzésed, pupilláid bomlott hullámverése erőt s hitet adó képemmel hová tűnt, hogy most úgy fordulsz felém, mint két tál kocsonya. Illusztrálta VARGA L. Végre is nem maradhatott már tovább egy helyben. Félénk tekintetét az Erdőtündérre emelte, de véletlenül kissé félrébb esett és ott egy másik szempárra akadt. Rápillantott az Is —• kérdve, csodálkozva — de aztán olyan csillogó sugárkéve ragyogott ki a szeméből, hogy Olavi előtt elhomályosult minden. Arcát forró vérhullám öntötte el. — jó éjszakát! — emelte meg kalapját az egész leánycsoportnak és megfordult. A fiatalság szétoszlott, mindenki ment a maga útjára. Tőled én el nem válók, nem válók! hangzott a hazafelé menő metszükulmai fiúk dala a folyó túlsó partjáról, amikor Olavi az ő telkükhöz tartozó szántóföldek között felfelé haladt a domboldalon. Nem válók, nem válók! a« dúdolta Olavi — arcán különös, határozott, majdnem eszeveszett ujjongás kifejezésével. Az anyai tekintet A tavaszi éjhomály belépett a szobába és leült a belső padra. Csendes volt minden. — Ott van már megint? — kérdezték előrehajolva a nagy edényszekrény polcain nyugovó tányérok. Az 6 helyük a felső polcokon volt és különben is rosszabbul látták. — Meginti — hangzott az alsó polcról a kanalak szomorú felelete. Arról a szürke férfikalapról tárgyaltak, amely a szekrény alsó, zárt részének kiugró tetején hevert. Ez már a második éjszaka — folytatták a tányérok. — Úgy van! — Éjjel jön és éjjel megy — ki látott már Ilyet? — csodálkoztak ismét a tányérok. — Abban a korban van most a leány — mosolyodott el a tejszínes kanna, mely a kávésedények mögül semmit sem látott, de nagyon jól tudta, hogy miről van szó. — És a fiú szintén! — tette hozzá fontoskodva a cukortartó. A tányérok rosszallóan vontak vállat: a tejelköszönés Azon az estén e szeszélyes karolást! ágakkal bekereteztem magamnak az arcod, Gyermeki játékossággal hajdan, estelente a fűznél így váltam meg mindig a naptól, lenne csak elköszönés, am> nehéz búcsú volna. És tudtam, hogy a dombnál, kőhajításnyira a parti rekettyésről, melyik fa mögött hasad majd a hajnal, mint ahogy ma is tudom, ha elsápadnak az üvegen a jégvirágok, hol kocogtatod meg ablakomat. Ggy hajlott át az éj az alkonyatbói a derengésbe, olyan észrevétlen, hogy alig fért bele egy röpke álom. S szempillantásnyi az idő is, amíg várlak, nem fér bele még egy másik élet. •Romániai magyar költö. színes kanna meg a cukortartó Ismeretes volt könnyelmű beszédéről. Aztán egy kis ideig csendben voltak. — Vajon mit beszélnek egymással? — szóltak megint a tányérok. —• Nem hallatszik ide semmi; sugdosódnak — feleltek a poharak Azután elmerült mindegyik a saját gondolataiba. — Ö, mennyire vártalaki — suttogta a leány, s forró öleléssel borult az ifjú nyakába Úgy féltem, hogy nem jössz el, hogy valami meggától jöttödben. — Meggátolhatna-e valami abban, hogy hozzád jöjjek? De nem szabadulhattam hamarabb, nem tudom, miért, anyám oly sokáig fenn volt ma este. — Csak nem... — kezdte a leány, de égő csók zárta le ajkát. — Ha tudnád, mennyire hiányoztál nekem — folytatta néhány perc múlva az ifjú — és egész nap mennyire vártam az est eljövetelét. Mióta gazellaszemedet láttam, nem tudok másokra gondolni. — Igazán, Olavi? — A leány még forróbban ölelte meg. — És tudod e, mit gondoltam ma. amikor künn szántottam a mezőn? Azt gondoltam: bár lennél kis virág, hogy keblemre tűzzelek és szüntelenül téged nézhesselek. Vagy lennél kicsiny alma: zsebemben hordanálak s elővennélek titkon, beszélnék veled és játszanék veled, s nem tudna róla senki sem. — Milyen szépen beszélsz. Olavll — Nem hittem volna, akárki mondja is, hogy ilyen a szerelem. Hogy ilyen csodálatos... Tudod-e, mit szeretnék ... ? — Mit szeretnél? Mondd! — Agyonszorítani téged — így!-T Bár meghalhatnék így — most, ebben a percben! Folytattuk
