A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-16 / 29. szám
Kamil Bednár Valljuk be, hogy mindannyiunkban található ©gy kevés sznobizmus, s az emberek bizonyos minimális sznobság nélkül talán nem Is lennének emberek. Ügy vagyunk ezzel, mint a romantikával. Kis adagokban nemcsak hogy nem árt, de fűszerezi az életet. Különösen a művészetek „fogyasztásánál“ illik, hogy a közönség kissé sznob módon ingrediens legyen. Mi a sznobizmus? Ha kissé elgondolkozunk a kérdésen, megállapíthatjuk, hogy a sznobizmussal úgy vagyunk, mint sok magától értetődő fogalommal — jelentése ingadozó, sőt rokon fogalmakkal egyesül. Sznob az, aki játszik valamit, ami lenni szeretne és ami nem ő. Például megjátssza, hogy Ismeri a művészeteket, hogy érti az űj irányzatokat és jelenségeket, olyanokat, melyek előtt a többiek értetlenül álnak, egyszóval: több, mint a többiek. A sznob ugyanis érdeklődő, gondolkodó, előkelő lefelé, engedékeny vagy túl tiszteletteli felfelé, s ehhez tartozik az általa átéltnek vélt értékek lekicsinylése, ami néha a megszállottságig fokozódik, megsemmisíteni és elsöpörni ezeket az értékeket: Legalább Is szavakkal... Legkisebb mértékben sem akarom lekicsinyelni az igazi alkotó űj-keresést. Csakhogy az új, amint általában ismert, a sznobok jelenléte nélkül születik, fájdalmas magányban, a sikertelenség lehetőségének vállalása mellett és taps nélkül. A sznobok mindig csak később jelennek meg, amikor a mérkőzés már meg van nyerve, a siker biztosított és az értékek — legalább is a sznobok körében — elismertek {álneveit a sznob vagy neveletlen?-Ma inkább neveletlen. Voltak korok, amikor a sznob igyekezett a társadaiom krémjéhez hasonlítani, s ily módon megőrzött bizonyos társadalmi jólneveltséget, ha nem álszenteskedést. Ma sok esetben a ló másik oldalára esett a sznob, különösen ott, ahol a jólneveltség szabályait sutba dobták mint előítéletet. A hatásra vágyó sznob ilyen környezetben társadalomellenesen (például a „dühös fiatalemberek és idősebbek“ divatjának idején), és természetesen erkölcstelenül viselkedik, mert nem szabad félnie az erős szavaktól és a szégyentől. S emellett hallgatólagosan történelmi példákra hivatkozik. Jogtalanul. Vannak ugyan művészi alkotások, melyek annak idején nem vették figyelembe vagy tagadták a megcsontosodott erkölcsöket és kialakították a maguk mélyebb etoszát — klasszikus példa erre Baudelaire —, de ezek egyedülálló, nagy emberi szenvedésekkel alátámasztott művészi alkotások voltak. A mai sznob nem közönséges könnyedséggel tagadja a „polgári“ erkölcsöt, de helyette nem teremt új etoszt. A pornográfia észrevétlenül mindennapi jelenséggé válik. S ezt az irodalom, mint már annyiszor, előre jelezte. Mit mondhatunk azonban, ha ma itt vannak a sznob-művészek sorai és a sznob „konzumensek“ csapatai, akik számára a dolgok pornográfikus oldala divat kérdése és egy valamilyen új művészi-társadalmi erkölcstan paragrafusa. A helyzet változik. Ami valamikor kétségbeesett emberi kiáltás és az erkölcs általános tagadása volt, számítás tárgyává, irodalmi erénnyé, hetykélkedő gesztussá és gyakran a „pikáns részletek“ rejtett ízlelgetésévé változott. Múlt és jelen különbsége e téren szembetűnő. Nem mintha a világ valóban nem élné az emberiség hagy krízisét. De éppen az a rossz, hogy a krízis jelenségei a divat kérdésévé és a sznobok, de nemcsak a sznobok visszaéléseinek tárgyává, válik .. . Bacilus a sznobizmus? , Ügy tűnik, igen. S gyakran rafinált utakon iopózik az emberi gondolkodásba. Olvastam például egy író, — aki maga nem sznob és a művészetben a pornográfiát inkább negatív jelenségnek tartja — recenzióját, melyben ezeket írja: „Az egyre szaporodó válások és szexuális promiszkuitás korában nem lehet úgy írni, mint nagyanyáink koriban“. (Azaz olyan erkölcsösen). Ezzel azt akarta hangsúlyozni, hogy a művészetnek meg kell felelnie a kor érzékenységének (már amennyire ezt megbízhatóan el lehet határolni). De szavai értelmét a sznob értelmezés kissé eltolta, körürbelül így: azért, mert a válások és a promiszkuitás léteznek, tükröződniük kell a művészetbenl Értjük, mivel: erkölcstelenséggel, cinizmussal, pornográfiával. Csakhogy e téren éppen nincs egyenes* arányosság a társadalmi tények és a művészetek között. Ugyanígy, sőt, inkább így mondhatnánk: miután léteznek erkölcstelen tendenciák éppen a művészetnek kellene harcolni velük azáltal, hogy új étoszt teremt, és nem passzívan tükrözni őket. S ez az új erkölcs éppen a „nagyanyáink“ erkölcséhez kapcsolódhatna, vagyis a tiszteletre méltó erkölcsi erővel rendelkező asszonyok etoszára, amilyenek R. Svobodová vagy Karolina Svétlá voltak. Csakhát a sznob nem harcol, csupán úszik az árral, s ezért az életben és a művészetben előforduló rossz között egyenes arányosságot lát. Ezzel szemben egyenesen és őszintén beszélni olyan dolgokról, melyeket eddig talán társadalmi „tabu“-ként könyveltünk el, nem jelent sznobizmust. Szenvedhet sznobságban egy kor? Miért ne? Emlékezzünk az orosz társadalomra, ahogy Tolsztoj a Háború és békében megrajzolta, mennyire igyekezett franciául beszélni, vagy francia mondatokat keverni az orosz beszédbe. Nem klasszikus sznobi törekvés — különbözni a többiektől, a „közönséges“ néptől? Minden kornak megvan a maga sznob-oldala (a kőkorszakról ezt nem méri ném állítani), bár mindig valami más. Nem akarom ócsárolni korunk valóban haladó és optimisztikus vonásait. Minden éremnek két oldala van, s a másik oldalhoz tartozik az is, ami nekem tömegesen sznobizmusnak tűnik. A sznobizmus, különféle formákban már az „egyszerű“ emberekhez is eljutott. Miért utaznak az emberek külföldre haszoni talanságok és apróságok után? Valószínűleg meglepő eredménnyel Járna megállapítani, hogy hogyan képzelik el a széles néprétegek az atomkor emberiségét. Bizonyára megmutatkozna, hogy nagy korokban kis emberek is élhetnek, hogy az emberi szellem triumfjai idején üresek is lehetnek az emberi fejek, és hogy a technika gigantikus fejlődését az érzésekben való lemaradás kíséri (ami azonban már nemcsak a sznobizmus problémája). Ami a művészetet illett, a „modern“ művészetről való elképzelések sem állnak messze a sznobizmustól, vagyis at elképzelések valami szokatlanul nagyszerű művészetről, amely a maga területén versenyez a technika felfedezéseivel, és a „nem-modern“ művészetet a múzeumok és archívumok polcaira kergeti. Az idézőjel néb küli modern művészet létezik a valóságban és felsorakozik — reméljük, becsületesen — más korok művészetének csúcsai mellé. Ezen a művészeten élősködik azonban a „modernségről" való sznobista elképzelés, amely nem a művészi tettel való kimagaslást szolgálja, de a művészetről való beszélést és a más művészi tettekkel — nem modernnek véltekkel — szembeni fegyverkezést helyezi előtérbe. Valamikor a sznobizmus mégiscsak hozzájárult a művészetek megismeréséhez és megértéséhez, ma mintha öncélúvá válna, valamivé, ami már nem kíséri a művészetet, de igyekszik félretolni és a helyébe lépni. Külföldön már ismert fogalomként kezelik az ú. n. „avantgardista közönség“ fogalmát, amely szereti a botrányokat és a kísérletezések által létrejövő légkört, de magával a művészettel — nem törődik. Mikor árt a sznobság? Akkor, ha társadalmi erővé válik, mely túlértékeli az arra méltánytalan értékeket, és tagadja azokat az értékeket, melyek igazuk miatt nem foszforeszkálhatnak olyan csábosán, ahogy az a sznoboknak tetszene. Igazság nélkül nem érzékelhetjük a művészetet és nem is alkothatunk. Ezzel szemben a sznobizmus helyettesíti az igazi érzékelést, számára elég megkülönböztetni a felületi jelenségeket, és az igazi alkotást is mással, felületi vonásokkal helyettesíti. (Sznob művészet azonban nincs, legfeljebb sznob művészethamisítás.) Létezik például nehezen érthető művészet, azért, mert felforgatja az eddigi konvenciókat és az olvasók vagy érzékelők még nincsenek előkészítve az új konvenciókra. A sznob magáévá teszi a felületi jelenséget — az érthetetlenséget, de nem igyekszik a mélyére, a gyökerekig hatolni, az értehetetlenséget a művészi alkotás elvének fogja fel, ahelyett, hogy átmeneti jelenségnek tekintené Így keletkezik az érthetetlenség dogmája: jó az, amit nem értünk, s ami érthető, az rossz. A művész nem tehet erről. Ö érthető akart lenni, a sznob ezzel szemben azt hiszi, hogy érthetetlennék kell lennie. Az érthetetlenség szükségességének igényét a csalások és a giccs is kielégítheti. Nem tévedés, a giccs. Ezen az úton ugyanis a modern művészet, mely először elvetette a régi giccset, eljutott valamihez, melyet (természetesen nem alkotók alkotásairól, de az utánzók termékeiről van sző) új giccsnek nevezhetnénk. Nehezebben ismerhető fel, mint a régi giccs. De felismerhető. Hiányzik belőle a szikra, az igazság, a művészet, a jellem, egyszóval minden a felületi vonásokon kívül, melyek alatt üresség lakik. A sznobizmus — fékez Mint már említettük, a sznobizmus mindig késve jelentkezik. Sok jelenség, mely a sznob előtt, mint „up to date“, legújabb divat mutatkozik, mint a legidőszerűbb jelenség, a valóságban már elvesztette életképességét és időszerűségét. Hatása — fékező. Ezt a gondolatmenetet az ún. „elidegenedés“ jelenségének szerepére is alkalmaznám. Az ember lényéhez tartozik, a törekvés minden új tapasztalatot, minden új életérzést intellektuel szinten megérteni, definiálni, megismerni és így veszélyességétől megfosztani. Állandóan ismétlődő folyamat ez. A megismerés, a definiálja pillanatában a vizsgált Jelenség mintegy a múlttá válik, s a küzdelem az új, ismeretlen jelenségek ellen folytatódik tovább. Ebből pedig az következik, hogy ha valami széleskörűen elterjed, sőt, divattá válik, már nem érvényes és tovább kell haladni. Az elidegenedés érzése, melyet már a régebbi korok is ismertek, csak a diagnózisát nem állapították meg olyan pontosan — Goya háborús képei bizonyítják —, elérte csúcspontját, kulminált, a sznobok, és talán a divat tulajdonává vált. Égető, sürgős jellege szertefoszlott, csak a külső vonásai maradtak meg és a tragédia játékká változott. Kafka, aki „kafkaizmusát“ tragikusan élte, ma már egy érdekes irodalmi technika atyja csupán, „Az elidegenedés“, mely jó hogy nem válik már-már követelménnyé az emberekkel és a művészettei szemben, bár a kor betegsége és a krízis jele volt, megérett arra, hogy'ne engedjük magunkat hipnotizálni szugesztív hatása által, hanem megpróbáljuk diagnosztikálni a közelebbi perceket, órákat az időben. Az élet egyszerűen megy tovább és semmilyen dogmát nem tűr tartósan, véglegesen. Az abszurditásnak megvan a maga, saját abszurditása és tagadja önmagát. Ideje ezt tudatosítani. A sznobizmus, persze nem egyedül, fékez ebben a folyamatban. A Kultúrni tvorba-ból ford. — duba — 14
