A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-12-17 / 51. szám

A hajótörött

Így maradt Makkal Jánosáé férj nélkül, tizenkét félárva gyerekkel, mindenkitől elhagyatva. Küszködött az élettel, viaskodott, mint egy oroszlán. Pedig ô szelídebb, mint a bárány. Amint ügy elnéztem beszéd közben, hinni sem akartam, hogy ez ő lenne. Hosszúra nyúlt a beszélgetés, kávéval kínált meg. Fürge léptekkel sietett ki a szobáiból s a konyhában dalolni kezdett. A nóta hallatára én érzškenyültem el, azon töprengve magamban, hód vesz ez az ember enynyi erőt, hogy még dalolni Is van kedve. Deihát olyan a nóta is, mint az ember élete. Mert az Is csak régi nótából áll, meg emlékekből. S én tovább kutattam Mari néni emlékeiben, s közben dicsérni kezdtem, hogy milyen szép nótákat tud még.

— Ha tudná, hogy milyen sokat daloltam én életemben! — érzékenyült el.

— Volt kedve dalolni ennyi gond mellett? — kérdeztem.

— Miért ne? A dalba temettem búmat, bánatomat. Este dallal szoktam elaltatni a gyerekeket Is. Még ma Is eszembe jut egy-egy szép nóta. Azt szerettem dalolni hogy:

Árva rózsa virágzik a hegy alján.

Nem gondozza senki az Isten

után,

Én is olyan árva vagyok,

mint egy nem gondozott virág,

Kitagadott gyermek vagyok,

Elátkozott ez a világ.

S bizony ő elátkozta, ahogyan osak tudta. Ogy maradt kenyérkereső nélkül, tizenkét éhező gyerekkel 1934. ebruár 3-án, mint a so.rsÜldözött. Sok minden megváltozott azóta körülötte, a város, az emberek. Csak a szülőház maradt olyan, mint régen. Ogy áll most is az utca végén, mint harminc évvel azelőtt. Mintha azt akarná mondani, hogy én egy nagy család emlékét őrzöm magamban. És Mariska néniét. Mert ott érzi ő csak Jól magát, az öreg házban. Most Is oda Invitált, hogy nézzük már meg, hol születtek a gyerekek.

Szűk udvar, berozsdásodott pumpás kúttal, pókháló’epte fészer és fáskamra. A két nyirkos szobában politúros bútor van. Itt lakik a legfiatalabb lánya, három gyermekével. Mari néni a kis szobáiban húzódott meg öregségére. A sarokban lévő szekrényen és az ablak alatt a díványon hajasbabák havernek. Mert ő egy percig sem tud meglenni gyerek nélkül. Egész életében a gyerek volt a mindene, most Is hol az unokákkal, hol a hajasbabákkal alszik el.

Agya fölött nagy Márla-kép takarja a falat, mellette férjének a fényképe. Ez a kettő a legkedvesebb emléke. Férje fényképét leemeli a fairéi s közelebbről látjuk a háttérben a vasúti síneket, egy mozdonyt, mely előtt hat férfi áll s a lábuk előtt elnyújtózva fekszik a férje.

— Par ti vezető volt — mondja Mari néni, miközben apró könnycsepp hull a kép szegletébe.

— És bosszút állt a haláláért?

— Nemi — Jelenti ki egyszerűen s a fényképet lassú mozdulattal visszateszi a helyére.

Nem állt bosszút, mert ő világéletében senkinek sem akart roszszat, nem akart akkor sem. Pedig a fiút elítélték volna, de mivel ő nem vádaskodott ellene, felmentették. Miért szenvedjen más is, amikor elég az ő nagy fájdalma. De miért a fájdalom? — vajúdik magában az özvegy. Azért, mert

MÁTOK ÁGOSTON:

rossz volt a sors, a rendszeri Mert gúzsba kötötte az embert! Ha élni akart a szegény, lopnia kellett. S mit tetetett Mari néni? Semmi egyebet, mint ftíhászkodott az istenhez, vagy a dunyha alatt sírt keservesen. Sírt ő, sírtak a gyerekek. Mama, most ez, mama most az, csevegték esténként, mint a fecskefiókák a fészekben, apa nélkül, elhagyatva.

Nem szokott ő filozofálni, azt sem tudja, mi fán terem e sző. Csak úgy, az élet juttatta eszébe, hogy az ember talán nem is azért születik a világra, hogy egymáson segítsen, hanem hogy a mások kárán örvendjen. Legalább is ő úgy érezte. Bár szerették az emberek, később megvetették. Előbb lrlgylésremélté anyának tartották, férje halála után egyszerű nyomorult lett az emberek szeméiben. A hivatalok zsarolták, a gazdagok klgúnyoliták. Férje halála után behívatták a bankba, ahol volt egy kis kölcsönök bútorvásárlásra a gyerekeknek.

— No, Makkal néni, ml lesz magával? — kérdi az igazgató — el kell adnia a házát, hogy az adósságot kifizethesse.

— De miért, Igazgató úr, hiszen én rendbejövök, a kamatom is ki van fizetve, és az adósságot úgy fogom törleszteni, mint azelőtt — mondotta Makkalné. — Meg hová mennék én azzal a sok gyerekekkel lakni, ha a házamat csak úgy eladnák Isten kegyelmére?

— Én nem törődöm azzal — szólt emelt hangon az Igazgató — nem bánom én, ha a cigányutcában vagy a Nyltra folyó partján vernek Is sátrat.

Hát nem bánták azok. Mit bánták mások, ha az ö gyerekei éhen halnak is. Volt egy ház, ahonnan tejet hordott a gyerekeknek. Szombaton este halt meg a férje, s vasárnap reggel már nem adtak neki tejet. Attól féltek, nem lesz miből kifizetnie.

— Látja, akkor Is voltaik kegyetlen emberek — mondja Mari néni,

— én csak töprengtem magamban, mit csinálják, kihez forduljak tanácsért? Elszántan magamat, s egyenest a polgármesterhez mentem. Mondom, vagy tesz rendet, vagy Idehozom mind, a tizenkét .gyereket. Ogy látszik megijedhetett, mert nemsokára rá egy kis nyugdijat kaptam. De egy hónap múlva már Jött az asszony, akitől a tejet hordtam, hogy ad tejet, hogy mát hozhatok megint — hízelgett, mert tudta, hogy már pénzhez Jutottam. Mondom, n®m kell a maga teje. — Erre ócsárolni kezdett, hogy Ilyen nagy családnak nem viszek tejet, hogy ő szégyelné magát, ha a gyerekeim anyja lenne.

Nem, neki nem volt mit szégyelnle e 12 szép gyereken. Csak a szegény életet szégyellene. S csak erős akarata és dolgos két keze segítette át a szegénységen. És a szíve. Mart az erő nem is annyira kezében, mint a szivében lakik az embernek. S Mari néninek Jóságos nagy szive van. Ezzel hintette a megértést, a szeretetet a gyerekek között. Csakhogy ezzel nem laktak ám jóit Nos, miből éltek, miből tartotta el őket?

— Ogy vettem az életet, amilyen,

— mesél tovább. — .Dekáztam’, mint ahogy azt mifelénk mondják. A bajcsi uradalomban vásároltam tejet, elvlttem a piacra s ott literjét húsz fillérrel drágábban adtam. Annyit kerestem, hogy a gyerekeknek Is Jutott öt-hat literre. Szerették a tejet, vagy csak úgy, a velem szembeni tiszteletből Itták? Nem tudom! De arra emlékszem, hogy könyörögtek, ne főzzek annyit, belefáradok, megisszák ők a nyers tejet Is. így aztán tejet ettünk reggel, tejet ettünk este. Volt egy kis nyugdijam, meg földet béreltem. Malacot is hizlaltam, s habár nem volt sok ételmaradék a gyerekeik után, azért egy kis állat felnőtt rajta. Aztán eladtam, s az árán méterárut vettem.

— És húst nem Is ettek?

— Azt bizony nem nagyon. Ünnepnapon is Inkább kalácsot sütöttem. Nagy dagasztótálban készítettem a tésztát. Hetente kétszer sütöttem kenyeret, olyan 6—7 kilósakat. Bár nem vetett fel a pénz, de azért gondoskodtam én a gyerekekről — magyarázkodik Mari néni. Pedig akkor gyerekpótlék sem volt, mint ma. Ruházni meg úgy ruháztam őket, hogy a kirakat elé álltam, lenéztem a mintát s odahaza aszerint megvarrtam az anyagot. — Hát Így tengettem az Őletet, tetszik látni. Még ma Is segítek a gyerekeknek, ahogyan tudok, csak az a baj, hogy már gyengének érzem magam. Idegösszeroppanást kaptam, gyomorfekélyre operálták, belső vérzésem volt és gyomormérgezésem.

így beszélgettünk érák hosszat, elmondott sok szépet, Jót, rosszat, Intim dolgot és siralmas esetet. Ml már fáradtak voltunk, de ö csak mesélte az élményeit. Már úgy ültünk egymással szemben, mint barátok, pedig nagy a korkülömbség köztünk. A barátság vallomásra készteti az embert. S ö úgy beszélt, mintha a saját gyerekeinek mesélne. (Az Idő is eljárt fölöttünk, a nap lenyugodni készült a horizonton, miközben halvány sugarai az ablakon át megvilágították Mari néni arcát. Halvány volt már az is, mintha nyugovóra készülne. Meg akartuk köszönni a beszédet, amikor nagy zajjal hazaérkezett a lánya és percek alatt elhíresztelte testvérei közt, hogy a mamával beszélgetek.

— Szerkesztők vannak nálunk, nem Jönnétek ót egy percre? — invitálta a többi testvért. Észre sem vettem s megtelt a ház emberekkel. — No, Itt az egész Makkal család, .megolvasom, hányán lehetnek — szóltam viccesen.

— Hajjaj, ez még ttzedrésze sem

— mosolygott Makkalné. Csak Újvárban vagyunk vagy hetvenen. Nyolc lány és két fiú, a gyerekeikkel és unokáikkal. Aztán egy lány Krnovban, a másik Opaván, a harmadik a Velencei-tónál van férjnél. Azok csak nem teremhetnek Itt olyan könnyen. Meg aztán hol férne el egy kllencvenhárom tagú nagy család? Mert ennyit tesz ki az én családfám. Vannak benne magyarok, szlovákok, morvák és csehek. *

— No és hogy érteti meg magát velük, Mari néni?

— Ahogy beszélnek. Tudom én a nyelvüket. Megtanultam én szlovákul még gyerekkoromban. Igaz, hogy a mamám nagykérl tiszta magyar volt, de édesapám szlovák családból származott, így megtanultam mind a két nyelvet. S nálunk mindig úgy beszéltünk, amilyen nyelvű ember látogatott meg. Mindig arra törekedtünk, hogy megértsük egymást. S annak Idején mér a városban is keverten beszéltek. Én nem vagyok ellensége semmilyen nemzetiségnek. Van morva, cseh és szlovák vejem. S megvagyunk ml Is Így, többnyelvű emberek. Higgye el, ha összejön a család (magyarok, szlovákok, morvák), nincs köztünk semmiféle ellentét. Megértjük egymást. S engem sem vetnek meg, akár Ilyen, akár olyan nyelven beszélek.

Jól lenne együtt látni ezt a több nyelvet beszélő nagy családot. De nincs olyan ház, ahol elférnének, s nincs annyi edény, hogy mindenkinek feltálalhassák az ünnepi ebédet. így hát Makkalné hol az egyik, hol a másik gyerekéhez megy. Futott ő vllágéletében eleget, fut még ma Is. Mert egy nagy rohanás az élet. Lassan indul, mint a felkelő nap az égen. S mire eléri a delet, észre sem veszi, hogy letelt az Idő, s a nyugovóhoz közeledik. Ilyenkor szeretné .behozni azt, amit életében elmulasztott, Jóvátenni a vétkeket. De Makkalné nem bántott senkit sem vllágéletében, még sincs nyugta még ma sem.

— Csak megy, megy, koslat, mint a mátocha, — szél a lány a beszédbe. — Nem létezik, hogy ő fél óránál tovább feküdne. Mindent elvégeztünk már a ház körül

hét