A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-03-24 / 12. szám

ZS. NAGY LAJOS

I

empíra

Megdöbbent a gondolattól, hogy ó még nem látott élő krokodílust.

Ez épp Párkány és Zalaba között jutott az eszébe.

Hajnal felé határozott és leutazott

Egyiptomba.

Mondanom sem kell, hogy a Nílus

tele volt krokodílussal. Büdösek voltak és

nagyszájúak.

Mérgesen, felfordult gyomorral tért vissza.

A zalabai kocsmában bevágott két féldecit.

sárkányom

pusztuSása

E mai napnak nincs hatalma. Gurul felettem piros alma.

Kövér kakasom kukorékol.

Sárkányt etetek hét marékből.

Szivattyú ajkam csücsörítem. Hétfejű szörnyem nyög a réten.

Kétszerhét orrlikán a lángok: sercegő, szelíd tulipánok,

S míg szórom eléje a férget, nyávogva ég el e kísértet.

GYURCSÓ ISTVÁN

erdőben

A madarak énekelnek: a favágók meghalnak, de újra nő az erdő és a madarak visszarepülnek.

A favágók után nem marad más, mint forgács, azt is benövi a fű.

A madarak új fészket raknak: és hajlong a szélben az ág, éhes fiókák csipognak, köszörülik a torkukat, hogy megtollasodva köszöntsék az újabb favágókat, akik a fészket tartó ágak alatt az erős törzsekre fenik a fejszét.

A madarak énekelnek: a favágók meghalnak, és az erdő újra kizöldül.

A madarak visszarepülnek . . .

Senki sem tudhatja, hogy a madarak mikor írnak:

éneknek véljük a madarak zokogását.

Fülünket arra szoktattuk,

hogy a húszezres rezgésszámon túl

ne halljon meg semmit.

dajkálva

Ülök az idő karján: az idő szoptat, dajkál.

Jó lesz már lábra állni, harapni, kiabálni, köpni, ha úgy kívánom, sírni, ha rossz az álmom. Az idő ringat, dajkál: állnék a magam talpán. Csókol az idő álma, fanyar ecet a szája.

Jobb volna követ rágni, harapni, kiabálni, homokból kőre lépni, a napból földre nézni, szállni fekete felhőn, nem járni málnaerdőn: nevetni csikorogva, ha üt az idő botja ...

Nem rúgunk ki a hámból: nem lépünk ki a mából. Málna-tej-ízű dajkánk szoptat, talán harapnánk de jó, hogy nem kell rágni.

— No, éppen azt, arait mások — vágok közbe, mintha csak könyvből olvasnám a feleletet Az emberek lelkesen hordják a fenyőágakat, hogy arra ülj.

— Majd leülünk. Te szélen ülsz, hogy biztonságban légy a hátam mögött, ha elfog a nevetés.

— Milyen gyönyörűi A tűz lobog, a hó olvad a tűz alatt és a tűz körül, és az emberek arca kifényesedik a tűz melegétől. Ki húst, ki halat süt ki fenyőnyársán és majdnem mindenki megpirítja fagyos kenyerét: az megpuhul és olyan friss lesz, mintha csak most vették volna ki a kemencéből. — Én is faragok nyársat és megpirítom a mi kenyerünket és húst is melegítek. A húst aztán kenyérszeletre teszem és a te részedet apró falatokra vagdalom a késemmel.

— Az emberek megfeledkeznek az evésről, olyan kíváncsian nézik, hogy mit művelek.

— Behagas det, fröken? vagyis: szabad, kisasszony? — kérdem én, és megkínállak.

— Te mosolyogsz és köszönetét intesz és természetesen elfogadod és csipegeted a kenyeret. Mikor megetted az első falatot, már nyitod a szádat és én látom a szemedből, hogy most a lehető legtisztább finn nyelven így kiáltasz fel: Nagyszerűi Nem hittem volna soha, hogy ...

— Tag lite till, var sa god vagyis: vegyen még egy keveset, legyen szíves! — szólalok meg hirtelen és szorultságomban még egyszer megkínállak a húsból.

A leány nem tudott többé uralkodni magán, féktelen nevetésben tört ki.

— No, hát te nevetsz? — szólt az ifjú. — Ellenkezőleg elpirulsz és úgy majszolsz zavarodban, mint egy kis egér ...

— Lám, egészen úgy eszik, mint más közönséges ember, ha nincs se villa, se tányér! — csodálkozik az egyik ember.

— Én csak nagy nehezen tudom visszafojtani a nevetésemet, és te is ajkadat harapdálod a hátam oltalmában.

— Azután előveszem a tejes kulacsot, amelyet egy kissé megmelegítettem a tűznél.

— No, most mi lesz? — kérdi az egyik ember, s várakozva tekintenek reám valamenynyien.

— No, most testvériesen megosztozunk, ha a kisasszony nem akar tej nélkül maradni — mondom én komolyan, s a füledbe súgok valamit.

— Te bólintasz, veszed az edényt, húzol egyet belőle, és aztán nekem nyújtod,

— Sasom nyss mjölkadt — mintha csak most fejték volna — mondom én. Te mosolyogsz, az emberek mosolyognak.

— Azután én iszom és azután megint te, én azonban, mielőtt odaadnám neked, mindig megtörtöm kabátom ujjával a kulacs száját. Ezt természetesen roppant finomnak tartják ott.

— Nem hittem volnál — mondja valamelyik, és az emberek folytatják az evést.

— Mi van abban, ahány ház, annyi szokás — mondja egyik-másik felbátorodva.

— Ahány ház, annyi szokás, úgy is kell annak lenni! — fejezem én be a szakértő biztonsággal, és folytatjuk az evést.

— Végezetül leheveredünk a tűz mellé. Egyik ember dohánylevelet vesz elő táskájából és a fejszével finomra metéli a frissen fűrészelt tönk sima fehér lapján; reggel sietett, nem ért rá otthon megvágni.

Meghív azután mindnyájunkat egy pipa dohányra és — megtörnöm én is a pipámat, bár városi kisasszony társaságában vagyok.

— De mi már indulunk is haza.

— Az emberek kalapjukat lengetik búcsúzóra és ml Indulunk.

— Igazán ilyen ott az élet? — kérdi lelkesülten a leány.

— természetesen, természetesen, de ne szólj még semmit! Most egyenesen hazamegyünk, majd beszélünk róla otthon.

— És felmegyünk a dombra és lesiklunk a lejtőn.

— A sík területen te már versenyre kelsz velem, alig tudok melletted maradni. Arcod ég, mint a piros rózsa és olyan meleg van, hogy a kendőt is leveszed fejedről s övnek kötőd a derekadra.

— Még soha nem voltál ilyen szép! — kiáltok fel én, mikor hajadonfővel slklasz mellettem s szőke hajfonatod ide-oda lebben. — így kellene járnod mindig, így vagy a legszebb.

— -És mi felfrissülve és boldogan érünk haza — és most már itthon vagyunk és itt ülünk

a szobában. 12

BZfBi S0ÍV1 VOáVA