A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-14 / 15. szám
Simon I aj of vénéi: Varázsold el! Anyám, segíts! Ülj az ágyamra újra, kezem is fogod, mint harminc év előtt, a torkomat-szorító rém mesében varázsold el, hogy ne szeressem őt! 0, mondd: hét fejjel él, akár a sárkány, tengert kortyol, és parazsat eszik; éjfélkor ébred, kongó harangszóra, sírok közt kószál holnap reggelig. Csúf, görbe szarvakat képzelj a homlokára, mondd, hogy patája nőtt az éjszaka, ó, mondd, jaj, mondd, hogy kígyó lett a drága, s hogy nem lesz többé emberi szava. Varázsold el! Nyugtató rém-mesédben legyél most költő, szárnyalj és hazudj! Ha van csak fáj, ha nincs, akkor nagyon fáj! Anyám, segíts, hogy ne szeressem úgy. A hídon fellélegzenek mélyen. — Tral-lala-lalla! — dúdolja a piroskabátos, és néhány negédes tánclépést tesz. — Ez aztán az ember! — kiáltják. Némelyek Olavira pillantanak: vajon mit szél ehhez, hogy a versenytársát magasztalják? Nem szól semmit. Mereven nézi a zajló hullámokat — arcán feszült várakozás tükröződik. Ekkor a fatörzs víz alatti sziklába ütközik és megrázkódva visszapattan róla. Néhány gyors, tántorgó futólépés... A csáklya lecsap a hullámok közé, a legény testével rátámaszkodik — majd felegyenesedik ... egy-két tánclépés hátra... a fa kikerülte a követ és nyugodtan úszik tovább. — Ez már nem játék! — Nem, nemi Isten csodája, hogy ott nem maradt! A fa úszik, az ember biztosan áll rajta megint. Ojra megrázkódik. A fatörzs orra magasra szökik — az ördögbe! — hangzik a hullámok közül — a piros kabátot messze sodorta az áradat. A hídon zúgás, rémüldözés, kavarodás — akik a meredek parton ülnek, felpattannak helyükről. A piros kabát előbukkan a hullámokból. Hatalmas úszómozdulatok — a versenyző szerencsésen kiér a csendes vizű kis öbölbe. Átkozódás. A legény letelepszik a partra és kicsorgatja a vizet csizmájából, az äkeänllnnai farakás őreitől megkapja csáklyáját — kalapja a hullámok hátán úszik. Forgószél sebességével rohan fel a parton. — Nem volna jó most abbahagyni? — indítványozzák a hídról. — Tartsd meg magadnak a jó tanácsaidat — sziszegi fogai közül. Talán mégse ártana egy térkép! — szólal meg valaki félhangon. — Ha nincs kalap, nem kell kabát se! — A piros kabát a partra röpül — a legény kék ingében ráugrik a fatörzsekre — új fatörzs 'szabadul ki haragos düh vei a kötél alól, és siklik a híd felé. — Bámészkodjatok kedvetekre, hogy máskor Is megismerjetek! A hídról nem felel egy hang se. A SEBESÜLT ÜREGEK TÉL UTÄN Mellém zuhan, inellettem dörren újrr a gránát, egészen elborít a füst, mint földön fekvő szörnyű csonka holtai az űjságlap, hogy ne lássák az élők a vértőcsát, a fennakadt szemet. Köszönthetjük levett kalappal megint a jó, meleg napot: Ú, fény, meleg, evőé, hurrá! Még itt vagyunk, megadatott 0, földre sújt a robbanás megint, a füstlepel egészen eltemet. A bódulat előtti jaj-kiáltást, már a torkomon elfojtja a láz, csak tátogom, hogy adjatok vizet, csak tátogom, hogy jaj, segítsetek, ne hagyjatok a vérben, katonák! nézni, hogy a gyökér-szakító tél után él-e még a fa, s a léglökéses-szárnyú, bátor madarak, hogy húznak haza. Milyen a boldogító zápor? Hogy száll a felhő messzire? S már életünktől olyan távol, hogy zeng a cséplőgép szíve? Szívem felett a csillag-alakú forralás újra, újra felszakad, s messzi anyámhoz száll megint a ha meghallom a szót, hogy háború. Dióért nyögve lehajolni doronggal-tépett lomb alatt, s megint csak életet remélni, mikor csillagok hullanak. I)*iB s& lűzpirsis v A fatörzs elsiklik a híd alatt, és átdöfi becsülettel a kereszthullámokat. Erős csáklyalökések jobbról, a fatörzs balra tart — az első víz alatti sziklát elhagyja szerencsésen, csak egy pillanatra inog meg az úsztató alakja. — Ahál Ahél Nézd csak! Mégiscsak leereszkedik! — Hát nem megmondta, mikor elindult, nézzetek, hogy máskor is megismerjetek! — fontoskodik valamelyik jó barát. A fatörzs rohan, az ember áll, a csáklya csendesen himbálózik. Közeledik a másik kő. A legény kissé leguggol és lassan hátrafeszíti magát. Heves összeütközés, rohanás előre, reccsenés, a csáklya nyele két darabban — a kék ing eltűnik a hullámokban. — No lám! Vajon kijut-e megint a partra? Zúgás és mozgolódás a nézők között. A kék ing előbukkan a hullámokból. — Nem jut ki, a meder közepén vanl — Emberek, hej, vigyázat! — Ha összezúzódik a Málli-sziklán? — Nem, nem! Éppen a középen halad! Ott haladt. A keringés egyenesen a farakás felé úszik, az egyik ökölbe szorult kezével megfenyegeti az őröket, visszautasítja a segítséget. De az emberek nem törődnek vele. Egyik a derekába üti csáklyáját, mikor éppen a farakás felé sodródik, a másik nyakánál ragadja meg. Húzzák —- a víz nagy erővel sodorja a farakás alá. Húzzák — a kék ing lassan emelkedik. A versenyző felsántikál a partra — két oldalról támogatják — piros vér buggyan ki a térdéből. — Nem, ember nem ereszkedik le ezen a vízesésen! — kiáltja megtört hangon, és öklét rázza a híd felé. Kiáltja és háttal a kerítésnek támaszkodik. A hídon halkan beszélnek, várnak, — Olavi előkeresi csáklyáját. Egy sápadt leány megérinti egy öreg ember kabátjának szegélyét és mond neki valamit halkan — halkan, de szenvedélyesen. — Kérném még egyszer, fejezzék be ezt a dolgot! — szól Mojszio Olavihoz fordulva. — Hiszen látta, hogy járt a társa! — Igen, láttam, de nekem versenyeznem kell! — feleli az ifjú olyan hideg csengésű hangon, mintha acél pendült volna meg. Ez a hang az emberek szívébe megmagyarázhatatlan bizalmat öntött. Olavi megy, kiválaszt egy hosszú, még kéreggel borított fatörzset, középvastagságút, amely feltűnően mélyen úszik. — Az bizonyos, hogy egészen másfajta lovat választott magának! — Más ám a lovas is! Az ifjú már a hídhoz közeleg — nyugodtan áll, egy szót sem szól és egyenesen a vízesésre néz. Csak a hídnál néz fel egyszer és pillantása egyesül egy sápadt leány pillantásával. Szeme mosolyog és a fejével alig észrevehető üdvözletét int. — Sok szerencsét! — kiáltják telkesen a nézők, hisz olyan szépen búcsúzott el tőlük. 12
