A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-10 / 50. szám
Parókában, álruhában - 3. Trench kapitány mint gondnok, a kapusok, a takarítónők és az éjjeli őrök felügyelője lépett be a 'Beardmore-cégHez. Az volt a feladata, hogy ellenőrizze, ezek az alacsony beosztású alkalmazottak pontosan végzik-e munkájukat. És mivel a gyárban mindenütt voltak éjjeli őrök és takarító asszonyok, Trench minden üzembe beléphetett és mindenbe beleavatkozhatott. Amikor Graves a fiatal rajzoló maszkjában negyedszer látogatott a gyárba, Trench már ott dolgozott. Reggel a kapus elmondta neki, hogy semmi különösebb dolog nem történt az éjjel, mindössze a fiatal rajzoló jött vissza az irodába, mert valamit ott felejtett. Trench hamarosan megtudta, hogy a fiatalember a múlt hónapban négy ízben jött vissza éjjel. Bement a műterembe, s érzékeny orrát megütötte a magnézium szaga. Alaposan körülnézett és megtalálta a falon a rajzszegek nyomát, amelyekkel a lefényképezett tervrajzokat erősítették a falra. Nem volt nehéz megállapítani: a rajzoló éjjel lefényképezte a titkos terveket. Ebben az időben Graves összekötőnője útján kapta a hírt, hogy tengerészeti vizsgáló bizottság érkezik Glasgowba a már elkészült ágyúk és irányzó készülékek átvételére. Miss Mary azt is közölte, hogy Trench kapitány Glasgowban van. Graves mindebből arra következtetett, hogy veszély fenyegeti. Elhatározta, hogy huázárcsínnyel vágja ki magát a bajból. Az egyik este úgy tett, mintha éppen akkor jutna eszébe, hogy az asztalosmerter kérte: készítsen el neki néhány rajzot, mert műhelyét jól felszerelt órás részleggel akarja bővíteni. Tett-vett, majd elpanaszolta fiatal barátjának: körzőjét a műhelyben hagyta, s a műhely nagyon messze volt. Megkérte hát az esztergályos fiát: nem tenné-e meg neki azt a szívességet, hogy ő megy vissza a gyárba a saját körzőjéért és azt elhozza kölcsön. A fiatalember természetesen vállalkozott rá. Este nyolckor indult el a fiatal rajzoló a gyárba a körzőért. Este 11 órakor még mindig nem tért haza. Graves összecsomagolt, s meneküléshez fogott. Közben a gyárban folyt a fiú kihallgatása. Amikor a rajzoló belépett a műterembe és a rajzasztalhoz lépett, kinyílt a szomszédos helyiség ajtaja, kilépett egy rendőrtisztviselő és letartóztatta. Néhány perc múlva már Trench kapitány faggatta arról, hogy mit keresett az utolsó hónapban négyszer is éjjel a gyárban. A rajzoló értetlenül bámult az őt körülvevő férfiakra, hiszen ő egyetlenegyszer sem ment éjjel vissza munkahelyére. Dadogva tiltakozott, magyarázkodott, de a kapus és az éjjeliőr szentébe mondták éjjeli látogatásait. A gyár két igazgatója, akik szintén jelen voltak a kihallgatáson, tisztázottnak látták a dolgot. Meg voltak róla győződve, hogy konok kémmel, hazaárulóval van dolguk, aki bűneit még ezzel a makacs és értelmetlen tagadással is súlyosbítja. Trench kapitány azonban nem hagyta figyelemén kívül a fiú elbeszélésének azt a részét, amely az asztalosműhelyben felejtett körzőről és a műszerészről szólt, aki a fiú szüleinél lakik. Kíváncsi volt a műszerészre, s amikor annak szobáját üresen találták, már eloszlottak a kétségek. Most már igazán csak órák kérdése volt, hogy az azonnal riasztott nagy rendőri apparátus elfogja Gravest, aki még nem tudta elhagyni a várost. Gravest 1912 júliusában állították bíróság elé. Az Edinburgban lefolyt tárgyalásán tagadja, hogy parókában és kimaszkírozva bármikor is járt volna a Beardmore-gyár irodájában, s ott fényképezett volna. Igaz, hogy amikor poggyászát átkutatták és bőrkofferét szétfeszítették, abban több ívnyi sűrűn teleírt papírt találtak, amelyen az új lövegek és irányzókészülékek pontos adatait jegyezte fel. A bíróság előtt Graves meglehetősen nagyvonalúan viselkedett. A legsúlyosabb vádpontot, a Beardmore-cég titkainak kikémlelését az esküdtszék szerint nem lehetett rábizonyítani, s ezért mindössze másfél év börtönbüntetéssel megúszta a dolgot. Graves azonban sokallotta ezt is. A fogházból levelet írt Trench kapitánynak, s kérte, hogy látogassa őt meg. A kapitánynak azután feltette a kérdést: vajon nem tart-e igényt az angol hírszerző szolgálat az ő szolgálataira? Trench gondolkodási időt kért, s habozását eldöntötte, hogy második látogatása alkalmával Graves fontos titkot súgott meg neki: az Egyesült Államokban egészen bizalmas tárgyalások folynak Japán és Németország között katonai és politikai szerződés ügyében. A tárgyalások a vége felé közelednek, s ő, Graves, vállalkozna rá, hogy a helyszínen felderíti a dolgot. Annak bizonyítékául, hogy nem a levegőbe beszél, megnevezte azokat a személyeket, akik ezen a tárgyaláson részt vesznek, és megmondta annak a hajónak a nevét is, amelyen egy német diplomata egy bizonyos meghatározott napon New Yorkba indul. Trench kapitány egyik New York-i ügynöke útján ellenőrizte Graves adatait, amelyek mindenben helytállónak bizonyultak. Ezek után maga Trench kapitány kísérte ki Gravest a börtönből egy New Yorkba induló hajóra. Graves vállalta, hogy szabadságáért cserébe megszerzi és az angol kémszolgálat tudomására hozza a tárgyalás részleteit. Az angolok hírszerzője, Trench azonban ezúttal melléfogott. Ahogy Graves az angol hajóról New Yorkban patra lépett, azonnal leült, és pusztán fantáziából megírta Németország és Japán szerződésének szövegét. Táviratilag küldte el Trenchnek, aki természetesen nem sokra ment vele. Miután Graves ily módon „kiegyenlítette“ Trenchel szemben fennálló tartozását, elűnt az angol hírszerző szolgálat szeme elől. Csak évtizedekkel később, idős emberként hallatott magáról, amikor megírta emlékiratait. Ezekből értesülhetünk kalandjairól. Graves egyike az első modern kémeknek, akik megfelelő tanfolyamokon sajátítják el az értesülések megszerzéséhez szükséges különböző tudományokat. Ugyanakkor még olyan régi eszközöket is használt, mint a paróka és a maszkírozás. —Vége— Rendőrmesterből betörő, betörőből kém 1911 őszén, egy kis angliai hotelben a Scotland Yord két rendőrtisztviselője karon ragadta az egyik szoba lakóját: — Mister Glauss, önt a törvény nevében letartóztatjuk! Csomagolja össze a holmiját, mindjárt indulunk, kiadjuk önt Németországnak! Glauss halottsápadt arccal tiltakozott: — De kérem, uraim! Én nagy szolgálatokat tettem Angliának! Hazámban ezért súlyos büntetés vár rám! A rendőrtisztviselők arca mozdulatlan maradt. — Arról, hogy az ön szolgálataira Angliának valaha is szüksége lett volna, nem tudunk — mondta az egyik rendőrtisztviselő. — Arról viszont igen, hogy Németország önt betörésért kérte ki a brit birodalom kormányától, és semmi okunk nincs rá, hogy ezt a kiadatási kérelmet megtagudjuk. És ezzel egy fényképet húzott elő a zsebéből. — Vagy talán tagadja, hogy ez a kép önt ábrázolja? Glauss megrázta a fejét. Nem, nem tagadhatta: a végzetes fénykép, minden baj okozója, valóban őt, az 1911-es esztendő egyik legnevezetesebb kémügyének főszereplőjét ábrázolta, amikor még wilhelmshaveni rendőrőrmester korában a zsákmánnyal kimászott egy sörgyár ablakán, s cinkosa, jaenicke közrendőr éppen földre segítette. Ezt a fényképet 1910 nyarán mutatta meg neki először egy Petersen nevű úr. Hogy is tör tént? Petersen Wilhelmshaven villanegyedében la kott egy villában, amelyet fák és bokrok vettek körül, s amely azon a környéken állt, ahol Glauss rendőrőrmester szolgálatot teljesített. Petersenről úgy tudta, hogy jómódú mérnök, s el is határozta, hogy kifosztja, hiszen akkor már rendszeresen foglalkozott betöréssel, hogy alacsony fizetését kiegészítse. Egy esős nyári éjszakát szemelt ki erre a célra. Már rendőrőrszemként felderítette, hogy a villát gyakran hagyják éjszaka őrizetlenül. Petersen sokat szórakozik, valószínűleg táncosnők lakásán tölti éjszakáit, s ezért nincs otthon. Glauss tehát várta, vajon szerencséje lesz-e. Nem kellett soká várnia, mert látta, amint három férfi és egy nő kijött a villából. Ügy tudta, hogy már senki sincs odabent, óvatosan átvetette tehát magát a villa kerítésén, megkerülte az épületet, és a villa háta mögött álló szénaboglyán fölmászott, levette derékszíját, az emeleti ablak fájához kapcsolta és merész lendülettel bedobta magát az ablakon. Koromsötétség vette körül. Ügy érezte, hogy puha szőnyegre esett, s hogy tájékozódjék, kivette villamos zseblámpáját, amellyel akárcsak a többi rendőrt, őt Is ellátta a gondos rendőrfőkapitányság. Amint a fény fölvillant, hirtelen hatalmas ütés érte, ájultan terült el a földön. Amikor Glauss őrmester egy rendőrhöz, de még egy betörőhöz is méltatlan helyzetéből magához tért, azt látta, hogy egy hatalmas termetű asszony ül az asztal mellett, cigarettázik és az ő tárcájának tartalmát vizsgálgatja. Amint feltápászkodott, az asszony halálos nyugalommal közölte vele, hogy innen nem távozhat, s ha menekülni próbál, azonnal leüti vagy éppenséggel kidobja az ablakon. Fejcsóválva mondta az asszony, nem is hitte volna, hogy a wilhelmshaveni rendőrség őrmestere nem a betörőket hajszolta, hanem maga is ilyesmire adta a fejét. Glauss könyörgésre fogta a dolgot, és a termetes asszonyságnak valóban vajból volt a szíve. Szélnek eresztette, előbb azonban följegyezte adatait. A rendőrőrmester azon az úton távozott, amelyen érkezett. Kimászott az ablakon, odalent megint átvetette magát a kerítésen és az utcán megindult, folytatva szokásos szolgálati útját. Nem vette észre izgalmában, hogy a sötétben ketten is követik. Amint az utca végéhez ért, egyenruhás rendőr közeledett felé. Az őrmester füttyjelet adott, amire a másik rendőr odajött hozzá, és ketten együtt megálltak egy fa alatt. Glauss most sem vette észre, hogy beszélgetésüket (Jaenicke rendőrrel beszélt) kihallgatják. Jaenickét pedig elfelejtette tájékoztatni a balul sikerült betörésről. Erre egyebek mellett személyes oka Is volt, hiszen a Petersen-villában saját szakállára és zsebére kísérelte meg a betörést, szokásos Dűntársa, Jaenicke tudta nélkül, s a másik betörőrendőr bizonyára nem vette volna szívesen, ha megtudja: bajtársa ezúttal saját zsebére akart dolgozni. A két rendőr a másnap esti betörés részleteit tárgyalta meg. Az egyik sörgyár irodáját szemelték ki, amelynek ablakán játszi könnyedséggel be lehet mászni, és amelynek kézi pénztárában mindig akad néhány száz márka, amire szükségük is lett volna. Már csak azért is, mert a hivatalos pénzekből nagyobb összegeket sikkasztottak, és a hiányt pótolni kell, különben a revízió rájön a sikkasztásra és ők rendőrkézre kerülnek. A sörgyári betörést annak rendje-módja szerint végrehajtották. A néhány száz márkás zsákmányt testvériesen elfelezték, s álmukban sem gondoltak rá, hogy betörésüknek szemtanúja volt. Mekkora volt a meglepetésük, amikor körülbelül egy hét múlva — éppen a Petersenvilla körül teljesítettek szolgálatot s békésen beszélgettek — egyszer csak egy széles vállú férfi -termett előttük és megkérte őket: fárad janak be a villába, mert fontos dolgot akar velük közölni. ___ Folytatjuk 1»
