A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-04 / 5. szám
r p . versei Savoy pince utak Az asztal eldörrent s a plafonba lövi a sárgavignettás borosfiaskókat pincérek jönnek s újratöltik a kereken ásító iiveghelyeket csendesen jönnek s ráncosán fehér zsebüket csörömpölés húzza felírják a rendetlenkedőket s az eminenseket hosszan feleltetik tű, tál, madarak A kémény fokába fekete füstöt fűz a szél A fák féllábon állnak s piros csőrrel tépik a holdat Egyenes vonalban egyenletesen repülünk. Mélyen alattunk az utakon fényes városok vonulnak s az utak alatt az utak számára újabb utak. Megbonthatatlan inerciák között mozgunk, repülő város utak s piros torkunkban a nyelés Az utak kimennek a városokból, s becsúsznak a sivatag roppant combjai közé. Képzeteim fejjel lefelé lógnak bennem Nedves orrukban a négy világtáj reszket. Lehet hogy valóban Tádzsikisztánban vagyunk s, ez az elipszis itt valóban teve. Alattuk a világ egyetlen hófehér tojás A vekker félrehajtott fejjel nézelődik aztán nagy szárnycsattogással felszáll az éjjeliszekrényre. I, D«|I átülte K És ilyenkor az ünnepélyes csend hatalmába keríti a lelkeket. Az emberek úgy ülnek, mintha templomban imádkoznának, a vízre szegződik a tekintetük s még a durvábbak ajkán Is elhal a tréfa. Némelyek visszaemlékeznek arra, amit saját szemükkel láttak: hogyan tűnt el a férfi, akit láthatatlan kéz ragadott meg, hogyan tördelte kezét a parton a zokogó özvegy, vagy' hogy vergődtek a gyepen rettenetes kétségbeesésükben a szerencsétlen árvák. Még szellem ujjnyomait is látták az elhunytak derekán, lábán vagy nyakán, sőt látták magát a szellemet is, amint néha éjfél Idején alásiklott a folyó árjával a víz színe alatt, úgyhogy csak a fel-felcsapó hullámok mutatták: merre jár. Kin van most megint a sor? Nem tudja senki sem, de a szerencsétlenség már nincs messze ilyenkor. A kis pásztortűz a parton lobogott, a zuhatag zúgása elhalkult. Az emberek némán ültek egymás mellett, merőn nézték a vizet és hallgatták a folyó éjféli regéit. Egyszerre csak a vízesés tövéből érkező hatalmas kiáltás veri fel a csendet. Az emberek összerezzennek: — Zárjátok el, zárjátok el! — hangzik ismét a kiáltás. — Istennek hála! — sóhajtanak fel a mese világból valóságra ébredt emberek, akik elő szűr vészkiáltásnak hitték e hangokat. Talpra ugranak, a csáklyákat fejük fölé emelik figyelmeztetésül, hogy eldugult a folyó. És a „zárjátok el, zárjátok el“ kiáltás egyik csoporttól a másikig röppen fel a zuhatagon a fatörzsek lebocsátásának helyéig. — Zárjátok el! — felelik rá az űsztatók és fölugrálva a tűz mellől, a parton rohannak A kötelet leoldják a cölöpről és a sorompó végét kivonják a partra. — Egy helyben állnak már azok! — szólal meg valaki. — Csak attól félek, hogy ezért nyugodtan elmehetünk kávét inni. Ha erős a torlasz, nem bontja meg senki. Gyertek, néz zük meg! Az úsztatok elindultak a zuhatagparti ösvényen. Az úton hozzájuk csatlakoznak mások is, akik elhagyták őrhelyüket, mikor a fatörzsek már mind lesiklottak. — Merre van tulajdonképpen? — Ott van valahol az alsó végen. Bárcsak ne volna a Püörrekönél! — Ha ott van, akkor befellegzett nekünk. Nappal sem könnyű ott a torlaszt szétoszlatni! Püörrekönél volt valóban. Nyüzsgő embercsoport feketéllett a parton. — Áll az, mint a falba vert szeg! — magyarázták az emberek, akik verejtékes homlokkal és lélegzetből kifogyva tértek vissza a partra, mert hiábavalónak bizonyult a kísérletük, hogy a torlaszt a bal partról szétoszlassák. Püörrekőnek nevezik azt a sziklát, amely az alsó szakaszon, ahol a vízesés elcsendesedve szétterül, alig fél méterre emelkedik ki a vízből. Közelebb esik a jobb parthoz, s a fatörzsek többnyire a bal oldalon úsznak le, úgyhogy a kő rendszerint nem okoz semmi bajt. De hogyha egy hosszú fatörzs véletlenül keresztben úszik a kő felé, megakad a sziklában, és nem halad le se a jobb, se pedig a bal oldalon, hanem csak himbálódiz ka vízben. Egyik törzs követi aztán a másikat, és így halmozódik fel lassanként — olyan alakban, mint a hal _ farkúszója —■ a mindkét partra kinyúló torlasz. És ezt a torlaszt nagyon nehéz szétbontani, mert legszilárdabb éppen a kőnél, arra pedig már nem ér rá senki, hogy az iszonyú dübörgéssel széthulló törzsekről a partra ugorjék. Rendesen csónakkal közelítik meg a sziklát: az embereknek Villámgyorsan kell menekülniük vissza a csónakba, mert a fatömeg egy pillanat alatt rettenetes robajjal oszlik szét. — Vigyen el az ördög — hangzott az úsztatás vezetőjének a szava — ha a jövő nyáron levegőbe nem röpítem ezt a követ! Elmehetünk most mindannyian .éjféli kávéra, be kell várnunk a virradatot! — Hátha én előbb megnézném, vajon neon lehet-e mégis szétbontani? — hallatszott ki a csoportból egy ifjú csengő hangja. — Nem hiszem — mondta a vezető — bár nem árt, ha megnézed. A fiatalember felugrott a torlaszra és fürgén szökellt a kő felé, a csáklyát magasra emelte, alakja kissé balra hajlott. A célhoz jutva lehajolt és vizsgálódott egy kis Ideig. — Hohól — hangzott a kő mellől néhány pillanat múlva. — Egyetlen szál fától függ minden, és ennek se kell egyéb, mint egy jó fejszecsapás. — Az hát! — felelték a partról. — De ki vágja belé most, éjfélkor a fejszéjét? 12
