A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-25 / 8. szám
a magány 1 Jól begyakorolt mozdulattal pöccintette nagy ívben bokor-körüli útjára a csonkig égett űrhajó-csikket majd a nagy fotelba ült és bekapcsolta a világot jelentő ablak-képernyőket Csodálkozva nézte az estét (még sosem látott vetkőző szerelmet) megnyalta a szája szélét és lefújta képzelt söréről a habvirágokat Közben testét majd szétfeszítették a vérében fuldokló csillagok. reggel Csoda, hogy még nem koptak el rugói az ócska vekkernek, mely mindig a napnak pontosan ugyanabban az órájában kezd köhögni fülembe évek óta. — Milyen szép káromkodással kezdeni a napot - vigasztalnak az ágyamból képzelt szeretőim s helyettem csámcsognak, mikor futtában számba gyömöszölök két kiflit. Orvosaim tanácsára reggeli torna helyett próbálom időre kefélni a fogamat, cipőmet, sarokba dobom konok expanderemet, csomót kötök a nyakkendőmre, mosolygósra festem arcomat és elindulok az este felé, ahol ismét tündérek várnak, ahol nem lesz ócska vekker, ahol nem lesz káromkodás, ahol nem lesz expander... kávézás Kisírta magát a lány kisírta »agát a gép Nagy fekete könnyek bugyogtak egyetlen szeméből pici csészénkbe tengerré duzzadva hogy egyetlen hörpintéssel ismét elnyeljük őket Észre sem vesszük hogy milyen keserű annyira megszoktuk már. táguló belsőmben Az ócska csipcsupokból nőtt vitézek csókjai esténként kiülnek az árokpartra megbe&.!fni a tegnapi szívdobbanásokat közben átszellemült arccal szivják a fantasztikusát levegőt füstöt nikotint olykor kikapcsolódásként röhögnek egy-egy legújabb Jean-viccen majd tündéreikkel a kék-fekete éfvrn sakkoznak rozsdás vascsillag-bábukkal s álmukban pajkos kisgyerekként karikázs>nk a nappal Én nem tudok néked játékot csillagot napot ígérni de cserében majd mesélek róluk és mecjv.ztom veled könyveimet ceruzámat éhségemet törött-hegyű ceruzámat hogy táguló belsőmben elférjél te is. ‘Tizenkilenc éves. Izsón született és Komáromban érettségizett. Jelenleg a Közgazdasági Főiskola elsőéves hallgatója. — Ök. Rejtőzz el, rejtőzz el valahova; néha gyufát gyújtanak s úgy néznek be a szobába! — Ilyen fickók miatt nem megyek sehova — szólt határozott hangon az ifjú, és dacosan fonta össze a két karját. — Légy csak egészen nyugodt te is. Látszott, hogy egy sötét árnyék kapaszkodik fel az ablakra. Sercegés hallatszott és ragyogó fény villant be a szobába. — Persze, hogy ott van; úgy ül az asztal mellett, mintha házigazda volna. — Az árnyék leugrott. Azután halk sugdosódás hallatszott és távolodó lépések. Elmúlt egy perc. Megint sugdosódás hallatszott és közeledő lépések. Az ajtó megrecscsent — valamivel betámasztották — megrecseent, egy kis nyikorgás is hallatszott. — Soov sött, azt jelenti: édes álmokatl szokta mondani a svéd — kiáltotta be kívülről egy gúnyos hang. Azután többszólamú hangos kacagás, és újra távolodó lépések — és azután csendes lett minden. — A nyomorultak! — Az ifjú reszketett dühében. Az ajtóhoz rohant, a zárt kinyitotta, és teljes erejével nyomta az ajtót. Az ajtó meg sem nyikkant. Az ifjú vére tajtékzott, mint a zuhatag, és teljes erejével az ajtóra vetette magát. Az megrecesent, de nem engedett, mert egy gerendával volt betámasztva. — Szerencse, hogy hallottam a hangjukat — szólt nyomatékkal. — Talán lesz alkalmam jó reggelt kívánni nekik. — Jaj Isteneiül — rémüldözött a leány. — Mindenki meg fogja tudni, és nem szabadulunk ki innen. — Ne aggódj! Hiába támasztották be, majd segítek a dolgon. Az ablakhoz lépett és nagy erővel megnyomta az egyik ablakszárnyat. A szegek engedtek, az ablakszárny meglazult. — Ezen a nyíláson ki lehet jutni. Én majd elviszem a gerendát és gondolom lesz r#, hogy hallgassanak ... egészen nyugodt lehetsz. A leányhoz lépett nyugodtan, mosolyogva: — Barnalányom, hogy megrémített téged ez a semmiség. — Megnyugodtál már ... igen? — Most nyugodt vagyok, hogy itt vagy megint mellettem. — És tudod mit? — mondta szilajon az ifjú. — Ennek így kellett történnie, különben minden csak olyan lett volna — olyan egészen közönséges! Elnevették magukat mind a ketten, és a leány könnyei közül mosolygott rá az ifjúra. A pirkadás halovány fénnyel kukucskált be az ablakon. — Még nem tudsz mindent. Várj csak, elbeszélem ... elejétől végig, olyan különösl A zuhatag hullámai közül és a halál torkából jöttem ide, nem pedig csak úgy közönséges módon. — Mi az, mit mondasz ... ? — Torlasz keletkezett éppen indulásom előtt. Senki sem akarta szétbontani. Bizony, én sem akartam volna, ha rád nem gondolok. De ekkor úgy tetszett, hogy te ezt kiáltod nekem: különös, rendkívüli módon kell hozzám jönnöd! És azután én mentem és szétoszlattam és... elestem és azt hitte mindenki, hogy már odavesztem. De én felálltam ismét, átrohantam a zajgó vizen, a hullámok a csizmám szárát nyaldosták. És mikor partra értem, így szólt a vezető: derék ember vagy, elmehetsz most ahhoz, aki téged vári — Ne mondj ilyet! Csak bolondítasz. — No, azokat az utolsó szavakat nem éppen így mondta, azokat csak én tettem hozzá... És azután minket itt eltorlaszoltak, így minden olyan különös volt. És én éppen azért szeretlek, Barnalányom, mert csak akadályokon keresztül juthatok el hozzád. — De az enyém vagy-e? Ezt még nem hallottam tőled, magadtól. . — Tied vagyok-e Olavi... A leány átkarolta mindkét kezével az ifjú nyakát. A hasadó hajnal derengő fénye bekandikált a függönynyíláson és gyenge pírt vetett a leány karjára. — Piros minden, piros minden, ami szép! — súgta a vérvörös szívvirág a balzaminának. A felkelő nap köszöntötte a szélesen elterülő folyópari lejtőt, teleszívta tüdejét az éjszaka frisseségével, és csillogó harmatcseppeket ivott reggelire; — lenn a folyón még finom ködfátyol lebegett. Olavi vidáman és frissen sietett le a lejtőn — szíve csordultig volt a boldogság gyöngycseppjeivel. A parton, a vízesés alatt néhány falubeli legény állt. Az ilyen fiatal fiúk, hogy a dohányravalót megkeressék, a faúsztatás ideién szívesen vállalnak őrséget egy-egy rövid nyári éjszakára a folyóparton. Olavi tekintete a csoportra esett — a boldogság gyöngycseppjei jéggé fagytak. Hirtelen a vállán érezte a nehéz garonda súlyát. Az előbb, mikor az ajtóból elvéve vállára emelte a gerendát és visszavitte a csűrbe, olyan boldog volt, szinte mulattatta a dolog, de most... Ha csak egyetlen csúfolődó szót szólnának vagy csak egyetlen gúnyos tekintetet vetnének rám, minden rendben volna. De ha úgy tesznek, mintha semmiről sem tudnának, én sem mondhatok nekik semmit. Bíbor pirosság égett az ifjú arcán, mikor a csoporthoz lépett — kutató tekintete vizsgálód- * va futott végig a legényeken. Mintha semmi sem történt volna. Olavi felvette a gyepről a csáklyáját és lassú mozdulattal törölte le nyeléről a harmatot — szemöldöke alatt még mindig ott leselkedett a kutató tekintet. Mintha semmiről sem tudnának. Az ifjú ajkába harapott: — Hát nem intézhetem el őket? Elment a csoport mellett, szeme lángban égett. De ekkor, éppen mikor elhagyta őket, a csoport széléről halk vihogás hallatszott. Egy pillanat — egy pofon csattant — és a jókedvű legény egyenesen a nedves fűbe repült. — Mit páváskodsz?! — Két legény szökkent nyílsebesen az ifjúhoz. Olavi az egyiket egyik kezével nyakon, a másik kezével derékon ragadta és fejjel előre messzire röpítette. A másikat megragadta kabátjánál és ingénél fogva, magasra emelte a levegőbe, és eldobta, mint ázott kesztyűt, meszsze a gyepre. Nyomorultak! Alattomosok! — Hangja remegett a dühtől, szeme lángolt és csípőre tett keze dacosan ökölbe szorult: — Jöjjetek mind egyszerre, gazemberek, hogy leszámolhassunk! A felizgult csoportból haragos morgás hallatszott, de azután megszűnt egy hangnak a kedvéért, amely nyugodtan és férfiasán beszélt. — Az én véleményem szerint túlságosan nagy kárpótlást nyertél — te idegen — azért a kis csínyért! És ha férfi vagy, olyan, mint szavaiból hinni lehet, akkor megérted, hogy nem tisztán bosszantás volt a célunk, hanem más is. Mi büszkék voltunk arra a leányra, mert eddig még senkinek sem nyitotta ki az ajtaját. Aztán csak jön egy világjáró csavargó és bemegy hozzá, mintha a felesége volna ... — Csavargók vagytok til — És fenyegető lépést tett a beszélő felé. — Ne tombol] ok nélkül! — folytatta a hang nyugodtan. — Nem akartalak megsérteni. Mi gyermekkori társai vagyunk, te pedig idegen vagy, és mondom, itt nemcsak a leány, hanem a falu becsületéről van szó. Hagyd csak békében azt a leányt és ne tedd őt ki a faúsztatók gúnyjának. — És még ti beszéljek arról, hogy ki vagyok énl — A kezét büszkén keresztbe fonta a mellén. — És még ti őrzitek annak a leánynak a becsületét, ti, akik éjszakánként az ablaka előtt leskelődtökl — Szép pásztorok vagytok, az már igazi Tudjátok meg hát mindannyian, ahányan csak itt vagytok, hogy oda megyek, ahová éppen menni akarok, és meglátogatom azt a leányt minden éjjel, ameddig ebben a faluban vagyok. És esküszöm — olyan igaz, mint amennyire igaz, hogy saját lábamon járok — ha még egy fej megjelenik az ablaka előtt, ha _ valaki merészel csak egyetlen gyalázó szót ■ Z
