A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-23 / 30. szám
13 Néhány kilométerrel odébb három apáca integetett. — Megállják? — kérdezte újra a sofőr. —■_ Hajts csak tovább!... Ügyis keveset gyalogoltak még életükben, most legalább bepótolhatják. — Szegények — mondta Judit. — Hiába. Nem szedhetjük fel az összes menekülőket. A nyílt parancs szerint nekünk most nagyon sürgős és fontos az utunk, nem ácsoroghatunk, igaz, Karcsi? — De még mennyire! — Te, Karcsi, hanem a lakodalmadba meg hívj ám! — Nálad nélkül meg sem tartanám. — Isteni jót mulatunk! A tizedes dúdolgat, fütyürész, közben hátrahátrahéz a zsidólányra'. A félelem még mindig nem tűnt el a szeméből. Az úton csak nem akart ritkulni a zsúfolt ság. Ellenkezőleg: egymás hegyén-hátán álltak az emberek, járművek. Művészet volt köztük átkígyózni. — Te Karcsi, itt valami nem stimmel! — Nekem is gyanús... Minden ember és jármű szembejön. Csak nem vágták át az utat az oroszok? — Más sem hiányzik! ... vagy hát.. . hogyis mondjam csak ... — mosolyintja el magát a tizedes. — Nézz csak oda, jó előre, fel a leve gőbe! — Repülők! — Azok. Zuhanóbombázók ... Le-lecsapnpk, mint a sasok... Lehet, hogy az utat veretik. Mit gondolsz? — Nem tudom . .. Ha lehet, még rémültebben néz maga elé a zsidótány. Bár Judit biztatja őt, de kevés meg győződéssel; ő is fél, elárulja, a hangja remegése — Mi lesz, ha tényleg az utat bombázzák? — Kérdi. — Semmi... Megyünk előre, egyre csak előre, mindaddig, míg csak haza nem érünk! — mondta a tizedes és énekelni kezdett: „Minden elmúlik egyszer, minden a végéhez ér, és minden december, új májust ígér ...“ Karcsi is belevágott, de nagyon hamisan énekeit. Recsegett a hangja, mint a repedt fazéké. . Pilisvörösvár után rettentő nagy volt a torlódás, szinte lehetetlen volt rajta áthatolni. Karcsi azonban- ügyesen manőverezett. Az eligazító honvéd magasra, emelte előttük * tárcsát. Kiabált Is valamit. — Állok ám az öreganyád térdkalácsát! — morogta Karcsi és beletaposott a gázpedálba. Megugrott a gépkocsi. Az eligazító honvéd alig bírt félreugorni. Szitkozódva rázta az öklét. — Mondjad, csak mondjad, édes egykomám, az a dolgod! — vigyorgott Karcsi fellélegezve. Alig haladtak egy kilométert, teljesen üres lett előttük az út. Mintha egy láthatatlan kéz leseperte volna. — Itt már valamivel tisztább a levegő hála Istennek! — Sőt! ... Nagyon is tiszta! ... Érdekes: egyetlen ember, sem jármű nem látható. Itt valami történt, nem gondolod, Karcsi? — Fene tudja. — Most már legalább nem panaszkodhatsz. Száguldhatsz, mint a forgószél! — Nono! — mormogott a sofőr. — Nézd csak! Lövik az utat. Meg kell állnunk. — Arról szó sem lehet — mondta a tizedes. — Szétlőnek! — Ha gyorsan hajtasz, nem lőnek szét... Különben, látják, hogy vöröskeresztesek vagyunk. A zászló is kint van. — Fütyül ám a gránát egy nagyot a te zász lódra! — Hajts, rie papolj! — Hiszen hajtok! — Nem megy gyorsabban ez a tragacs? — Ez neked tragacs? — Az hát! — Ócskavasba való... Eddig dics' himnuszokat zengedeztél róla: óh kérem, ez egy csodaautó! Közben meg csak döcög, mint a sánta ló. Gázt neki! — Hiszen adom, nem látod?... Se füled, se szemed? Csak úgy bőg a motorl Csoda, hogy szét nem robban! Hiszen százassal megyünk ... Judit szólalt meg. — Inkább lassabban menjünk, minthogy valami baj történjen! — Ne félj semmit, Juditkám, nem lesz semmi baj. Nem mai gyerek a Karrcsi, csakhát néha biztatni kell egy kicsit, különben elalszik a volán mellett. Gázt neki, pajtás, ne sajnáld, úgyis belelökjük a Dunába! Karcsi valóban jó sofőr volt, értette a dolgát, szerette a motort. Szabad idejében mást sem tett, csak a motorral piszmogott. Száguldott is a keze alatt a masina, mintha most jött volna ki a gyárból. — Figyeld a lövedékek becsapódását! — mondta Karcsi. — Figyelem ... Mintha lassan eltávolodnának az úttól, ami annyit jelent, hogy ez nem tüzérségi tűz, hanem ... — Páncélosok nyomulnak előre. Csak sike rüljön átcsúsznunk előttük! — Át kell csúsznunk! — mondta határozottan a tizedes, közben szívből kívánta, bárcsak sikerülne. — Vigyázz! Fékezz! Az utat feltépték a lövedékek. — Látom — mondta Karcsi, és minden figyelmét a vezetésre összpontosította. Nagyokat zökkent, billent a kocsi, félő volt, hogy felborul ... Géppuskatűz söpört végig az úton. Karcsi halántékát kiverte a veríték. A tizedes is elsápadt. A hátsó ülésen a két nő egymáshoz kuporodva lehunyta a szemét: jöjjön, aminek jönnie kell! Ha meghalnak, hát meghalnak. Foga között sziszegte a tizedes: — Gyorsabban! *— Érezted? — kiáltott fel a sofőr — A kocsi farát elkapta egy sorozat! Szólj már valamit, megnémultál? — Bolondokat beszélsz! Nem kapta el semmi! Gyorsabban! Itt már jó az út, repülhetünk! ... Hátranézett a kisa'blakon. A hordágyon Ba-Kosík józsej rajza bős mozgolódott; csk nem kapta el őt is a sorozat?... Csak szólna, ha valami történt volna vele?... Messze mögöttük, beleveszve a ködös tájba, harckocsik másztak át a feltört úton ... — Láttál valamit? — kérdezte Karcsi szorongva. — Semmit pajtás, a égvilágon' semmit.., Minden a legnagyobb rendben van... A sofőr kezefejével megtörölte izzadt homlokát. — Egészen kiszáradt a torkom .. . Most már hamar besötétedik... Este előtt nemigen érünk Esztergomba. Különösen, ha még egyszer elibénk sóznak! — Jobb is, ha sötétben érünk oda! — Ki tudja, majd elválik — mondta Karcsi. A gépkocsi motorja egyenletesen duruzsolva falta a kilométereket. A hátsó ülésen a két nő halottsápadtan remegett. A szürkület egyre jobban sűrűsödött. Komor és kihalt volt a táj. Mintha a1 tél fagya minden életet megdermesztett volna. Mennyivel szebb és jobb volna a nyár, a langyos levegőjű zöld mező. Szerencsésen Dorogra értek. Akkor tudták meg, hogy Babos lába megsebesült. Szerencsére csontot nem ért a golyó, menet közben ő maga kötötte be a sebét. Vért nem vesztett sokat. Miközben elbúcsúztak Baboséktól, a tizedes a zsidólányra nézett. — Magával mi lesz?... Marad vagy velünk jön? — Nem tudom ... Itt nem maradhatok ... Ha magukkal vinnének ... A tizedes elfordult. Káromkodott magában. — Szálljon be! Tovább indultak. — Fél órán belül Esztergomban va'gyunk... jegyezte meg Karcsi az utat figyelve. — Mi lehet a híddal? — Majd megtudjuk, ha odaérünk ... jegyezte meg a tizedes s a zsidólányhoz fordult. — Nyugodjon már meg, kérem ... — Magában káromkodott: mi a fenének vállalta, hogy magával hozza'. Mit csináljon vele, hová vigye, hol tegye le. Túl előkelő is a nyavalyás. No, már mindegy, majd csak lesz valahogy... — Nem dohányzik? — kérdezte meg tőle. — Jó ilyenkor a füst, megnyugtatja az ember, Tessék, gyújtson rál — Köszönöm, most nem kérek! Közben teljesen besötétedett. Tompított fénynyel már nem lehetett olyan sebesen száguldani. Sohasem árt az óvatosság! ■ a város szélén megálltak. — A legkisebb házba1 menj be érdeklődni! — mondta Karcsi nagy bölcsen és tudálékosan. Ott biztosan igazat mondanak. A tizedes bekopogott az egyik házba. Idősebb bácsi nyitott ajtót és nyomban beinvitálta. — Érdeklődni szeretnék — mondta odabent a tizedes és körülnézett. Szerény, szegényes volt a berendezés, fokha'gymaszag terjengett a levegőben. Idős asszony feküdt az ágyban. — Tessék csak kérdezni, tizedes úr! — Sok katona van a városban? — Nem olyan sok. — Németek is vannak? — Van néhány. Cigarettával kjnálta az öreget. — Köszönöm, nem élek vele! ... De több a magyar — kanyarodott vissza az öreg az előbbi témára. — A hídon át lehet menni? — Hogyne, kérem, de csak gyalogosan. Egy bomba beszakította a közepét. Gyalog azért át lehet rajta menni. — Őrség van a hídon? — Idősebb magyarok állnak őrt már hetek óta .. . — Máskülönben mit hallani? — Hát... kérem szépen... Háború van... —- Messzi vannak még az oroszok? Az öreg az ágy felé sandított, mintha onnan várná az engedélyt, hogy beszélhessen. Helyette az asszony szólalt meg. — Nem hallunk, nem tudunk mink semmit, kérem szépen. Ugye, mink már öregek vagyunk, mit törődünk mi azzal, hogyan, miként áll a világ sora ... Ha elpusztulunk, hát elpusztulunk, nem törődünk mink már semmivel. Nem tudunk mink semmit, kérem szépen ... A tizedes megköszönte a felvilágosítást és elköszönt a két megszeppent öregtől, akik megkönnyebbülten felsóha'jtottak Folytatjuk.
