A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-02-04 / 5. szám

MAJOR ÁGOSTON

Valóra vált álmok

A csendőrparancsnokhoz kopogtatás nélkül ront be a felesége.

A nyitott ajtóban hirtelen megtorpan. A szoba balsarfcábaa lévő rekamlén egy férfi és egy nő hever. Az asszony azonnal ráismer a férjére. Fehér szllonlng van rajta, amelyet reggel vett fel, mondván, ma civilbe kell öltöznie, nyomozni megy. A férfi átölelve tartja a nőt, aki a zajra egy pillanatra felemeli a fejét, tekintete összeakad az asszonyéval.

Csak ennyire emlékszik Makikai Katalin, mert nyomban ködbe borult előtte minden, megfordult vele a világ, összeesett. Fejét az ajtófélfáiba vágva agyrázkódást szenvedett. Mentőn vitték kórházba.

Napok múlva tért csak magához. Lassan, nehezen. Reggel lehetett, mert valaki langyos teát emelt az ajkához, s valamit súgott a fülébe, amiből mit sem értett. Nyíló szempilláln keresztül régi, nagy távolság elevenedett meg előtte.

A gyermekkora.

Akaratos, rossz gyerek, csengtek a fülében hol anyja, hol a tanítónője szavai. Megelevenedik előtte az iskolapad a sok gyerek- ' kel, akik mind reá néznek. Szlovákból feleltette a tanítónő. S nem ment a lecke. Csak dadogott, keverte a szlovákot meg a magyart, mint öregapja a tésztát a bablevessel. Mindig ettől az órától félt a legjobban. Ez ment a legnehezebben. Tanítónő akart lenni, ezért Igyekezett lelkiismeretesen készülni a szlovák órára. De ha az első szónál elakadt, a többit már nem tudta kimondani, pedig úgy érezte, tudja a leckét. Diáktársai ikl'nevették, s ő csak állt a padban, szótlanul, hajfürtjeit morzsolva idegességében. Rossz lett a bizonyítvány, s ezzel szemfedelet húztak a tanítói pályára. Meghasonlott. Ideges lett. Odahaza kötekedett a gyerekekkel. Az anyja meg csak mondogatta: Te vagy a legroszszabb a gyerekek között. — Tudod, anyukám, úgy van ez velem, Is mint a dal mondja, hogy minden Jó családban kell egy rossznak lenni — felelte Katalin.

Az iskola élvégzése után varrodába adták. Tizenhat éves korában már házivarrónő volt. Varrta a ruhát a város polgárainak, parasztjainak.

Egyik napon, amint egy parasztház előszobájában varrt, benyitott hozá egy magas, göndör hajú fiú, hogy ne zakatoljon annyira, a varrógéppel, mert zavarja a tanulásban. Nem Ismerte a családot, csak később tudta meg, hogy a fiú gimnazista. A fiú nem távozott mindjárt a szobából. A sublóthoz ment, kihúzta a fiókot, mintha valamit keresne“ benne. Majd az asztalon turkált, ahol a varrásra váró ruha-; anyag hevert, s észrevétlenül megslmltotta Kató kezét, mintha ezt mondta volna: no, nem kell úgy megijedni, te 'kis bubuska, csak vicceltem.

— Ifjú úr — -Ismétli most hangosan Kató a szavakat, amelyeket akkor kiáltott az ajtóban eltűnő férfi után. Szemel akartlanul most Is az ajtóra merednek, de nem lát mást a szobában, mint fehér ágyakat, Ismeretlen emberi arcokat. — Istenem, ml ez, álom vagy valóság? — emeli kezát sajgó homlokához.

Bizony, valóság Makkal Katalin gyerekkorénak története, amely a kórházi ágyon elevenedett meg előtte. — Igen, kórházban van, állapítja meg bámuló szemekkel. S már azt Is tudja, hogy a csendőrparancsnok férje miatt Kopogtatnom kellett volna. Vagy fel sem keresnem azt az embert — Idézi fel fájdalmasan a csendőrparancsnoki szobában történt esetet. De ha a gyerek nagyon rosszul volt! Sürgősen kórházba kellett szállítani. Azért mentem, hogy a hivatali kocsiján vigye el. Ennyit már csak tennem kellett — meniegetődzlk magában Katalin. Ha nem megyek, a gyerek van veszélyben, így meg én roppantam össze.

Vajon ml Is történt? — vívódik gondolatával Katalin. Igen, a leány kell neki. Az kedvesebb számára, mint én. Talán én nem voltam Ilyen szép? Még szebb Is. — Egy májusi napon, munkából hazamenet, az újvári parkban találkoztunk. Szép, meleg Idő volt. Leültem a városháza elé egy padra, hogy megvárjam ,a barátnőmet. A szembeléVŐ pádon egy magányos férfi ült. Ismeretlen voltam számára, mert nagyon megnézett Az egyik szemét rajtam felejtette, majd rám mosolygott. En szégyenlősen lehajtottam a fejemet. Mikor szemérmesen felnéztem, ott állt előttem, egy szál rozsával tartva a kezében.

— Fogadja ezt a rózsát emlékül tőlem — hajolt meg előttem.

— De hát én az urat nem Ismeremi

— Annyi baj legyen. Megismerkedünk — kacsintott rám mégegyszer. — Ha nincs kifogása ellene. De azért nem muszáj uraznl engem, csak melós vagyok a Batya üzemben — magyarázta már a klspadon mellettem ülve.

— Nem volt újvári, nem ismerhettem. Cseh nyelven beszélt, azt mondta, Zlínböl helyezték át Újvárba, gyakorló munkára a Batya céghez. Nem volt rajta semmi különös, gondtalan volt és tréfálódó, mint a cseh emberek. Mégis meghódított.

1937-ben volt az esküvőnk. Még tartottak a mézeshetek, elmerültünk fiatalságunk hevében, amikor nyugat felől a háború előszele csapott életünkbe. Megperdültek a dobok, általános mozgósítást hirdettek. Ifjú férjem berukkolt a hadseregbe.

A város utcáin röplapok Jelentek meg: Mindenki köteles alávetni magát a hatóság Intézkedéseinek — szólt a parancs. A helyi hangszóró lrredentista nótákat bömbölt ás kérte a népet, hogy készüljön „a felszabadító nagy vezér“ Horthy Miklós fogadására. Az ablakokba virágokat raktak az emberek. Mellényzsebükre nemzeti színű szalagot tűztek, leányok a hajukba piros, fehér, zöld színű pántlikát kötöttek. Engem meg behívattak a polgármesterhez, aki közölte velem, hogy megváltoztak a határok, el kell hagynom a várost, Csehországba kell költöznöm.

— De kérem, én magyar vagyok. Itt születtem, Itt a helyem. Tiltakoztam.

— De cseh a férje, s a megegyezés értelmében a városból ki kell költöznie.

— De ha benösült Újvárba, Itt a helye, ahol én élek, a felesége. Tessék öt Itt hagyni velem! — könyörögtem.

— Mi a szent magyar földön nem tűrünk szlávokat meg kommunista pribékeket — ordított a polgármester. Takarodjék Innen, mert karhatalommal vitetem ell

S másnap már ott álltam a főtéren, két kofferrel a kezemben. Egész héten azt üvöltöttük, hogy szabadságot hoznak a népnek. S ők üldöznek engem a szülöfűldemről?l Több családdal együtt teherkocsira raktak, hogy Pozsonynál áttegyenek a határon. Nem bírtam fellépni az autóra, lábaim felmondták a szolgálatot, s a katonák tuszkoltak fel az autó tetejére. Folytak a könnyeim. így öntöztem az anyaföldet, amelyet életemben először hagytam el. Akaratom ellenére, kényszerből. Úgy éreztem akkor, hogy örökre búcsút mondok a városnak, enyéimnek.

Zlín mellett telepedtünk le egy kis községben. Ismeretlen volt a

•

táj, az emberek. A férjemet rövid Időre viszontláttam, hazaengedték pár napra, hogy valahogy elhelyezzen engem. Aztán már csak a hatóságon keresztül értesültem hollétéről.

— Tudomása van arról, hogy a férje katonaszökevény lett és a partizánok közt bujkál? — kérdezte a protektorátus tisztviselője.

— Az én férjem? — csodálkoztam, mintha mit sem tudnék, habár tudtam, hogy miért bujkál, hogy nem akarta az ország feldarabolását, és harcba szállt a betolakodó horogkeresztesek ellen.

— Hát akkor most megtudja! S azt Is vegye tudomásul, hogy a férje ellen elfogatási parancsot adtunk ki, és magától megvonunk minden élelmiszerjegyet és egyéb előnyöket, melyekben ,,a Jó cseh hazafiak“ részesülhetnek a protektorátus területén. Ha pedig észrevesszük, hogy kapcsolatot tart fenn a férjével, magát Is deportáljuk — jelentette ki a tisztviselő.

Nem kellett engem deportálni sem, mert úgy Is kin volt számomra az élet. És rettegés. Álmatlan éjszakák következtek. Hol az SS őrjárat tört rám házkutatást tartani, hol az amerikai repülőrajok dübörgése tartott félelemben. Az egyik bombázáskor összedült a ház, s a romokból alig szedtem össze csontjaimat és életben maradt gyerekemet. Kukoricakóréból összetákolt kunyhóban húzódtunk meg.

S az esős, őszi hidegben összebújva melengettük egymást. Sajót leheletünkkel.

— Jaj a fejem, fá] a fejem szesztrlcska — kapott a fefíihez Makikat Katalin.

Adtak neki egy Injekciót és elaludt. Másnap a szomszéd városból eljött öt meglátogatni a nővére. Csendesen kezdték a beszélgetést, nem illő kórházban hangos szót váltani. A nővére erről, arról beszélt, csak nem akart a tárgyra térni, hogy azt vitassák, miért került Katalin ebbe a helyzetbe. Többek közt, csak úgy- megjegyezte:

— Lehet, Katikám, hogyha 45- ben odahaza maradsz Újvárban, most nem történik veled ez az eset.

— Lehet — hagyta rá Katalin. — Ha az ember előre látná sorsa fordulásét, tudná, hogyan cselkedjen az életben! Az alatt a hét év alatt, amit átéltem kitelepítésem után, úgy vágyódtam haza, mint egy kisgyerek. Minden éjjel a mamával álmodtam, a pajtásokkal és veletek. De áthidalhatatlan akadályok választottak el egymástól, országhatár. És a Gestapo őrizetben tartott.

De 45-ben megváltozott minden. Megszűnt a határ, visszatért a férjem, s a félelemből biztonságba kerültem. S most már nem Is anynylra a szülőföld vonzott, csupán titeket vágytam látni. Boldog voltam, amikor 7 év után Isimét találkozhattam a mamával, testvéreimmel. Lehet, hogy, odahaza Is maradtam volna akkor, ha édesanyámmal nem történt volna az a nézeteltérés. Azt akarta, hogv menjek el a templomba és gyónjak meg. Mondtam neki, hogy mama, én már templomba soha többé nem megyek.

— Lányom, hogyan mondhatsz Ilyet? — förmedt rám a mama. Nem félsz, hogy megver az isten?

— Engem már Jobban nem verhet, mint ahogy megvert — csdllapítgattam anyácskát. Mert akkor, amikor én éheztem és szenvedtem, amikor úgy éreztem, hogy a világ összedül körülöttem, arra kértem

um

i10