A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-25 / 8. szám
MAJOR ÁGOSTON Nyúlánk, csltri leányka Ül velem szemben. Aliig múlt tizenhat éves és már a fél országot bejárta. Még az lskoilát sem fejezte be, a hetedik osztálybél kimaradt, vonalra ült s Csehországiba utazott. Az anyja nem akarta engedni, féltette, nehogy valami baja történjen a fiatal gyereknek. De mit tehetett, ha űzte a sorsa, kellett a kenyér. Újvárban nem tudott elhelyezkedni, oda kellett mennie, ahol pénzt kereshet. Van még három kistestvére, akikre keresnie keld. Szomorúan hagyta el a várost, nem értette, miért van az, bogy egyik gyerek nyugodtan tanulhat, a másik főiskoláira mehet, vagy gond nélkül sétálgathat odahaza Újvár utcáin, neki meg a világot nyakába kell vennie, hogy megélhessen. Nem sokáig bírta ki Idegenben. Keveset keresett, alig Jutott élelemre. S barátok sem akadtak. Hazajött. — S Itthon mihez kezdett? — érdeklődöm. — Egy Ismeretség révén sikerült bejutnom az Elektrosvltbe — szól egyszerűen. — Mennyit keres? — Még csak kisegítő munkát végzek, de megígérték, hogy kilencszáz koronát is kereshetek. — Mit csináil annyi pénzzel? — Veszek rajta motorkerékpárt vagy autót. — De Anikó, mit beszélsz Ilyen gyerekséget! Mondtam már, hogy előbb bútort kell venni — szól közbe anyja. — Tudd meg, hogy én azért Is motort veszek, vagy lovat és Bajosra fogok Járni versenyezni — henceg a kislány. Azt meg már mondtam, hogy Hannának szólíts! — De hiszen Anninak kereszteltek. — Bánom Is én, Cseszkóban Hannának szólítottak, s az úgy szebb. NI csak, hogy Jár a nyelve. Apjának biciklire sem Jutott, Ő meg már autóról álmodozik. — S minek lesz magának a motor? — Hogy kérdezhet Ilyet, Komáromiba meg Pozsonyba megyek majd rajta. — Csak ügy, egyedül? — Ha, egyedül? Kamossal! — Ilyen fiatalon? — És miért ne?l Ha dolgozom, szórakozni Is lehet, nem? — Talán csak nem szerelmes? — Tudják Is ezek, mi a szerelem — mondja az anyja. A múltkor is beállít egy fiúval, azt mondja, hogy a legénye. Én meg azt sem tudtam megkülönböztetni, melyik másik, mind a kettő hosszú hajjal, szűk nadrágban. — Inkább ehetnél egy kis sóskát, hogy ne légy oly vézna — szól be a konyhából az anyja. — Mondtam már, hogy nem szeretem a sóskát — húzza fel az orrát a leány. — Inkább a Jóskát, ml? — viccelődöm. — Bánom Is én, hogyan hívják, csak legény legyen, és modern. — Modern? Lám, alig végez hét elemit, s már a modem kell neki. Azt sem tudja, ml az a modern. — Miért ne tudnám? Legyen szépen öltözött, ne Igyon, ne cigarettázon és nagyon szeressen — húzza ki magát büszkén a leány. — Ne kotyogj már annyit, te lányi — Inti le anyja, mikor helyet foglal a fotelben. — Nem azért Jött a vendég, hogy a te buta beszédedet hallgassa. — Miért, te talán nem voltál szerelmes? — De, igen, csak az más volt — válaszol az anyja, inkább nekem, mint a leányának. Én akkor már huszonegy éves voltam. He], Istenem, Be szép Is volt az — érzékenyül el Makkal firma. — Nem mesélne róla nekem is valamit? — biztatom az asszonyt. — Szívesen, ha megha'tgat De ez nem gyereknek való — menjél kicsit sétálni kislányom, ml elbeszélgetünk. — Nem mese az én éle‘em, kérem. Gyönyörűszép szerelemmel telített. S az Ilyenre szívesen emlékszik az ember Ügy kötöttem füzérbe minden naplát, mint a szentolvasó a szemet — mélyül el magában Makkal Anna. Cigarettára gyújt, fújja a füstöt, miközben eszébe Jut tűnő élete, Ifjúságának cslnytevésel és egy borzongató szép szerelem. Valamikor 1946-ban kezdődött. Csak arra emlékszem, hogy szenynyest mostam az udvaron, amikor váratlanul egy férfi rámszólt. — Tyhű, de Jó combjaid vannak, Ancsl. Úgy megslmogatnám, hogy no ... — Szégyenlősen néztem hátra, s látom, hogy egy nősember áll mögöttem. Hallottam róla a városban, hogy válófélben van, a szaval mégis megleptek. De ő csak nézett szúrósan a szemembe mintha meg akarna lgézní Bocsánat, Annusként, nem azért mondtam, hogy izé... de, szeretném komolyan beszélni veled, magyarázkodott Én nem gondolkoztam semmin sem, jól esett, hogy megszólított, s kerestem a legközelebbi alkalmat hogy találkozhassunk. Odahaza azt mondtam, hogy májusi litániára megyek. De az utca végén lefordultam a Nyltra folyó felé. ö már ott várt munkából Jövet, biciklijére könyökölve, cigarettafüstöt eregetett. Leültünk a partra, sokáig nem Jött szó az ajkéra. Ismertem öt, csak a szakadékot nem ismertem, amely közte és felesége között mindig mélyebb lett. Szeretne megkapaszkodni valamiben, élni becsületesen és szeretetben, mint más emberek — kezdte lassan a beszédet. Nem nyúlt hozzám egész este, csak bocsánatot kért, hogy untatott a beszédjével. Megkönnyebbültnek érezte magát, hogy meghallgattam, hogy valakinek elmondhatta, ami szivét marta. S búcsúzás előtt arra kórt, hogy menjek el velük az ógútal htdihoz kirándulni szombaton és vasárnap. Kollégáival járnak többen a Vág partjára megpihenni. Így kezdődött. Aztán mentünk minden este egyenest a munkából a Nyltra partra. S amikor a Hold feljött, a part menti füzesek közt bújtunk'meg. Szombaton és vasárnap a Vág partjára kirándultunk, s csak hétfőn reggel Jöttünk haza. — És hol aludtak? — Az Isten ege alatt, kérem. A férfiak összegereblyéztek egy kis szénát, pokrócot terítettek rá és arra keveredtünk. ű a folyó partjára Ült, halászbotot vett a kezébe, ihalászgatott. De félszemtnel engem nézett, s ha a pokróc lecsúszott rólam, csendesen mellém lopakodott és szépen betakart. Nem sokat beszélt, de gyöngédsége, ahogy gondoskodott rólam, több szeretetet árult el, mintha hosszú verssorokat szavalt volna, hogy mennyire szeret. Csak dalolgatni szokott. S csöndesen azt a nótát fújni, hogy „Holdvllágos éjszakán, miről álmodik a lány ...“ — S miről áldmodott? — Oh, Istenem, miről álmodhat egy fiatal? Szépről, boldog jövőről. — S boldog volt? — Részben. Négy évig jártunk így együtt. Sokáig nem választották el. Mí már rég egymásé voltunk, de mások akarata, me* a papír miatt várnunk kellett. 1950- ben házasodtunk össze. — S aztán Is kijártak a folyópatra? — Sajnos, már csak az emlé kekkel, — sóhajt mélyen Makkal Anna. — Hogyhogy az emlékekkel, hiszen még csak negyvenöt éves. — Az igaz, de már nincs kivel a folyópartra Járnom. Akivel Jártam, aiz már halott. Halott. Mér megint halott. Menynyi halott van ebiben a Makkal családban? A nagymama, aki világra hozta őket, kitől e nagy családfa kivirágzóit, még ma is él, s a gyerekeiből, unokáiból, már többen a másvilágra költöztek. Itt ül most ez a fiatalasszony is velem szemben, könnyező szemmel, akivel e szép emlékeket gyűjtötte, az ember már nincs mellette. — Három évvel ezelőtt temettük el szegénykémet. Nem akármilyen halál volt ez. Neki fájdalmas, nekünk siralmas. A munka tette tönkre, borbély volt. Reggel ötkor kelt, délutánig a kórházban borotvált, majd este hattól nyolcig, magánházaknál. Nem engedte, hogy én Is munkába menjek. Azt mondta, maradjak a gyerekekkel, gondoskodjak rőiluk. Ne legyen olyan sorsuk, mint az övé volt. Mindig emlegette, hogy amikor az anyjától kért cukorkára, az anyja fogta az ollót s belenyírt a hajába, hogy ez Jár neki olyan buta kívánságért. Még száraz kenyér sem volt a háznál, nemhogy cukorra jusson. A sanyarú gyerekkor tüdőbajt hagyott szegény férjemen. 1956- ban menthetetlenül ütött ki rajta, flt évig küzdött a sorssal és a betegséggel. Négy gyereke volt. Azt hét20