A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-14 / 15. szám
/ Hideg, szomorú épület volt a váradí kórház. Még rikító sárga színe sem enyhítette a falak komorságát, melyek mögött gyógyíthatatlan betegek várták a mindent elfeledtető halál irgalmát__Jobb ember nem Is igen szánta rá magát, hogy itt keressen gyógyulást, a hetvenes évek szegényeinek volt menedéke ez az Istápoly, családtalanoké, akiket senki sem ápolt, aggoké, akik előtt rokon és volt barát becsukta otthona ajtaját. Most is egy szakadt ruhájú asszonyt támogattak a kapu felé, akiben annyi erő sem volt, hogy lépni bírjon ... Ott akadtak rá a „Tisza kúriáival szemben, arccal a földre bukva. Ügy feküdt ott mozdulatlanul, mintha már nem lett Volna benne élet. Hová igyekezett? Haza? Vagy egy közeli kocsmába? Nem lehetett megtudni tőle, mert a hozzáintézett kérdésekre feleletet nem adott s meg sem mozdult, mikor felemelték. Csak lassan tudtak vele előre haladni a csúszós járdán, pedig nem volt nehéz az istenadta, ruha is kevés volt rajta, az is szakadozott, amelyből ki-kivillant sovány, aszott teste ... A kórház kapuja már be volt zárva. Hosszan kellett csengetni, míg a kapus beengedte őket s az irodába vezette. Ott az asszonyt ráfektették a hordágyra s egy álmos írnok, aki éjjeli szolgálatot teljesített, unottan tette fel a szokásos kérdéseket. — Hogy hívják? — fordult a nő felé, aki ránézett, de feleletet nem adott. — No, nem hallotta? A nevét kérdeztem. Az asszony hallotta jól, mit kérdeznek tőle. A nevét akarják tudni, melyet úgy viselt magán, mint koldús a csillogó gyémántkeresztet... De hallgatott. Az írnok most kiabálni kezdett. — Süket maga? Vagy bolond? Nem érti, mit mondtam? A nevét akarom tudnil A nő összeszorította vértelen száját s nem felelt. — Az írnok most már türelmét vesztette, ordítani kezdett: — Részeg maga? Süket? Vagy bűn nyomja a lelkét s titokban akar maradni? No, majd kinyomozza a hatóság! Hol lakik? Hol az állandó lakása? — Nincs — felelt most az asszony határozott hangon. — Állandó lakásom nincs. — Csak lakott valahol? Diktálja be utolsó lakhelyét, de gyorsan! Más dolgom is van, mint magát itt faggatni. — Hogy hol laktam utoljára? — zavaros lett a tekintete s felemelte fejét, mintha össze akarná szedni gondolatainak “kusza fonalait. — Hol is laktam csak? ... Azt hiszem: Margittán. — És hogy került ide? — Csak úgy ... Bejöttem Váradra, gyalog. — Gyalog? — Az írnok hihetetlenül csóválta a fejét. Még hogy Margittáról gyalog jött volna be, mikor az jó lovakkal is csaknem egynapi út, hát még ilyen szétmállott, feslett cipőben! ... Rárivalt: — Ne beszéljen itt badarságokat, hanem az igazat mondja. Mindég Margittán lakott? — Nem ... Azelőtt Nógrádban ... Csesztvén és Alsósztregován. — Bolond ez — dörmögte az írnok s legjobban szerette volna újra utcára tenni, mikor az asszony teste hirtelen megrándult. Először az arca, aztán a szemhéja, majd görcsös rohamban kezdett vergődni a teste. Az írnok felugrott, hogy orvosért szaladjon, az emberek pedig, akik idehozták, ijedten szaladtak ki az utcára ... Éjfél körül járt már az idő, de az asszony még mindig nem tért magához. Néha ugyan megmozdult a szája, mintha-akarna valamit, a feléje hajló kedvesnövér azonban nem hallott hangot előtörni a szederjes ajkakból. * — „Eskór“ — betűzte a nővér az ágy felé helyezett táblán a felírt diagnózist s újból megpróbálta a szájba önteni a csillapító gyógyszert amit az éjjeli szolgálatot teljesítő orvos írt elő. De hiába erőlködött, visszaömlött a folyadék, s végigfolyt a kórházi ing durva szövésű vásznán. Végre is kifáradt a hiábavaló próbálkozásban, leült az ágy melletti székre s halkan imádkozni kezdett. De még a negyedik imáig sem ért el, máris előre billent apácakendős feje s nemsokára egyenletes, mély légzésekkel elszenderült. A beteg pedig lassan ébredezni kezdett. Füle még zúgott, s szájában keserű ízt érzett... Nem tudta, hol van, azt sem, hogy került ágyba, de jó érzés volt csendben, nyugodtan feküdni. Lassan körülnézett. Nem látott mást, csak a szemközti falat, melyen kereszt függött a megfeszített Krisztussal. Varga Lajos rajza Hogy került a kereszt az ő szobájába? Hiszen ő protestáns . .. Fráter Balázs hozta volna ide, vagy valamelyik bihari barátja?... Behúnyta a szemét s gondolkozni próbált. Balázs, ö nem lehet, hiszen már régen haragban vannak. S az urak? Elfordítják a fejüket, ha megpilantják az utcán... Persze, hogyha divatos kalapja lenne, meg úriasszonyhoz illő tunikás ruhája, mint régen!... Valamikor keresték a kedvét, hintót küldtek érte — ma meg még szégyellik azt is, hogy ismerték valaha. — Ejh — fene bánja! Hirtelen szomjúságot érzett. Vizet akart kérni — hang azonban nem jött ki a torkán. Mi ez? Csak nem beteg? Most eszébe jutott a tegnapi irtózatos fájdalom, mely elfogta az utcán... De melyik utcán? Váradon? Margittán? Hol járt tegnap este?... Hiába erőlködött az előbbi percnél, nem emlékezett másra. Ráfüggesztette hát szemét a falon függő fakeresztre s azt bámulta csendes mozdulatlanságban. S most, váratlanul, mint ködülte mezőn a réstütő napsugár, mely pillanat alatt megvilágítja az előbb homályba burkolt tájat: ráeszmélt, hogy otthon van, Alsósztregován, a Madách kúriában ... Igen! ... Ez az ő ágya — mellette az Imréé. Szemközt a feszület, melyet anyósa szegezett oda, az ő bosszantására, ki sohasem bocsátotta meg, hogy fia „eretneket“, kálvinista lányt vett feleségül... Le akart szállni az ágyról, de nem bírt megmozdulni. így csak szeme sugarával perzselte anyósa ajándékát, a nagyasszonyát, aki mindig az első volt a háznál — s ő csak a megtűrt második ... „Te csak virág légy, drága csecsebecse, haszontalan, de szép“ — jutott eszébe egy verssor s hirtelen könnybe borult a szeme. A szíve is nyugtalankodni kezdett, mintha mindjárt klugorna csont és bőr testéből. S ekkor ... ekkor úgy érezte, hogy valaki vizesborogatást rak a mellére. Jól esett a nedves ruha megnyugtató hidegsége... Évek óta először történt meg, hogy valaki gondoskodik róla. Vajon ki lehet? Kinek volt ilyen könnyű, gyöngéd keze? Hirtelen a ruhát váltó kéz után kapott. — Imre!... Te vagy az? — kérdezte s remegett a hangja. A kedvesnővér megütődve nézte. Ügy látszik, láza is van a szerencsétlennek s most félrebeszél. — A beteg pedig tovább szorította a nővér kezét. — Emil — becézte suttogva, úgy, mint régen — Emi! ... hát... hát megbocsátottál? A nővér hallgatott s nyugtalan csend szállt a kórházi szobára. Az asszony szíve most megint bolondozni kezdett... Az ura nem felel. Mellette van, azt érzi, de nem szól hozzá. Még mindig haragszik?? Ür Isten! Hát lehet így gyűlölni egy életen keresztül? — Emi! Hiszen Te mondtad: „Könnyű ítélni a felületesnek, De mily nehéz, aki a szívet kutatja“ — hát hogy törsz felettem pálcát Te, aki egyedül tudtál a szívemben olvasni? Elhallgatott s remegve figyelt. A várt válasz azonban ismét elmaradt ... Ekkor harag cikázott át az arcán s rekedtté dacosodott a hangja. — Hát igenl... Elhagytalak ... Megcsaltalak. De nem illettem közétek s itt kezdődött a baj. Az én vérem tüzes volt — a tietek hideg. S tetteimbe közbe szólt a szívverése is“ Ellökte a nővér simogató kezét magától s a szeme sarka rángatózni kezdett. Az apáca hideg vízzel locsolgatni kezdte — s ekkor hirtelen magára eszmélt. Magához tért s felült az ágyában. — Hol vagyok? — kérdezte s csodálkozva nézett körül a szobában. Három üres ágy volt még a fal mellé állítva, csíkos, durvaszövésű huzattal. Az asztalon orvosságos üvegek álltak s az apáca aggódva hajolt föléje. — Kórházban vagyok? — villant át a kérdés az agyán. — Ügy látszik, komoly a bajom ... Meg fogok halni? — s hirtelen teljes bizonyosággal tudta, hogy vége... Nem fog több szégyent hozni a családjára, nem kóborol többé az utcákon, kocsmák söntésében sem találja a reggel... Szép csendben lesz — állandó lakhellyel — s nem kell gondolkoznia. — Erzsi rendezett viszonyok közé kerül — mondta most hangosan s elnevette magát. 10
