A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-03-17 / 11. szám

Abban a reményben, hogy Kap. úr elnézéssel lesz azért, mivel magam nem utazhattam fel, amelyért egyedül én vagyok a felelős és remélem két hét múlva személyesen kimagyarázhatom a dolgot, jő akaratú elnézését kérve 1920. III. 1-én.

alázatos tisztelettel Marabu.“

Marabu maradhatott. Aztán, mivel Prónay mégsem akarta saját magát kockáztatni a merénylet végrehajtásánál, leparancsolta magához Szombathelyre Bécsből az odatelepített Szentmiklóssy' főhadnagyot.

Idézzük Prónay eredeti naplóját: „A nyugati határon működő különítményeimet szándékoztam megtekinteni, azért Szombathelyre utaztam. Itten a Bécsből érkező Szentmlklóssy főhadnaggyal adtam találkát, miután bizalmasan értesültem, hogy Kun Béláékat Karlsteinből Stockerauba szállították, ahol egy kórházkertnek egyik pavilonjában helyezték el őket. Talán azért, mert orvosi kezelésre szorult egynémelyik közülük? Ezen pavilon, amelyben laktak, még egy külön drótkerítéssel is el lett különítve a többitől. Mindez titokban ment végbe, mivel az emigránsok Karlsteinben életüket féltették. Azonban, mint hírlett, Stockerauban sem akarták őket hosszú ideig hagyni, mert egy, még biztosabb helyre, Steinhofba akarták őket tenni, ahol nem lehetett egykönnyen hozzájuk jutni. Még március hónapban egy pontos terepszemlét vétettem fel Szentmiklóssy főhadnagyom által a stockeraui helyzetről, aki, dacára a világháborúban megrokkant lábának, igen tevékeny és ügyes embernek bizonyult.

Szombathelyen március végére beszéltem meg vele a terv végrehajtását. A helyzet anynyiból bizonyult elég előnyösnek, mivel Kun Béláék és többi társai a jelzett pavilon emeletén, a csendőrség pedig lent a szuterénben kapott elhelyezést. Ha tehát néhány elszánt ember este váratlanul oda behatol, lefegyverezheti az őrséget, míg azalatt a többi Kunékkal végez. Ezen utóbbit kellett elhatározni, miután sem elegendő kocsi, sem ember rendelkezésre nem állott, ezért elhurcolásukról szó sem lehet. Azonkívül Bécs közelsége és más körülmények sem engedték meg a sok Időt igénybe vevő elszállításukat Magyarországra. A fentieken kívül sietős volt a dolog már azért is, mivel nem lehetett tudni: nem viszik-e őket egy éjjel ismét máshová.

Sajnos, magam nem irányíthattam ezen vállalkozást személyesen, mely meggyőződésem szerint okvetlenül sikerül, ha egyesek nem veszítik el a fejüket, és nem követnek el gyerekes ostobaságokat. Az Ausztriából való kitiltásom dacára talán megkockáztathattam volna ennek az akciónak a személyes vezetését, azonban annyi mindenféle fontos dolgom akadt itt Budapesten, és csapatomat sem mertem több időre elhagyni, mert elpusztítására Igen pályáztak — nekem tehát itt is nagyon résen kellett lennem. Én Szentmiklóssy Józsefben bíztam — amennyiben elkövetkezik egy kedvező pillanat, ő végre Is fogja hajtani utasításaimat.

A vele történt szombathelyi megállapodások után még rendelkezésre bocsátottam neki ezen

vállalkozáshoz az alább nevezetj tiszteket és altiszteket: báró Lipthay Ahtal, Faber Rudolf, Rohr István, Kölber Pál főhadnagyokat, Thierínger László hadnagyot. Azonkívül Hautzmayer Károly és Reininger János repülőpilótákat. A három bécsi fiú: Prossl' Ernő, Sturm János és Kari Rudolf |a negyedik, Dietrich már le volt fogva és a Landesgerichten ült) szintén segítségére voltak. Takáts József őrmester pedig azon 10 üléses Fleiger Puch autónak volt a sofőrje, amely járművet sikerült megszereznem és Ausztriába kiküldenem. Az említett résztvevők tartoztak Szentmiklóssy által megjelölendő napon és időben, ki vasúton, gyalog, villamoson Stockerauba menni.

Az akció fiaskóval végződött, egy véletlenül közbejött incidens saéjjelugrasztotta őket, jjedig már az emigránsokat rejtegető ház küszöbén állottak.

Ezen esemény lefolyásáról utólag a következő jelentést kaptam az abban részt vevőktől: Szentmiklóssy és még néhányan áthatolva a kerítésen, sőt a belső drótsövénynek a kapuját — melyet a foglyok biztonságára még Külön elkészítettek, — szintén sikerült észrevétlenül kinyitniok. Erre azután egész a szuterén bejáratáig — ahol a csendőrség tartózkodott — tudtak előrenyomulni. Már elkészültek a gyanútlan őrségnek meglepetésszerű megroharíására, valamint a fegyyerállványnak nekitámasztott puskák kézrekerítésére — amikor az utca felől egy vészfütyülés és nagy lárma hallatszott. A különféle szerepek elosztásakor Szentmiklóssy Fáber főhadnagyra bízta a kerítésen kívül tartandó őrködést. És amint az illető egy közeli alléban meghúzódva figyelt, hozzávetődött egy öreg rendőrféle éjjeliőr, aki megkérdezte — mit keres itt. Ahelyett, hogy Fáber őt valamiképpen távolcsalja a kérdéses pavilontól, vagy végső esetben revolvert szegez neki — alkudozni próbált ezzel az öreggel, azután bizalmasan bevallva: ne szóljon, mert ők magyarok és Kun Bélát akarják a kórházból elvinni, stb., a város felé akarta tuszkolni. Ezen Fáber által leadott gyerekes és őszinte beismerés után az éjjeliőr belefújt a vészsípjába, és lármájával felverte a környékbeli lakosságot. Szentmiklóssy embereivel erre fel természetesen a szélrózsa minden irányában elmenekült.

Másnap a bécsi sajtónak alkalma nyílott, ezen kísérleti merényletet pertraktálva, engemet és risztjeimet támadni. A Gauner szó képezte aránylag még a legenyhébb kifejezést, amellyel minket illettek. Azon tiszteknek, akik lakásaikat Bécsben nem jelentették be, sikerült még Magyarországra menekülniük, de Lipthayt, Reiningert, Sturmot, Prosslt, akiknek lakásait tudták, lefogta a rendőrség. Nagy váltságdíjak lefizetése után egy bizonyos Idő múlva ismét szabadon engedték őket, de nem is tudtak semmi konkrét bűnt rájuk bizonyítani.“

Prónay ezután egy Giovanni Collini nevű olasz kémnek ad megbízást, hogy pusztítsa el Kun Bélát és társait. Csuvara segítségével Collininak módja nyílott rá, hogy hú^vétra élelmiszercsomagot küldjön az akkor már Steinhofban fogva tartott kommunista vezetőknek. Narancsot, süteményt küldött, a gyümölcsöket azonban ciánkálival preparálta. A merénylet azonban nem sikerült. Az idejében alkalmazott gyomormosás megmentette a népbiztosok életét. Az osztrák rendőrség nyomozásba kezdett, mert a közvélemény felháborodása erre kényszerítette. Gondosan vigyáztak azonban arra, hogy ne derítsék ki a valódi merénylőt. A nyilvánosság előtt — vagyis újságírók jelenlétében, akiknek az osztrák rendőrség kénytelen volt kiadni a nyomozás anyagát — lezajlott kihallgatások mégsem voltak kellemesek Prónayék számára. Amint naplójában Írja:

„Giovannit, mint gyanúsítottat szintén lefogták, de mert mások is kedveskedtek naranccsal, azért nem bizonyíthatták rá a tett elkövetését, melyet ő váltig tagadott; hálából elárulta azután az én egész szervezetemet, melyet a népbiztosok elpusztítására megmozgattam. Giovanni — akit Ausztriából a hatóságok azután kitoloncoltak —, sem volt jobb a Deákné vásznánál; egyszer így, máskor amúgy akart magának érdemeket szerezni. Miután a bécsi újságok az ő bemondása alapján közölték le a népbiztosok ellen vezetett akcióimáit — ideát lefogattam őt. Már azon az elhatározáson voltam, mivel ő is közönséges áruló: tehát lakolni fog, mint ahogy ilyenekhez illik. Egy ideig a Nádor-laktanya börtönében tartottam lecsukva, és mint rab az automobilokat mosta a kaszárnyaudvaron. Csak azután, tekintettel a többi jól végzett munkáira, megkegyelmeztem neki, amennyiben a zalaegerszegi internáltak táborába küldtem több más kisebb-nagyobb kommunista foglyokkal együtt. Könyörgő leveleit kiszabadítása érdekében onnét Irta, mig végre közbenjárásomra két év múlva elbocsátották.“

Elképzelhető, mennyire reszketett Csuvara, amikor meghallotta, hogy egyik provokátortársávaí, Collinivel miként bánt el Prónay. Ö azonban valamivel jobban járt, mert/ miután az osztrák kormány 1920 júliusában feloszlatta a steinhofi internálótábort, s Kun Béla és más internáltak elhagyhatták Ausztriát, Prónay elbocsátotta őt a szolgálatból.

Csuvara jobbnak látta, hogy nem tér vissza Budapestre. Egy rövid ideig még Bécsben élt, de mivel ott az emigrációban híre terjedt, hogy aljas áruló, jobbnak látta, ha onnan is továoo áll. Olaszországba utazott, de ott is forró volt a talaj a lába alatt. Tovább vándorolt, ki tudja hová. 1920-ban Csuvara eltűnt szem élői. S meg azt sem tudjuk biztosan, hogy a három Csu- , vara fivér közül melyik volt az. Kun Béla Lászlóként ismerte, így hívták az oroszországi hadifogolytáborban a bolsevikokkal szimpatizáló Csuvarát Prónay naplójában és a Horváthyféle „merénylet“ irataiban Csuvara Mihály neve szerepelt. A harmadik Csuvara fivért, a detektívet Lajosnak hívták, és a József utca 2. szám alatt lakott egy földszinti lakásban. Nála volt egy időben a találkozóhely, ahol általa a kapcsolatot a bécsi kommunista emigrációval felvegyék. Ö sem állt sokáig az államrendörség szolgálatában, de miután elbocsátották, alkalmazták öt az egyik kincstári nyomdában.

És mi lett Mauthnernak, a biztos fellépésű szélhámosnak a sorsa?

Nemcsak a bécsi emigrációt vezette félre, de később saját szökése előkészítésében roppant furfangosan becsapta a fehéreket is. A váci fegyházban töltötte életfogytiglani büntetését, onnan levelet írt a felsőbb hatóságoknak, bejelentette, hogy feltalálta az energia drótnélküli továbbításának a módját, és hajlandó azt kísérletileg is bemutatni, ha erre nejji módot adnak. Olyan meggyőzően fejtegette javaslata reális voltát — amelynek lényegét természetesen titokban akarta tartani — hogy lehetővé tették neki a kísérletezést. Pénzt bocsátottak rendelkezésére, és egy börtönőr kíséretében bejárhatott Budapestre, hogy készülékének megépítéséhez megszerezze a szükséges alkatrészeket. Ezekről a pesti útjairól rendszeresen visszatért; soha meg sem kísérelte á szökést, és ezzel még inkább bizalmukba térközön. Nemsokára jelentette, hogy a szerkezet elkészült és be kívánja mutatni. A bemutatás meg is történt: szerkezetét beszerelte egy csónakba, összekapcsolta a csónak kormányával, és a parton fejlesztett energia átvitelével a kormánylapátot tetszés szerinti irányban mozgatta, illetve kormányozta a csónakot. Valójában egy kis rádióadót készített, ennek segítségével helyezte működésbe a csónakban elhelyezett készüléket, mely viszont a kormányla. pátot mozgatta. Azt persze bölcsen elhallgatta, hogy a csónakba épített készülékbe egy kis akkumulátort is rejtett, s ez szolgáltatta a működéshez szükséges energiát.

A kiküldött katonai szakértők el voltak ragadtatva a bemutatótól, és Mauthner még több szabadságot kapott kísérletei végzéséhez. Természetesen felhasználta a legelső komolyabb alkalmat és kereket oldott.

Visszatért Bácsbe, ahol aztán fény derült rá, hogy amikor Mauthner a kínzások közepette mindent elmondott, amit tudott, sőt még olyasmit is elvállalt, amit soha nem tett, miért nem használták fel a fehérek a Tschutzentháler Tóbiás nevet, s miért nem csalták a segítségével Budapestre Hevesi Gyulát. Azért nem tehették, mert Mauthner a nevet egyszerűen elfelejtette. A szélhámos rendőrségi kihallgatásakor rögtön elmondta, hogy egy rejtjeles táviratban egyeztek meg, de akárhogy is verték és vallatták — képtelen volt a névre visszaemlékezni. Valószínűleg azért, mert nem is próbálta még annak idején Bpcsben sem megjegyezni: esze ágában sem volt ugyanis a megállapodás szerint cselekedni, csupán hozzá akart jutni a Budapestre küldött pénzhez, s aztán meg akart szökni. Ezt a számítását húzta aztán keresztül Csuvara, a provokátor.

VÉGE 14