A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-04-14 / 15. szám

aUM uibél Ilyen nagy csapatok, ilyen sok ember mozga­tásánál lehetetlen, hogy valami ki ne szivárog­jon. A különleges csoport ezért úgy elöntött, hogy merész játszmát kísérel meg: ö maga látja el a németeket információkkal, természe­tesen nem valódiakkal, hanem olyanokkal, amelyek alkalmasak az ellenség megtéveszté­sére, félrevezetésére. így született meg a gondolat, hogy egy ha­lott zsebében levő fontos iratokkal „informál­ják“ a hitleristákat a szövetségesek következő támadásának céljától. Az ötlet mindenkinek tetszett, de kivitelezése csaknem lehetetlennek látszott. Honnan sze­reznek ilyen halottat? És ha van halott, ho­gyan oldhatják meg, hogy az orvosi vizsgálat ne fedje fel rögtön: nem a rosszul működő ejtőernyő okozta az illető halálát, hanem már halott volt akkor is, amikor kidobták a gép­ből. A megoldáshoz közelebb jutottak, amikor a legnagyobb titoktartás mellett meghallgatták volt soron. Két éjszakát vitatkoztak rajta — a holttest közben napok óta egy légmentesített tartályban, szárazjég mellett pihent —, amíg eldöntötték, hogy a levélben két dologról írnak: 1. A szövetségesek egyidejűleg Szardínia és Korzika ellen támadnak, a másik támadást pe­dig Görögország ellen irányítják, 2. A két fő támadás álcázására leplező hadműveletek in­dulnak Szicília ellen is. A különleges csoport emberei — mint ké­sőbb kiderült, nem rosszul — azzal, hogy Szi­cíliát is belekeverték a dologba, arra számítot­tak, hogy a németek a továbbiakban semmifé­le, a szicíliai invázióról szóló hírnek nem ad­nak majd hitelt, azt tartják majd dezinformá­­ciónak, márpedig ez önmagában is fél győze­lem, mert a teljes titoktartást lehetetlennek látszott biztosítani. Sir Archibald Nye maga irta meg a fiktív levelet Alexander tábornoknak címezve. Még arra is volt gondja, hogy „Husky“ fedőnévvel illesse a görögországi támadást, hátha eljutott már a hitleristákhoz ez a fedő­név, hadd higgyék, hogy mindaz, amit a Hus­­kyről tudnak, Görögországra vonatkozik. Közben kidolgozták a levél vivőjének „le­gendáját“. Az elég gyakori William Martin név megnehezítette, hogy a németek Angliában néz­zenek utána ügynökeik révén a halott előéleté­nek. Igazolványokat készítettek neki, csak ép-A halott, aki sosem élt egy orvossz^kértő véleményét. A híres orvos­­szakértő kifejezte, hogyha olyan hullát talál­nak, aki kórházban, végső kimerülés következ­tében halt meg, a kórboncnokokban olyan vé­lemény alakulna ki: a halál oka végső kime­rülés, s az illető ejtőernyővel vizet ért, s ott lelte, a tengeren hányódva halálát. Hetekig tartott, amíg megfelelő hullát talál­tak. Nagyon vigyázniok kellett az akció végre­hajtóinak, nehogy visszafelé süljön el a dolog. Ha a hitleristák gyanút fognak, rájönnek, hogy ügyesen megszervezett beugratással van dol­guk, akkor már gyerekjáték számukra, hogy megállapítsák, éppen a szicíliai támadásról akarták elterelni a figyelmet, tehát a szövet­ségesek Szicíliánál fognak támadni. S a holttest megszerzésével megbízott hírszerző tiszteknek számolniuk kellett a család titoktartásával. Végül is hosszas keresés után az egyik kórház­ban ráakadtak egy 30 éves halott fiatalemberre, illetőleg a holttestére. A család — amely ter­mészetesen mit sem tudott meg a részletekről, csak annyit mondtak nekik, hogy családtagjuk holtteste hazafias célra kel] — lemondott a hulláról, azzal a feltétellel, hogy nevüket soha nem hozzák nyilvánosságra. Ezt a feltételt tel­jesítették, s Így még ma sem tudjuk, hogy ki volt az a halott, akit a különleges csoport Wil­liam Martinnak keresztelt el, s mindjárt őr­naggyá léptetett elő. Közben kidolgozták, hogy hol érjen partot a holttest. Az angol hírszerzés már régen tisz­tában volt vele, hogy a spanyolországi Huelvá­­ban jól képzett német ügynök működik. Eldön­tötték, hogy a holttestet ott juttatják majd part­ra. A német ügynök nyilvánvalóan ezúttal sem mond csődöt, megszerzi majd a „titkos irato­kat.“ Csakhogy ahhoz előbb el kellett készíteni azo­kat. Hosszas viták után úgy határoztak^ hogy egészen magas katonai vezetőktől származó le­veleket tesznek a halott zsebébe. így döntötték el, hogy Sir Archibald Nye tábornok, a brit bi­rodalmi vezérkar vezetője „küld“ levelet Ale­xander tábornoknak. Megállapodtak abban is, hogy a levelet baráti hangnemben, az úgyne­vezett „kedves öreg fiú“ stílusban írják, hi­szen ha hivatalos okmányt állítanak elő, a né­metek elgondolkozhatnak rajta: hogyan kerül ez az angol tiszt zsebébe, mfért nincs a futár­táskában? Személyes levélnél természetesen más a helyzet. Ezek után a levél lényegének meghatározása pen a fényképpel volt probléma. Akárhogyan Iparkodtak ugyanis, a halott arcáról nem tud­tak megfelelő felvételt készíteni, életéből pe­­dik nem maradt kép utána. Végül is, hosszas utánjárás után, sikerült valakit találni, aki a család szerint nagyon hasonlított az elhunytra. Azt fényképezték le, s az ő fényképét tették „William Martin őrnagy“ Igazolványába. Igen ám, de miért volt útban Martin őrnagy Észak-Afrika felé? A különleges csoport szakemberei erre is ta­láltak elfogadható magyarázatot. Nos, Martin őrnagyot szakemberként vezényelték a helyszín­re, azért repült Angliából Algírba. Lord Louis Mountbatten, az egyesített szárazföldi, légi és tengeri hadműveleti erők parancsnoka készsé­gesen aláírta azt a levelet, amely szintén Hit­­lerék kezébe jutott, s amelynek kíséretében Martin Sir Cuminghamhez küldte. De hát milyen ember az olyan, akinek a zse­bében csak igazolványok, szigorúan bizalmas levelek vannak, más semmi? El kellett hitetni, hogy az őrnagy valóban élt. Elhatározták, hogy Martin őrnagy meglehető­sen könnyelmű ember volt. így került a zsebé­be egy éjszakai klub meghívója. Aki viszont könnyelmű, az könnyen kerül pénzzavarba. Kö­vetkezésképpen: legyen Martin zsebében bank­jának figyelmeztető levele, amelyben felhívják, adósságait sürgősen fizesse ki. Martin London­ból Indult, az utolsó éjszakán tehát egy tiszti klubban lakott, a zsebébe kerül majd az arról szóló számla is. Végül Martin férfi volt, tehát voltak nőügyei is. Martin őrnagy, aki soha nem élt, magánál tartotta azokat a leveleket, amelyeket menyasszonya írt neki. Az egyikben a lány azt sürgeti, hogy mikor veszi meg már a Jegygyűrűket. Martin azokat is megvette, ott tartotta a zsebében, de elküldeni már nem volt ideje, mert Észak-Afrikába vezényelték. Viszont nem fizette még ki a gyűrűket sem — bizonyság erre a zsebében levő kifizetetlen számla. Mar­tin a lányt csak néhány héttel előbb ismerte meg. Apja, meglehetősen régimódi ember, til­takozott az ilyen gyors, háborús házasság el­len. Ennyi dokumentum elkészítéséhez meglehető­sen sok embert kellett bevonni az akcióba. Így azonban veszélybe kerül a titoktartás. A kü­lönleges csoportnak erre is volt megoldása. Fel­keresték azokat, akiknek segítségére szükség volt, bemutatkoztak, mint az angol titkos szol­gálat tisztjei, figyelmeztették az illetőket a legszigorúbb titoktartásra, s segítségüket kér­ték a titkos szolgálat számára. Elmondták az illetőnek, hogy gyanússá vált számukra egy sze­mély, aki feltűnően érdeklődik az anyagi ne­hézségekkel küszködő tisztek Iránt. Az illetőt lépre akarják csalni, mert feltehetően német ügynök, de ehhez megfelelő iratokra van szükségük, nehogy az illető gyanút fogion. A felkeresettek természetesen a legkészsége­sebben álltak rendelkezésre. A Lloyd Bank fel­szólító levelét a vezérigazgató saját szobáié­ban készítette el és írta alá. A jegygyűrűk számlálja egy messze földön ismert ékszerész­­cégtől, a Bond Streeten levő S. j. Philipe-től származott. A tengeralattjárót, amely a holttestet spa­nyol partok közelébe szállította, maga Eisenho­wer tábornok bocsátotta rendelkezésre. S 1943. április 18-án a Seraph tengeralattjáró elindult Huelva felé, fedélzetén egy acéltartállyal, amelyen a következő felirat állt : „Vigyázat! Nem szabad rázni) Optikai eszközök!“ A henger a holttestet rejtette — természete­sen továbbra is légüres térben, szárazjég mel­lett —, amelyet közben gondosan felöltöztet­tek. Zsebeiben elhelyezték a levéltárcát, az igazolványokat, cigarettát, öngyújtót, töltőtol­lat, fésűt, szóval ellátták mindazokkal a tár­gyakkal, amelyeket egy férfi általában magá­nál hord. A futár nadrágtartójához erősítve vi­selte két azonossági jegyét. A nyakán ezüst­láncon ezüstkereszt, karján, karóra, leváltár­­cájában menyasszonya fényképe, egy ív bé­lyeg (amelyből azonban hiányzott két darab), két levél a menyasszonyától, Szent Kristóf em­lékérem, meghívó egy éjszakai klubba, kato­nakönyv, tiszti igazolvány, laszakitott levélfel­­zet, egy ötfontos és két egyfontos bank'egy, aprópénz, levél az apától, a Lloyd Bank leve­le, a tiszti klub kifizetett számlája, kifizetett szabószámla, a jegygyűrűk számlája, két autó­­buszjegy, két 1943. április 22-re szóló színház­jegy, természetesen az ellenőrző szelvények nélkül, kulcscsomó, ceruzacsonk. Tíz napig hajózott a Seraph, amikor Huelva magasságában a parancsnok — az egyedüli ember, akit nagy vonalakban beavattak a terv­be — parancsot adott a felmerülésre, megpa­rancsolta a legénységnek, hogy maradjon a ha­jó belsejében, maga néhány szóval tájékoztat­ta a tisztjeit a fedélzeten, majd közös erővel vízre bocsátották a holttestet egy gumicsónak­ban. A számítások beváltak. Az angol királyi ten­gerészet Martin nevű őrnagyának holttestét áp­rilis 30-án egy halász találta meg a tengerpar­ton. A halottat átadták a huelvai helyettes an­gol konzulnak, aki másnap délben 12 órakor spanyol katonai és polgári hatóságok jelenlé­tében, megfelelő katonai pompával eltemettet­­te Huelva temetőjében. Az angol admiralitás egymás után küldte az ügyben a táviratait a madridi tengerészeti at­tasénak. Mindez szintén az álcázást szolgálta. Nem volt kétséges, hogy a spanyol hatóságok, mielőtt még átadták volna az angol konzulá­tusnak a holttestet, a hitleristák kezére játszot­ták a nála levő fontos „okmányokat“. De ha ez így történt, akkor az angol admiralitásnak na­gyon idegesnek kellett lennie. A szövetséges főhadiszállásnak kellő nyugtalanságot kellett elárulnia azért, hogy szigorúan titkos doku­mentumai eltűntek. Az őrnagy Iratait az angolok csak május 13- án kapták meg a spanyoloktól. A konzul eré­lyes tiltakozására a spanyolok azt felelték, hogy a halott vizsgálatánál valahogy elkallód­tak a papírok, elnézést kérnek, hogy eddig el­feledkeztek róluk, s csak most adják át, de minden megvan. S valóban meg Is volt min­den. Külön diplomáciai futár vitte azokat Lon­donba, mintha valóban hét pecséttel és hét la­kattal őrzendő sorsdöntő okmányokról lett vol­na sző. Londonban, amikor kinyitották a látszólag érintetlen borítékokat — előzőleg gondosan preparálták ebből a célból —, örömmel állapí­tották meg, hogy mindkettőt kinyitották. A töb­bi, a halott legendájának elhitetését szolgáló iratot nem kellett kinyitniuk a spanyoloknak, illetőleg a németeknek, hiszen azok nyitva vol­tak. így hát a spanyolországi német hírszer­zők sikeresen működtek. Soha még nagyobb örömet és megelégedettséget nem okozott egy ellenséges ország kémszolgálatának sikere, mint ezúttal Londonban. Folytatjuk 14

Next

/
Thumbnails
Contents