A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-12-10 / 50. szám

Mint a szorgalmas méh, az üfságíró is járja az országot, gyűjti az anyagot, emberi arcokat, vonásokat vés emlékezete falára, tájakkal és emberekkel, ipari létesítményekkel és egységes földmfivessz-övetkezetekkel ismerkedik, és szerzett ismereteiről, élményeiről beszámol olvasóinak. S országjáró útján sok mindennel találkozik az újságíró. Es mert nagy a szíve, osztozik az emberek örömében, szomorúságában. Néha határozott céllal vág neki az ország tájainak, néha céltalanul bolyong, de ilyenkor sem pihen. A találkozások gyakran meglepetés&zerűek, előre el nem képzelhetők, az újságírót felkészületlenül érik olyan események, amelyekről mindenképpen írni kell. Mint ebben az esetben is... a Makkal családról. Egy asszony élete, Egy asszony és tizenhat élő gyermeke, máris ott motoszkál a cím a fejben, és még semmit nem tudni az asszonyról és tizenhat gyermekéről, de felcsap, nyugtalanít a megismerés vágya, menni kell fiai és leányai után, be kell kopogni hozzájuk, el kell beszélgetni velük, hogy kialakuljon egy elfogadható kép, kikerekedjen egy nagy családfa története. Korántsem egyszerű a feladat, egyre bonyolultabb az utánajárás, hiszen mint ahdgy a madarak is kiröppennek a fészkükből, a Makkal gyerekeket sem lehetett otthon találni, Csehországba, Magyarországba, városokba és falvakba fut a vonat, az autó és az autóbusz. £s mert a cél, a megismerés célja soha nem hagyott nyugton, így jutottam el a Mekkái család minden tagjához, s a többiről már a riport-csokor beszéljen, amelyet átnyújtok az olvasónak ...

Olyan ez a család, mint egy lombos nagy fa az erdő mélyében, melynek ágai mind a négy világtá] felé kiterjedtek. Vannak rajta bimbók, virágok és sárguló levelek. Kilencvenhat élő ember! 12 gyerek, menyecske, vő unokák, dédunokák egybevéve. Ez a Makkal család. S a törzse, az anya, még ma Is él egy kisváros szivében. Középtermetű, se sovány, se kövér ember. Arcán még alig látni ráncokat, nem is gondolnád, hogy 78 éves. E család életútja országhatáron Innen, országhatáron túl folyóparti városokba, fenyves erdőkbe, a Velencel-tó partjára,

csöndes kis viskóba, emeletes bérházakba, szerelmi tragédiába, intim családi körökbe, ifjú romantikába, örömökbe és bánatokba vezet.

így kezdődött. A véletlen hozott össze. Lakodalmas háznál történt, borozgatás közben, amikor a keresztapa tréfásan odaszólt a menyasszonynak:

— No, Icu, mi lesz, fiú vagy lánygyerek?

— Semmil Én nem szülök gyereket. Nem bírnám én elviselni azt a fájdalmat.

— Ki hallott már ilyen beszédet

— ráncigálja a szoknyáját a mellette ülő anyja. — Tudják is ezek a mai fiatalok, mi a fájdalom — mondja az anyja. Ott van például az öreg Makkainé, aki tizenhat gyereket szült a világra és nem halt bele. Még ma is olyan fürgén mozog, mint a madár. Példát vehetnének róla a mai asszonyok.

)\ szomszéd asztalnál ültem, fél füllel hallottam a beszédet, mégis mélyen megragadtak bennem a szavak. Egy anyának tizenhat gyereke? Hogyan? Miért szült? Szerelemből hozta a világra őket, vagy megszülte csak úgy, isten kegyelmére? Milyen a ház, amelyben felnevelte, hány szobájuk volt, hány asztal, hány kanál, tányér és egyáltalán miből éltek? Napokig foglalkoztattak ezek a kérdések.

Egyszer aztán útra keltem, hogy az anyát felkeresem.

Szép tavaszi napsütét fogadott a városszélen. Az autók porába az átmenti akácfák virágillata keveredett. Bekanyarodtam a Fecske utcába. Az egyes számú ház előtt álltam meg. Kopott, deszkakerítéssel övezett épület. Mielőtt megnyomnám a csengőt, körülnézek: jelentéktelen kis városi utca, csupán pár házból áll. Az út poros, iít-ott fű nőtte be, melyen gágogő kislibák legelésznek. Míg nézelődtem, a szomszéd kertből rám szólt egy női hang, hogy a Mari nénát hiába keresem, még tegnap elment valamelyik gyerekéhez. Nézzek be a Szél utcába, talán ott lesz, tanácsolta az idegen.

Lépkedek az utcán, gondolataimba merülve, és egyszer csak sikoly riaszt fel. Autó fékez nagy csikorgással, s a kocsi ablakából káromlások özöne zúdul a gyerekre. Az anyád ... nem tudsz vigyázni magadra? — szórja a szitkokat a kocsivezető.

Miro a gyerek feltápászkodik, akkora én is odaértem.

—- Hogy hívnak? — ragadom őt galléron.

— Makkal János — válaszol fejét a földre sütve.

— Makkal, komolyan?

— Ühüin.

— Van nagymamád?

— Van. Itt van fönt, nálunk. Pánkost süt — csillan föl a gyermekszem örömében.

— Mit süt?

— Pánkost.

— Nem pánkos az te, hanem fánk — jut eszembe, hogy pünkösd közeleg és olyankor szoktak fánkot sütni a gazdasszonyok.

Mire körülnéztem, a gyerek eiosont mellőlem, eltűnt az emeletes bérház ajtajában. Lassan ballagtam utána, s mire felértem az emeletre, a nyitott ajtóban egy aszszonyka fogadott.

—■ Makkal Jánosnét keresem — szóltam köszönés helyett.

— Én lennék az, szerénykedik az asszonyka, s máris barátságos arccal invitál beljebb. Nincs idehaza senki sem, csak az unokákkal vagyok, de azért csak jöjjön beljebb — szólt mély hangon. Ogy vagyok én itt is, mint odahaza. Csak egy kis rendetlenség van, szétdobálnak mindent ezek a komisz kölykök. Nem is tudom, milyenek ezek a mai gyerekek — mérgelődött-, nekem csak két szobám volt a tizenkét gyerekre, mégis szép rend volt a háznál. Itt meg a lányomnál három szoba van, három gyerekre, s mégis úgy széjjel van minden... — magyarázkodik Maris néne, pedig jóformán szépen

rendjén a helyén volt minden. De ő szokás szerint mondta a magáét, mint afféle öregasszony, amikor a házhoz vendég érkezik.

Szépen berendezett vendégszobába Invitált, ott foglaltam helyet. Figyelmesen bezárta az ablakot, hogy az utcáról a zaj ne hallatszom Beszélgettünk. Gondolatban a messzi múltba tekintett vissza. Az első szavak hallatára attól féltem, hogy a török elnyomástól napjainkig végig kell járnom minden csatateret. Mert oda nyúlnak vissza Makkainé emléked. Dédapját tűrök fogságba hurcolták el. Csodák-csodája, aranypénzzel tért onnan haza. KI látott még olyan örömet! Koldusembernek arany pénze. Rakosgatták egyik szekrényből a másikba, később átváltották Kossuth bankjegyre, vagyont vettek. S amilyen váratlanul jött az öröm, olyan hamar el is múlt. A szerződést még alá sem írták, és mér el is veszett a Kossuth pénz értéke. Elúszott a vagyonuk, egyik napról a másikra tönkrementek. A nagyapja belehalt bánatába, a nagyanyja szolgának szegődött a gyerekekkel. Dögösre költöztek a királyi birtokra. így örökölték Makkainé szüléd a vándoréletet. Vándoroltak tovább, kenyér után. Újvárba költöztek. A Fecske utcában telepedtek le. Apja a vasúthoz szegődött. Mari néni akkor hétéves lehetett. A gondtalan gyerekkor. Mégslncs bedőlő semmi emléke. Csupán a szomszédok akkori viccelése csöng még ma Is a fülében, hogy úgy fut ez a kislány, mintha fiú lenne. Mert versenyt futott ő akkor bármelyik gyerekkel. S eszébe- sem jutott, hogy ennek hasznát veszi az életben. Mert futott gyerekkorában, futott egész életében, ma Is fut, öregségére. Hol az egyik, hol a másik gyereknél áll meg.

Éle-te első nagy eseménye az volt, hogy összekerült a férjével. Egy utcában laktak a harmadik szomszédban. Pajtáskodtak, együtt jártak libákat őrizni, a Nyitra folyóhoz fürödni, s később együtt táncoltak a bálokon, s esténként kint álltak a kiskapuban, melengetve egymást, mint ahogy az akkor divat volt. Addig jártak így, míg össze nem kerültek.

— Ű akarta így, hogy kerüljünk össze — simogatta az emlékeket Mari néni. — Én -nem siettem, nekem jó volt úgy, ahogy volt. Tudja, milyen szép is volt az? nézett rám fürkésző szemével. — De attól félt János, hogy nem várom meg, s állandóan sürgetett, hogy házasodjunk össze-. Meg mást Is akart, no... hogy Is mondjam ... tudja maga ... minek mondjam, gyerekek vannak a közelben, nem akarom, hogy hallják. De én azt nem akartam házasság előtt, mert én nagyon rátarti lány voltam. Meg a szülők azt mondták, hogy a lakodalom előtt nem szabad semmit sem elkövetni, mert a (hajamat tépik meg. S mégis megesett velem — sóhajt mélyet Mari néne.

— Micsoda, Makkal néni?

— Hát az első gyerek — pirult el Marí nőne-, mintha a gyereket szégyellni kellene.

— No és? Ml rossz volt abban?

— Hát hogy is mondjam, no, roesiz nem volt benne, csakhogy pár hónapra a lakodalom után szültem. Aztán az emberek pletykáztak, hogy így a Mari, úgy a Mar.1, szerelemgyereket szült. Higgye el, hogy akkor fel sem vettem a beszédet. Nekem örömöm volt a gyerekből. Mert ki ne örülne az első gyehét

20