A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-03 / 9. szám
— Ű is költő, — mondta hirtelen telt pofával, és erőlködött, hogy hangosan el ne röhögje magát. A gvárdián érdeklődve mért végig. Szerencsére inkább lelki, mint testi szemével nézett, mintha nem is látta volna a bokámat verdeső óriási köpenyt és menekülést esdeklff-tekintetemet. — Nagyon szép, nagyon szép, — bólogatott enyhültén —, és miket szokott írni, édes fiam? — Istennek is tetsző katonadalokat — nyögtem ki ijedtemben. — Talán emlékezetből is el tudna mondani egyet, ugye? Albisí feltűnően köhögött. A szűk köpeny szinte táncot járt rajta, zsebében vidáman csengtek össze a lopott barackok. A kánikulában köpeny nélkül is csak izzadtam volna, most azonban a bő köpenyben csermelyként csörgött rólom a verejték. — Szóra sem érdemes — nyögtem az ökölnyi lzzadságcsöppeket nyeldesve —, szóra sem érdemes, ezek csak gyenge szárnypróbálgatások. A páter gvárdián ijedtében égnek álló sapkámra tette kezét. — Ne legyen túlságosan szerény, édes fiacskám! Isten dicsőítésében nem kell túlságosan szerénynek lennünk, hiszen mindent az Ö szolgálatában cselekszünk. Hadd halljam tehátl És várakozó tekintettel várta szavamat. Albisi már úgy röhögött, hogy a könnyel is potyogtak. Közben a köpenyt és a barackokat viharként rázta a röhögés. Mit volt mit tennem, költenem „kellett“. A fiatal jérce sem hozzá világra annyi kínnal eiső tojását, mint ahogyan én tetőtől talpig izzadva, fülig vörösödve dadogni kezdtetni Az Ür nevében fel, bátor katonák! Fegyverrel védjétek ezt a szent hazát'. , A szeretőd sorsa forog mostan kockán, Ne röhögjön senki nemzetünknek sorsán! A gvárdián csak nézett és hallgatott. Én is hallgattam. Albisi úgy pukkadozott, hogy már nyelni sem tudott. Csak lehajtott fejjel álltam, és tudtam, hogy szörnyű ostobaságot mondtam, és jóvátehetetlen „bűnt“ követtem el. Poéta nascitur — villant át az agyamon, s arra gondoltam, hogy íme, költőnek indultam és hamarosan megszégyenültem. A páter gvárdián is adós maradt az elismeréssel, a feddéssel is. Elváltozott, szinte fakó, fáradt hangon mondta: — Remélem, hogy mint a katonaruhában is hű papnövendék, a lourdesi kápolnához indultl — Igenis, páter gvárdián — feleltem mind a katona, mind a papnövendék alázatával, és helyettem a császárkörték szégyellték magukat a bő köpeny túlterhelt Zsebeiben. — No, gyerünk hát, fiaim, én is éppen oda készültem rövid esthajnali ájtatosságra. Méltóságteljes léptekkel indult meg előttünk. Én leforrázott kutya módján ballagtam utána. Albisin kárörvendve dagadozott a köpenyem. Nem szólt, de sunyi, elégedett tekintete mindennél ékesszólóbban beszélt. A kápolna egyik térdeplőjén fejét mélyen lehajtva még ott mormolta hallhatatlan imáját a két fiatal kapusinus. A szelíd félhomályban mintegy fényt vetett serkedő, pelyhes szakálluk. A páter gvárdián a középső, plüssel bevont térdeplőre ereszkedett. Én, a katolikus papi gimnáziumban nevelkedett álteológus, földig érő köpenyemmel szerényen a hideg kőkockákra térdeltem. Arra gondoltam, mennyivel jobb lenne most a tartalékos mosókonyha rozzant lépcsőjén majszolni a körtét és a barackot. Albisi a sziklafalnak támaszkodott, és lopva éppen egy barackmagot köpött a kőkockákra. Amint óvatosan feszengetem és a nyakam nyújtogattam, a császárkörték — már császári származásuknál fogva is — megunták az alázatos térdelést, és halk koppanással kikívánkoztak a bő köpeny színültig duzzadt zsebeiből. Az egyik fiatal kapucinus felfigyelt a tompa neszre, s mint látta, hogy az aranyló császárkörték vidáman gurulnak a kövezeten, gyorsan keresztet vetett. Pillantása lesújtónak indult, de aztán mégis elmosolyodott. A roszszalló kifejezés ajkára fagyott, s fiatalsága akaratlanul is cinkostársammá tette. Belül már sűrűbbre nőtt a homály, csak a szobor fehér ruhája és a gvárdián ősz szakáll« vált ki élesen a környezetből. Hiába szorongattam magamhoz a köpenyt, a császárkörték egyre rakoncátlanabbul potyogtak. Albisi köpenyestül duzzadt és csak röhögött. Én nem mertem megtörni az áhítat csendjét, a titokban a kihullott körtékre vadásztam. De alig hajoltam le, megint újabb körték potyogtak. Nem tudtam egyebet tenni, esdő pillantásokkal kértem a lourdesi szüzet, hogy parancsoljon engedetlen körtéimnek. A szobor azonban titokzatosan és némán őrizte a barlangot, és semmiféle hajlandóságot sem mutatott arra, hogy segítségemre siessen. — Ez már hallatlan! — tört kis a gyárdiánból, aki hirtelen felkapta a fejét. A Szűz is szégyelli magát, hogy egy teológus — ha katonaruhában is — szegény barátok kertjét dézsmálta. Azonnal szedje fel a körtéket, és hagyja el a barlangot! Ez az ájtatos imádságok megszentelt helye, nem pedig... De már csak a hangját hallottam, a szavak értelme elködösödött. A körtéket a sapkámba szedtem, és igyekeztem minél hamarabb kijutni a barlongból. — Apage satanas! — dörgött utánom a szakállas gvárdián hangja. — Sikerült kiűznöm a kufárokatl De már űznie sem kellett, mert rohantam a lábamat verdeső köpenyben. Az egyik útfordulónál már várt rám Albisi. Barackot majszolt és nagyokat röhögött. — Ez jól sikerült, mi? Magam sem tudom, hírtelenében miket mondtam. Legjobban mégis az fájt, hogy teológusnak mutatott be, s így időm sem jutott a védekezésre. Ezzel szégyenlített meg legjobban. — Jő verset moudtál, szutyok! Sose hallottam még különbet, benne volt az isten is, a haza is, de a szeretőnk isi Jó, hogy a páter gvárdián el nem átkozott! Hát ha teológus nem, de költő vagy, szutyok! Én csak dohogtam és vonszoltam magamon a köpenyt. Közben az alkonyat már belehajolt az estébe. Már talán az első, kánikulában bágyadt csillagok is eltűntek a szürkésre vált égbolton. Néhány közeli és távolabbi világban már égett a lámpa. Odaértünk a nyugalmazott tábornok villája elé, ahol Turner főhadnagy úr is lakott. Állítólag vőlegénye volt a tábornok kissé korosabb leányának, s ez mentette meg a frontszolgálattól. A villa emeleti ablakai tárva-nyitva voltak. Zongoraszó szűrődött ki a csendes nyári estébe. Albisi megállt a nyitott ablakok alatt. Hangosan gondolkodott, én csak lassan kezdtem érteni a monológot, — Ez az embernyúzó barom azt gondolja, hogy épségben ússza meg a háborút. Hát majd én bevágok egy-két gránátot, majd meglátjuk, hogy milyen legény a talpán őkelme! Pedig csak vaktöltéssel kezdem! Azzal fogott egy félig már rohadt, hatalmas francia barackot és ügyesen beröpítette a nyitott ablakon. Utána mindjárt röpült a másik is. Csörömpölést és női isikoltást hallottam. Majd felhangzott Turner főhodnagy úr hangja is, de mintha biztos fedezékből, az ablakszárny mögül hangzott volna: — Pimaszoki Gazemberek! Majd én megmutatom! De magát sem mutatta, mi pedig nem voltunk kiváncsiak a fejleményekre. — Te szutyokl Ideje már haza menni — mondta Albisi, és belevesztünk a fák és a klsebb-nagyobb nyaralók útvesztőjébe. A feszültség lassan engedni kezdett. Már a köpeny zsebébe nyúltam, és a köpenybe töröltem az első császárkörtét. Albisi tele szájjal röhögött: — Poéta nascitur. Hát ez jó volt, sose felejtem el! Hihihil Hirtelen gyanú ébredt bennem, és megkérdeztem: — Mondd csak, hogyan jutott eszedbe, hogy Varga Lajos rajza engem teológusnak mutass be?! Nem vagy te magad is teológus? Albisinak a röhögéstől majdnem a torkában maradt a barackmag. — Én, teológus? Hozzá még talán Esztergomban, mi? jő pofa vagy, szutyok! Hiszen minden pereputtyom görögkeleti, a kapucinusokat is csak azért kedveltem meg, mert olyan szakálluk van, mint a mi pópáinknak. No, meg jó kertjük, ilyen a mi pópáinknak nincsen! A leleplezés arra késztetett, hogy megállják. Néztem Albisit, és valami nagyot akartam mondani, de megint megelőzött. — Poéta nascitur! Hát te költőnek születtél, mert elég bamba vagy! No, előre, de vigyázz, mert a második lépcső a levegőben lóg! Leereszkedtünk az egykori mosókonyhába. Szinte köpenyt és zubbonyt egyszerre vetettem le. A császárkörték már vidáman, otthonosan potyogtak, tudták, hogy a legjobb helyre kerültek, ahol megbecsülik őket — Poéta nascitur — mondtam félhangosan, és elmosolyodtam. Minden olyan könnyűnek, olyan egyszerűnek tetszett. Az este, a nyár, az egész világ már rózsaszínben tündökölt. Hiszen csak a tavaszszal múltán tizennyolc éves, és előttem állt a* egész világ. A csillagok pedig halkan mintegy átfordították az eget, és az est is halkan átfordult a langyos éjszakába ...
