A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-18 / 7. szám
Farkai Jenő Monofzlóy Pezfő a sejtek monotomániája téli jegenye Most emlékezem, mert sok az időm, nem pletykál rajtam zöld eres levél, mely ágaimon fénylett kérkedőn s talán reményt Is hintett, ha felém vagy rajtam át, vagy fölöttem süvöltött a nyári szél s az őszi vad vihar. Ma itt állok s várok, dérrel eltakarva ... De szép volt, mikor zsibbadt ezer ágam hegyén, héján és tövén hézag pattant, rügyek pirultak egymást észre véve s csak bólogattam, zúgtam, enyhe szélbe kapaszkodtam, hogy ringasson sokáig, hogy lengesse a zsenge sok levélkét, hogy puha pamacs szálljon körülöttem, lenn pamacsfelhő s fenn a tiszta kékség. Madár most nem száll ágamra pihenni, hacsak a varjak — ők is későn jöttek, itt ülnek fenn a karjaim közt fázva, most, mikor átszáll rajtam hónak s ködnek üzenete. — Vén. Ugyelő fa lettem. Csendes. Nem zúgó s nem is suttogó már Időm van s bizony nem az én hibám, hogy száraz levelet csak a vihar szór rám. De valamilyen langy láng mégis éltet: jegenye vagyok. Égre néző. Bátor. Látom az alvó, dermedt messzeséget, melyet a kökény elöl elhatárol s elzár a bucka, kóró és a cserje. — Láttam a múltat s a jelent is látom. A múlt a múlté: kövezheti százszor, ki a rigóknak fészkét kirabolta — A ma a máé. Varjú ring az ágon, szelek markolnak kiszáradt karomba, remény sarjad a gyökerem tövében s törzsem alatt már álmot sző a gomba: a holnap. Állok fölötte keményen. Volt szép nyaram, van szép telem s megérem, hogy látófaként jövőmre figyeljek. De mit tegyek, ha megreped a kérgem s az álmaim is sorra elfelednek? Talán a száraz fa is hasznot adhat, felfoghatja a vihart és jeget. Ne féljetek! Az ég is beszakadhat, én feltartom a megrepedt eget, csak éljetek! Csak merjetek! A harmat rátok szitál — kitart a jegenyei Hessegessétek el a sötét varjai! Fény kellI Vesszen minden, ami fekete! A neandervölgyi barlangból elindult s mintha egyszerre mozdulna sokszoros énje régebbi emlékek barlangja vele lépett később megállt a Margit-hídnál azt hitte nézi a vizet de valójában egyre haladt előre pulzusában vésőket kőbaltákat , ! és az örök menet cseppekből összefüggő Sáncát cipelve egy távoli csillag barlangja felé. ^ pingpong I I I A pingpongháló felett fehéren villogott a celluloid Pattogott két rúgózó ütés távolságokat harmonikázó ereje között Ogy látszott különös bravúrra képis Lapulva pergett az asztalon sarkok szédületéből visszarepült hálót horzsolva lassult j magasba lendült kanalazó mozdulatok tenyerén majd kerge villám csapása érte repedt tüdővel földre koccant Valaki új labdát dobott a háló fölé Az ifjú mosolyog és lábujjhegyen a leány mögé lopódzik — ő, a néző nem tudja visszafojtani a nevetését s kedve volna odakiáltani a leánynak: — vigyázzl Két kéz nyúl előre, és óvatosan befogja a leány szemét. — Jaj! — sikolt fel a leány — ki az? Újra felslkolt, hirtelen hátrafordul és maga előtt látja az Ifjút. — Jó estét — szól az Ifjú és megemeli a kalapját. És 6, a néző, látja, hogy mennyire elpirul a leány, s nem tud szólni egy szót sem. — Ez bizony ostobaság voltl — szól az Ifjú. — De Igazán nem akartam rosszat. — Nem, nem — nem, semmit; én csak úgy meg ijed teml — Nem haragszol már reám?... — kérdi az ifjú. • — Egy cseppet se. Hogy haragudhatnék egy tréfáért. — Én is így gondoltam. Mikor megláttalak, úgy éreztem, hogy régi ismerősök vagyunk — csak a nevedre nem emlékeztem, és most meg álltam, hogy megkérdezzem. — Milyen kedvesen és barátságosan mosolyog az az ifjú! — gondolja ő, a néző. — Barnaleánynak neveznek engem — feleli a leány szégyenkezve — de ... — Ne tovább! — vág közbe az ifjú. — Bar naleány vagy, más névre nem vagyok kíváncsi. — Igazán találó név lehet — gondolja 6, a néző —, hogy úgy megtetszett az idegennek is. — És maga?... — kérdi a leány. — Maga?... — nevet az ifjú az egész tornácot betöltő kacagással. — Hát nem tudtad rögtön, amikor ujjamat a szemeden érezted, hogy az „te“, aki mögötted áll? — És ezt olyan szívből fakadó vidámsággal mondja, hogy a leánynak nevetnie kell — és ő, a néző, szintén nevet. — Olavi vagyok, Olavi és „te“! Azután egy pillanatig gondolkodott, majd megszólal: — Szereted-e a virágot, Barnaleány? — Természetesen. Nekem is van már két cserép virágom, egy balzaminám és egy szívvirágom — feleli a leány. — Csak piros legyen, csak pirosl — nevet az ifjú. — Az ablak fáján tartod őket? — Hiszen nem nyílnak másutt! — Kilátszanak az udvarra is? — Kilátszanak kilátszanak; különösen most, amikor virágoznakl Dal ^tűzpiros i — És melyik a te ablakod?... — kérdi az ifjú és huncutság mosolyog a szemében — hogy néha, mikor elmegyek a ház előtt, én is megnézhessem virágaidat. A leány már feleletre nyitja ajkát, de meggondolja magát. — Nem mondom meg! — Istenem, Istenem, milyen finom — gon dolja ő, a néző. — Sohasem láttam még ilyet. Más, meggondolatlanul, egyenesen azt kérdezte volna hol alszol? És akkor a leány egészen bizonyosan megharagszik. Ez a fiú csak a virágokról beszél. — A lakószobában? — nevet az ifjú. — Nemi — A külső kamrában? — Ott sémi — A szauna-szobában tehát? — Nem. nem! — feleli gyorsan a leány. — Ott épften nemi Az ifjú mosolyog. — Most már igazán nem tudom elképzelni, hogy hol. Milyen kőszívű vagy te! — Milyen finom megint! — gondolja a né ző. — Mindenki más hangos nevetésre fakadt volna: bizony most már tudom — s hogy elpirult volna akkor a leány. — És most már jó barátok vagyunk? — kérdezi megint az ifjú. — No — és miért? — Én csak azt gondoltam, hogy ha mi iga zán jó barátok lennénk, megkérdezném — de nem, nem kérdezem mégsem! — Csak kérdezd, kérdezd! — biztatja a leány kíváncsian. — Én csak azt szeretném megkérdezni, hogy... engedted-e már, hogy valaki megszorítsa a kezedet? — Nem! — feleli a leány lángba borult arccal. — Még senki sem fogta meg a kezemet. Milyen finom! — gondolja a szemlélő. — És milyen szépen tud nézni! — Hihetek ebben? — szól megint az ifjú. — De hisz majd meggyőződöm róla hamarosan — add csak ide a kezed! — Miért? — Olvasni fogok a tenyeredből, és így megtudok mindent. — Te? — Igen, én. — Nem mered ideadni! — De igen, csak azért isi — És a leány odanyújtja a kezét. — Mi lesz ebből? — aggódik a néző. — Úgy látszik, hogy igazat mondtál — mondja komolyan az ifjú. — Nem szoríthatta meg a kezedet senki sem. De künn, az ablak alatt, bizony sokan megálltak már, hogy megnézzék a virágaidat. — Honnan tudod? ... — Nem, nem, te nem tudsz semmit, csak most találod kil — Hallgass, jövendőmondó beszél! És most megjósolom a sorsodat. — Szent Isten, mit látok! Nem hittem volna ... — Mit látsz, mit? — kérdi mohón a leány. — Nem merem megmondani, csak azt mondom, hogy sohasem hittem volna. — Ezt mondod, mert nincs semmi mondanivalód. — Hát megmondjam? — kérdi az ifjú és mélyen a szemébe néz. — Mondd meg, ha ugyan tudsz valamit mondanil «
