A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-02 / 27. szám
Józanul a könyvterjesztésről Minden vitát, minden eszmecserét örömmel kell fogadnunk. Vannak persze mesterségesen felszított tüzű, semmi realitást és komolyságot nem tartalmazó elmélkedések is, de a HÉT-ben most folyó, könyvkiadásunk, könyvterjesztésünk problémáit taglaló nyilvános véleménycsere szerencsére nem ebből a fajtából való. Sőt, ha már hasonlítunk és rangsorolunk, akkor azonnal megjegyezhetjük, éppen legégetőbb, leghamarább orvoslást kívánó gondunkról folyik a vita. A viták megkezdődnek, és néha csak tiszavirág életet élnek. A könyvterjesztésről, a könyvkiadás problémáiról, a könyvek propagálásáról folyó eszmecsere nem ilyen, mert nem is lehet ilyen. Örömmel olvastam és olvasom a hétről-hétre napvilágot látó hozzászólásokat. Rendkívül sok hasznos, értelmes tanács, jó ötlet van közöttük. Látszik, hogy az olvasók figyelik, mi van a világban, hogyan fejlődik a könyvterjesztés, könyvkiadás — már-már azt mondhatjuk: tudománnyá, és mik azok az elvek, utacskák, amelyeket, a kiadónak feltétlen be kell tartania, ha a piacra került alkotással nem akar szégyent vallani. Különösen érdekes ez a vita most, amikor országszerte az üj gazdasági rendszerről beszélünk, amikor rendkívül szorossá vált a kínálat-kereslet összefüggés. Némi tapasztalataim nekem is vannak első könyvem megjelenésével kapcsolatban. Azt hiszem, a kiadónak fel kellene térképeznie Szlovákia területeit olyan szempont alapján, hol élnek vagy honnan származnak az írók—költők, és azokra, a tájégységekre küldeni a legtöbb könyvet, ahol az irót—költőt a legtöbben ismerik — hiszen jobb propagáció nem kell attól, ha az alkotó ismerős, ismert az emberek előtt, sőt valaha együtt élt velük, osztozott örömeikben és gondjaikban. Nemrég adtam le a kiadónak új kötetem kéziratát, és most kezdek egy kisregény megírásába. Engem is érint hát az itt folyó vita. £n azonban rutinos olvasó, rutinos vitafigyelő vagyok, és amikor a jobbnál-jobb, érdekesebbnél érdekesebb, hasznosabbnál-hasznosabb ötleteket, tanácsokat, ajánlatokat olvasom, nem gyorsul meg ereimben a vér. Miért? Aki rendszeresen, vagy elég, ha talán elvétve olvassa lapjainkat, figyeli cikkeinket, vitáinkat, eszmecseréinket, az gondoljon csak vissza, és idézze fel magában: hány ésszerű javaslat, hány ötlet izzott már fel az évek folyamán a sorokban! Hányszor ujjongtunk a cikk elolvasása után: ez igen, ezt kell megvalósítani, és akkor felugrik a példányszám, akkor vásárolni, szeretni fogják könyveinket. És mi történt? A vita lezajlott, a hullámok elcsitultak, az évek peregtek tovább, de az égvilágon semmilyen intézkedés nem történt, a felvetett ajánlatokat ellobbantották, mielőtt tüzüket, fényüket használni lehetett volna, a nagyszerű ötlet elveszett a sorok mögött, s megjelenő könyveink továbbra sem készültek magasabb példányszámban, sőt. Éppen ezért kérdem, most, miközben javában folyik a nyilvános eszmecsere, miközben százak töprengenek azon, miképpen segítsenek: az illetékes szervek, a könyvkiadó, az Írószövetség, a gazdasági osztály, a reklámosztály felelős emberei figyelik a HÉT hasábjain folyó vitát? Alakult-e egy külön bizottság, amelynek csupán az lesz a felada-. ta, hogy realizálja majd, megvalósítsa, megvalósításra javasolja a hasznos, használható tanácsokat, ötleteket, javaslatokat! Nem meddő ez a vita is? Ez is hasonló lesz a többi, eddig-lezajlottakhoz? Volt, de használatlanul maradt? Reméljük, hogy nem igy lesz. Merjük azt hinni, annál is inkább, mivel 1967-et írunk, és az ország szinte valamennyi üzeme, vállalata az új gazdasági elv gyakorlatban való alkalmazását igyekszik megvalósítani. Vagy az új könyvek is a Versbarátok Körének kiadványaihoz hasonló, mostoha sorsra jutnak? Hadd jegyezzük meg, az olvasónak is van türelme, és ideje lenne már egyszer tervszerűbben, felelősségteljesebben, komolyabban munkához látni, vagy — vitát sem kezdeni. BAXTA GYÖRGY A ma embere sem nélkülözheti a könyvet Alig két esztendeje, hogy a Hét hasábjain vitáit folytattunk a falusi könyvtárak helyzetéről. Az őszinte hozzászólások tagadhatatlamul eredményeket értek el. Ennek alapján merem álítani, hogy a csehszlovákiai magyar könyvterjesztés és kiadás felülvizsgálata sem ha* szón nélkül való. A kultúra othonra talált — mondják, ha felépül egy-egy kultúrház. A csehszlovákiai magyar könyvkiadás is otthonra talált a Tatrannál. Lehetőség van tehát a hazai magyar írók műveinek kiadására!. Ezt a lehetőséget nagyon gyengén használjuk ki. Először is azért, mert a megjelent könyvek példányszáma igen alacsony. Másodszor, úgy tudom, azért, mert az esetleges nagyobb példányszám esetén a könyvek nem fogynak el. Ez utóbbi megállapítás támasztja alá azt a nézetet, hogy a könyveket ne jelentessük meg nagyobb példányszámban. Csakhogy a legnaivabb üzletember is tisztában van azzal, hogyha az áruját otthon tartja, az nehezen fogy el. 9 A Hét irodalmi melléklete ® 27. Minden valószínűség szerint igy van ez a csehszlovákiai magyar írók és költők műveivel is. Nem akarom Szenk Sándort idézni; de sok esetben a könyvárusok még csak nem is hal lottak a kérdezett könyvről. Érdemesnek tartom megemlíteni Batta György, fiatal költő „Virágot nyit a puskacső“ című kötetének esetét. Egy diáklány szerette volna megvásárolni az említett könyvet. A könyvesbolt vezetője azonban határozottan kijelentette, hogy őnáluk ilyesmi nem kapha tó, mivel „ponyvairodaimat nem tartanak rak táron“. Számtalan hasonló esetet idézhetnénk. A könyvek raktárakban porosodnak, az írók pedig mentik, ami menthető, irodalmi esteken próbálják értékesíteni műveiket. Örülnek, ha egy-egy ilyen alkalommal tizenöt-húsz kötetet sikerül eiadniok. Hasznosak az ilyen író olvasó találkozók. Nincs abban semmi restellni való, ha az író a saját kötetét propagálja. Megtette azt Móricz Zsigmond és József Attila is. Egy azonban bizonyos, ha az író a könyvterjesztő munkáját végzi, vészit alkotó kedvéből. A szükség mégis törvényt bont, és íróink könyvterjesztő tevékenysége elismerést, dicséretet érdemel. Van azonban a könyvterjesztésnek más módja is. Itt elsősorban az újságokban rendszeresen megjelenő tájékoztatókra gondolok. Az egyes könyvkiadók nyereménytárgyakat Is kisorsolnak az olvasók között. A tapasztalat azt mutatja, hogy a megrendelők előnyben részesítik a fordítás-irodalmat, a nevesebb magyarországi írók műveit, ős végeredményben kevés hazai író könyve iránt mutatkozik érdeklődés. A megrendelés útján történő eladást hátráltatja az is, hogy a legtöbb ember szívesebben választja ki személyesen a könyveket. A válogatás, lapozgatás egy-egy érdekesebb műben semmivel nem pótolható élményt nyújt. Diákkoromban iskolánk évente többször rendezett könyvkiálítást, ahol a könyveket nemcsak megtekinthettük, hanem meg is vásárolhattuk. A kiállítás egy két hétig tartott csak, a megmaradt köteteket az iskola visszaküldte a kiadónak. Rendszerint azonban nagy siker* rel járt ez az akció. A könyvterjesztésnek ezzel a módjával ma már ritkábban találkozunk, pedig nyugodtan merem állítani, hogy irodírtom szakos tanáraink szívesen foglalkoznának vele. Miért nincs tehát Ilyen akció? Talán sokan a kezdeményezéstől félnek? Pedig ha a könyvek példányszámát növelni akarjuk, feltétlenül számítanunk kell a tanulóifjúságra!. A falusi könyvtárak is rendezhetnének könyvkiállításokat. Vonjuk bele a könyvterjesztésbe az ifjúsági klubokat. Jócskán akadna olyan fiatal, aki a szavalás és éneklés mellett vállalkozna erre a nemes feladatra is. Minden falusi könyvtár mellett működik diákkönyvtár. Ha évente bekerülne egynéhány hazai író műve a könyvtárakba, lényegesen megváltozna a jelenlegi állapot. Fontosnak tartom megemlíteni a Versbarátok Körének munkáját. Tagilletményként évente 300—500 könyv jut el az olvasóhoz. Félő volt, hogy ebben az évben nem jelenik meg az első kötet, illetve a kilencedik tagilletmény. Arilisban végre megkaptam Monoszlói Dezső: Aranykor c. kötetét. A VBK keretében kiadott Szép versek, 1965 c. kötetet tartom számomra a legértékesebbnek. A kötet 55 magyarországi költőt mutat be. Sajnos a könyv egyetlen csehszlovákiai magyar költő művét sem tartalmazza, amit méltaftlannak tartok. A Versbarátok Köre taglétszámának növelése érdekében érdemes lenne egy újabb akciót indítani. Az elmondottakat összegezve, talán tévedtem egyes pontokban, de lényegében nem az olvasókon múlik a könyvek példányszámának növelése, hiszen vannak arra hivatott személyek, akik a könyvkiadás és a könyvterjesztés munkáját irányítják. Tőlük függ, hogy a hazai írók művei mielőbb az olvasók kezébe kerüljenek. Találják meg erre a legmegfelelőbb és legkielégítőbb módot. Ne feledjük, a könyvet a ma embere sem nélkülözheti. A könyvek tengerében pedig ott csillog az a néhány gyöngyszem, amelyet a csehszlovákiai magyar írók raktak össze. Ha nem vigyázunk e gyöngyszemekre, könnyen elnyeli őket a feledés. mcitesIky Árpád
