A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-07-23 / 30. szám

Az osztrák—olasz határon

az utóbbi időben terrorcselekmények sorozatát követték el. Az osztrák kormány a hadsereg egységeivel erősítette meg a határőrséget, hogy megakadályozza a terrorakciók elterjedését.

A Tour de France kerékpárverseny 13. szákaszát tragikus esemény tette emlékezetessé. Az angol Tern Simpson, az 1965-ös professzionális világbajnok a Mt. Ventoux csúcsa előtt összeesett, és röviddel az avignoni kórházba való szállítása után meghalt. A verseny első kilométerein még jól vezetett. Itt az üt 1700 méter magasságban vezet és a versenyzők a szó szoros értelmében „másztak“ a 30 fokos melegben. A szerencsétlenség körülményeit külön bizottság vizsgálja ki.

Kairóban az elmúlt héten élénk tárgyalások folytak az arab világ ve- Szovjet hadihajók látogattak el Alexandria és Port Said egyiptomi zetői között. Szíria elnöke Drym Nurradin Atási Július 13-án repült az kikötőkbe. Képünkön: szovjet torpedóromboló a Port Said-i kikötőben. EAK fővárosába, ahol már ott tartózkodott Algéria és Irak államfője.

A négy államfő megbeszélésein egyeztette az izraeli agresszió eltávolításával kapcsolatos álláspontokat. Balról: Bumedien algériai elnök, dr. Atási szíriai elnök, Arif, Irak elnöke, és a vendéglátó ország elnöke, Nasszer.

Nagyapó autóstoppal uta- ► zik a legszívesebben. Lengyelország 15 000 „potyautasa“ közül a 84 éves dr. Alexander Melech a legidősebb, aki már tíz éve állítja meg az autókat a lengyel utakon, hogy vegyék fel. Bár az autóstoppal való utazás kedvelőinek átlagos életkora Lengyelországban 19 év, néhányszáz hatvan éven felüli Is található közöttük.

(ČTK felvételei) y

át valami puha tárgy repül az arcomba. Felemelem: kalács. Elosztjuk, néhány morzsa jut minienkinek. Kutyaugatás. Kiabálás, üvöltözés.

Géppisztolysorozat.

Ogy látszik lelőtték az adományozót.

Hol vagyunk?

Ezek a jelenetek szinte minden állomáson megismétlődnek. Tudok németül. Valamelyik állomáson hallom, hogy kísérőnőink panaszkodnak i kosztra. Azt mondják, a fogolynők jobban éllek, mint ők, mert azokat legalább a helyi lakosság élelmezi. Róluk állítólag senki sem gondoskodik. „Mit várhat a csehek tői?“ — kiáltja agy férfi.

Tehát Csehországban vagyunk. Az SS-őrök beszélgetéséből azt is megtudom, hogy Ausztria leié közeledünk.

Ismét állunk. „Kaplice“ olvasom egy táblán.

Mozdonycsere?

Zűrzavar, futkosás, kiáltozás és... lövöldözés.

Lélegzetünket visszafojtva figyelünk. A vonat nem mozdul. Később azt is meghallom, hogy a mozdonyvezető megtagadta a szolgálatot. Lelőtték őt. Ogy látszik, nincs másik mozdonyvezető, mert vonatunk nem mozdul.

Besötétedett.

Csend van. A mozdonyszuszogás elnémult.

Milyen lehetett? Fiatal, öreg? Magas vagy alacsony? Bizonyára hasonlított otthoni szomszé dunkra, a vasutasra. Az is becsületes ember, gondolom. Elszunnyadok. S már látom is őt, a mozdonyvezetőt. S valóban hasonlít a szomszédunkra. Fiatal, széles vállú s a mi szovjet egyenruhánkat viseli. Mosolyog. Aztán géppisztolyaik, puskák dörögnek, rémiiletes kutyaüvöltés, német és cseh kiáltozás. A mozdonyvezető összeesik, halántékából vér szivárog.

Felriadok. Valóban lövöldöznek.

Azután dörömbölnek a vagon ajtaján.

Nyílik az ajtó. Látom a sötét, csillagos eget. Két férfi körvonalai jelennek meg az ajtóban.

„Když múžete, vystúpte) Pomôžeme váml“ (Ha tudnak, szálljanak ki. Segítünk.) — hangzik a felszólítás.

Csehszlovák partizánok voltak, mint később megtudtuk. Néhány nappal a háború vége előtt szabadítottak ki bennünket.

Makajeva Anna Szemjonovnának hívnak. Férjem és három fiam van. Tegnap olvastam az újságban, hogy a minszki televízióban csehszlovák vendégek lépnek fel. Elhatároztam, hogy felkeresem magukat. El kellett jönnöm, hogy annyi idő után megköszönjem azt a segítséget, melyet Csehszlovákia lakosai nyújtottak a szovjet fog lyoknak.

Az életemet jöttem megköszönni... I