A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-07 / 14. szám
A TÉVÉ MINDENEK FELETT Kennedy és Nixon 1960. évi emlékezetes televíziós párviadala óta egyre nagyobb szerepet játszik a képernyő a választási kampányban. 1964-ban már 35 millió dollárt költöttek a televíziós és rádiós propagandára, több mint kétszeresét az 1960. évinek. A tévé-tömeglélektan szakértői az utóbbi időben arra a következtetésre jutottak, hogy a „villantás“, a legdrágább módszer, a legcélravezetőbb. Az amerikai polgár bekapcsolja a televíziót, izgatottan várva Frédinek és Béninek, a Flintstone-fiúknak megjelenését, vagy az elnyühetetlen Angyal újabb kalandját, amikor váratlanul, 8 vagy 18 másodpercre felvillan valamely ismert politikus arca, egy kis versike kíséretében, mondjuk hogy: Ismét stabil lesz a dollár, Ha Johnsonra még négy év vár, vagy Ha az elnököd lesz Wallace, Niggerekről mit se hallasz. esetleg Vietnamban szent a béke, Ha McCarthy jut be végre. És így tovább. A néző — legalábbis a szakértők szerint — •először néhány percig hunyorog, mert a képernyőn megjelenő arc nem emlékezteti sem Frédi átszellemült arcvonásaira, sem pedig Roger Moore szívdöglesztő profiljára, azután már-már feldühödne, hogy mit meg nem enged magának a tévé, amikor már megkezdődik a várva várt műsor. A „villantás“ lesüllyed a tudatalattijába, s akkor éled fel, ha a híradóban, vagy a sajtóban, vagy életnagyságban látja a jelöltet, ilyenkor önfeledten zümmögi a versikét („Niggerekről mit se hallasz“), s hasonló önfeledt gesztussal szavaz rá november 5-én, a Nagy Napon. A szakértők azt vallják, hogy többet ér 400 000 dollárnyi 16 másodperces villantás, mint 10 000 dollárért egy félórás beszéd. A beszéd unalmas, csak a szenvedélyes szavazók hajlandók végighallgatni, azokat meg amúgy sem kell meggyőzni. A tévén kívül van még mire kiadni a pénzt. Csak néhány példa az egyéb költségekre. — tökös utasszállító gépek bérlete, hogy a jelöltek a leggyorsabban juthassanak el az egymástól többezer kilométerre levő városokba; — elektronikus számítógépek bérlete a választási harc egyes fázisainak felmérésére /hol van még szükség erősítésre, hova kell bedobni a „zöld hatalmat“ — utalás a bankjegyek színére); — nyalókák, jelvények, léggömbök stb. Különösen népszerű az autók lökhárítójára ragasztható nyalóka, amelyből az idei választásokra eddig már 25 millió darabot rendeltek. KONGRESSZUS A SING-SINGBEN? Igazságtalanok lennénk az amerikai demokráciával szemben, ha véka alá rejtenők azt a tényt, hogy igenis van törvény a választások pénzügyi tisztaságának biztosítására. Az 1925. évi korrupcióellenes törvény értelmében 5 évi börtönbüntetéssel sújtják azt a bankárt, nagyiparost stb., aki pénzügyi támogatást juttat valamely országos jelöltnek. Ugyancsak a törvény értelmében egyetlen párt sem költhet évi 3 millió dollárnál többet propagandacélokra, a pártoknak közölniük kell a kongresszusi titkársággal, hogy személy szerint kik adakoztak 106 dollárnál többet, s mely jelöltek kaptak 10 dollárnál nagyobb összeget. Hasonlóképpen egy képviselőjelölt legfeljebb 5000, egy szenátorjelölt legfeljebb 25 000 dollárt költhet önnön megválasztására. A választások előtt és után — az elnök- és alelnökjelölt kivételével — mindenkinek fillérre be kell számolnia minden bevételről és kiadásról. Ha ezt a törvényt komolyan alkalmaznák, akkor az Egyesült Államok kongresszusának már réges-régen a Sing-Stng fegyházban kellene üléseznie. A Demokrata Párt vezetősége — a párt a törvény értelmében csak 3 millió dollárt költhetett volna - 1960-ban például azt jelentette, hogy 3,8 millió dollár deficitje van az 1964-ben megválasztott szenátorok a mai napig nem adtak számot bevételeikről és kiadásaikról. Apáti Ferenc híres „Cantilena“-jának szavaival élve: „sok Ilka vagyon erdőn az ravasznak" — s hasonlóképpen sok Ilka van ennek a híres törvénynek is, ami lehetőséget nyújt a rendelkezések kijátszására. Az előírások szerint minden párt alakíthat úgynevezett államközi bizottságokat, s ezek mindegyike szintén évi 3 millió dollárt költhet. Ezenkívül az egyes jelöltek tucatszámra alakíthatnak bizottságokat egy államon belül, s ezekre nem vonatkozik az elszámolási kötelezettség. Egy elnökválasztás pénzügyi há.t.re olyan, akár a jéghegy, amelynek nagyobbik, víz alatti része az a pénzügyi manipuláció, ami a nyilvánosság teljes kizárásával megy végbe. Megmozdulnak a monopóliumok, s a szájuk íze szerinti Jelöltet megtámogatják néhány millióval. A kisebbik, a víz fölötti rész a nagy karnevál, amely a lakosságban azt az illúziót igyekszik kelteni, hogy ő maga választja szabad akarata szerint a legrátermetebb férfiút az ország irányítására. Mi több, nemcsak választja, hanem dollárjaival hozzá is járulhat sikeréhez. Egyes nagyüzemek, így az Aereojet General Corporation és a Hughes Aircraft vezetői — a helyi szakszervezet áldásos közreműködésével — természetesen szigorúan „önkéntes“ alapon — 8—15 dollárt vonatnak le a bérekből a választási alapra. Ez a legtisztább megoldás: a tőkés a munkások béréből áldoz a maga jelöltjére ... EZERDOLLÁROS VACSORA De ne legyünk ünneprontók, beszéljünk azokról a megkapóan szép bankettekről, ahová 100 vagy 1000 dollár a beugró, s ahol a résztvevő egy levegőt szívhat Johnsonnal vagy Nixonnal, még kezet is foghat velük, s azután évekig mesélhet nagy élményéről a szomszédoknak: — Megveregettem a Dick fiú (mármint Nixon) vállát, adtam neki néhány jó tanácsot Vietnamról. Vagy: — Megmondtam a jó öreg Lyndonnak (mármint Johnsonnak), hogyan intézze azt az átkozott adókérdést... Lehet, hogy az idei választási kampánynak is lesz olyan fénypontja, mint az 1964. évinek, amikor Goldwater, a republikánus elnökjelölt az 1000 dolláros banketten árusította az amatőrfelvételeiből öszszeállított albumot, amely Arizona festői tájait ábrázolja, s potom 1500 dollárért bármely természet- (és atomháború)-barát vitrinjének fő ékességévé válhatott? Talán az idei banketteken maga Johnson árusítja majd a választási célokra az „Amerikaiak Vietnamban“ című fotóalbumot. Ez még nyitott kérdés, akárcsak magának a választásnak a kimenetele. A pénzügyi hátteret és a propagandagépezetet ismerve, Frédinek, Béninek, vagy Angyalnak több lehetősége van az elnökségre, mint annak, hogy 1968-ban érvényesülnek az 1925-ös törvény előírásai. MARKAI GYÖRGY Carol Channlng sslnéssnű kóstolgatja a „johsont elnöknek!“ tellratű nyalókát, mielőtt elénekelné a válaiitásl nagygyűlésen a demokraták dalét, a „Hello Lyndon“-t. / Robert Kennedy sxenátor egy válasstásl gyűlésen. hét 21
