A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-10 / 50. szám
MAGÁNY — Még egy konyakot! .— De asszonyom... — Azt mondtam, még egy konyakot! Sokat Ittam? Lehet. De még akarok. Egész este itt ülök a pultnál. Megérdemlem, nem? Na jó, jó, adja már! Milyen utálatos ez a pocsolya. Itt maguknál. Ügy hívják hogy bár. Ugye? — A konyak. — Tessék? Ja, igen. Töltsön magának is. Mondja, nem utálja ezt a kócerájt? Mert én igen. Nézze azokat ott, majdhogy le nem vetkezteti a nőt. Tök részegek. Hogy én is az vagyok? Igaz. Mégis utálom az italt. Látom, hogy nem hiszi. Mit is hisznek maguk, férfiak? Semmi jót, és semmi szépet. Mondja meg annak az alaknak, hogy kopjon 1© rólam. Hallja?! Én nem akarok itt pasast fogni. Se csinosát, se pénzeset... — Ne haragudjon ... — Nem haragszom. Hiszen részeg vagyok. De józanul sem haragszom az igazságért — Egész este itt ül a bárpultnál. El sem mozdul. Ha felkérik, durván kosarat ad. Csak iszik, meg cigarettázik ... — Szívni szívtam azelőtt is, de inni nem ittam. Csak itt-ott keveset, éppen csak, hogy is mondják, a bonton kedvéért. — Most miért iszik? — Érdekli? Dehogy érdekli! Csak már ki szeretne dobni. Finoman, ahogy egy osztályon felüli bár mixeréhez illik. Tudja maga, mi az ideál? Egy elképzelés, amely kialakul bennünk, amit dédelgetünk, amiért élünk és amit végül is elveszítünk. Ugye nem illik nekem ez a nagy kivágás? — Dehogy nem. ön nagyon csinos, fiata los, vonzó... — No hagyja, hagyja. Nem azért mondtam, mert bókokat akartam hallani, hanem azért, mert tudom, hogy nem illik. Nem az alakomhoz, hanem az egyéniségemhez. Tudja, mi az egyéniség? Én, de nem akármilyen én, hanem egy határozott én. Szóval ehhez az énhez nem illik ez az izé, dekoltázs. Az egyéniség és az ideál összefügg. Adjon még egy konyakot! Vagy tudja mit, inkább egy kávét. — Az jót tesz. — Mire tesz jót? A részegségemre? Átmeneti. Másra meg se a konyak, se a kávé, sé a cigaretta nem jó. Nem táncolok! Mondtam már magának! No kopjon le, öregem! Maga meg mit engedi, hogy ünos-untalan molesztáljanak? Itt ülök a pultnál, nem megyek rázni és kész! Pedig valamikor de szerettem táncolni... Vele is a tánciskolában ismerkedtem meg. Tizenhat éves lehettem. Szólt a zene egészen a sarokban ültem, anyámmal és nagy nénémmel. Öt lehetetlen volt nem észrevenni. Gyakran tácoltam vele. De nem úgy, mint ezek itt! Tisztes távolságban — kézcsók a tánc előtt, kézcsők a tánc után. „Boldog idő hová lettél?“ Jó jő, nem énekelek. Különben sincs hangom. — Bocsásson meg, azonnal jövök, csak kiszolgálom az urakat. — Hoztam sós mondulát... — De én fizetem. Elvből. Aztán kísérgetett. / Genevieve Tabouis: Elsodort diplomácia Geneviéve Tabouis, a francia s egyben a nemzet közi újságírás „fehér hajú Kasszandrája", ahogy egyik kritikus > nevezte, 1948 óta a becsületrend tulajdonosa, jelentős könyvsikereket mondhat a magáénak. Valamennyi korábbi könyvsikerét el homályosltotta azonban az 1958-ban, Párizsban kiadott visszaemlékezéseinek fogadtatása; e visszaemlékezéseket „Elsodort diplomácia" elmen adjuk most a magyar olvasók kezébe. Tabouis könyvének legnagyobb erénye: életközelsége. Tudományosan Is dokumentálható részletek, drámai leírások, a történelem változásait jellemző pillanatképek sze rencsés váltakozásával fő vonalaiban helyes kép bontakozik ki a két világháború közötti francia és európai diplomáciáról. Követség! fogadások és külügyminiszteri értekezleteO, diplomáciai utazá sok és népszövetségi gyűlések, miniszteri dolgo zószobákban elhangzott bizalmas beszélgetések ele venedtek meg színes leírási nyomán, rendkívül élvezetes sf.lusban. Iára: 20,- Kés) Titokban találkozgattunk. Fiatal voltam még. Egy jónevű jogász lánya, ő meg csak egy cipész fia. De egyetemre járt, mert egyke volt. Gyerek szerelem, első szerelem, a nagy szerelem! Minden együtt. Öt évig! Aztán puff! Megvolt a baj. Mondtam neki. „Ezt nem mondod komolyan, tréfálsz!“ Nem válaszoltam. Eljött, megkérte a kezemet. Az apám kidobta. Senkiházihoz nem ad. Ki tudja, mi fán termett?! Kelengyém volt, szép hozományt is kaptam volna. Adjon már egy konyakot! Esküszöm, többet nem iszom. — Azonnal, de ne cigarettázzon annyit... — Nem is ízlik, nem tudom, miért szívok, összecsomagoltam — hálóinget, fogkefét — és elmentem utána. Tudja, mit mondott? „Szüleid akarata ellen nem teszek semmit.“ Persze, hamarosan megnősült. Én meg nem mentem haza. Minek? Egy darabig a barátnőmnél laktam. A gyerek is ott született. Anyámmal két évvel később, apám temetésén találkoztam. Beteges volt szegény, sajnáltam. Hazamentem. Vesztemre, öt éven keresztül csak a fattyúmról, a szégyenemről, a megalázásról, a családon esett sérelemről beszélt. Aztán apám mellé temettük. Egyedül maradtam. Dolgoztam. Gépírónő lettem, meg zongoraórákat adtam. Megéltünk. A fiam jó és okos volt. Az istenit, adjon még egy konyakot! Nem bírom tovább! — Megesküdött... — Na és? Hányán esküdtek nagyobb dolgokra, mégsem tartották be. A fiamból orvos lett. A múlt évben avatták... Ennyi az egész... —■ Lám végül is minden jóra fordult. — Jóra. Ma már Londonban van. Egy hónappal ezelőtt kiszökött. Mit néz rám? Kiszökött! Merthogy neki ideáljai vannak, és itt nem tudja érvényesíteni az egyéniségét. Egyéniségét! Hiszen még nemrég pelenkáztam. Nekem nem voltak ideáljaim? De voltak! És egyéniségem? Az is volt! Érte áldoztam fel mindkettőt. Ne várjunk gyerekeinktől hálát! Én sem voltam hálás a szüleimnek, amiért felneveltek, ő sem. Tehát kvittek vagyunk. Milyen undorítóan festhetek itt a pultnál?! Ré szegen. Tök részegen. Csaknem negyvenöt éves fejjel. Látja, az a pacák is azt hitte, „ez vén ízé, szerzek neki egy kis örömet“. Örömet! Sohasem tudtam, mi az öröm! — Mondja, miért jött ma ide?1* — Tudja mi az egyedüllét? Az éjszaka össze folyik a nappallal, mert az ember aludni sem tud. Figyeli a falon mászó legyet, aztán hallgatja az óra ketyegését. Tesz-vesz, várja a reg gélt, az estét. Folyton vár, valamire vár, egyedül. Egész életemben egyedül voltam. Férfi nélkül. Mert a férfit egy idő múltán a gyerek váltja fel. Hát én ma nem akartam egyedül lenni! — Záróra! . — Három óra. Ma hamar itt lesz a reggel És ez jó. Nagyon jő! Úgysem tudok aludni. Tisztára kijózanodom. Egyszer, egyetlen-egy szer sikerül berúgnom, és ez sem tart sokáig. Hát a viszontlátásra. Jobban mondva ide se jövök többet. Mert itt is egyedül voltam ... OZORAI KATALIN Dusek Imre: Kecske Marci és Sün Karcsi A legkisebb és leghűségesebb olvasók érdekes és Izgalmas verses történetet kapnak kezükbe. 12 versszak és megannyi művészi rajz teszi elbűvölővé a könyvet legkisebb olvasóink számára. (Ara: 10,— Kčs) František llarta: Kádermunka a pártalapszerve zetben A 95 oldalas könyvecske rendkívül nagy segítsé get nyújt a káderek helyes kiválasztásához. Szá mos fejezetben tárgyalja a szerző a kádermunka új feladatait, a politikai öntudat és szakmai tudás jelentőségét stb. (Ara: 2,— Kčs) A könyvek a Politikai Könyvkiadó magyar szerkesx tőségének kiadványai. a harangja a pampa nyugati határvidékének fája. Ott, ahol a füves síkság végtelen térségeket ölel magába, ez a szó: harangfa, annyit jelent, mint „erdöirtás“, „fűrésztelep", „tűzifa“. A harangfa magában foglalja szülőföldjének múltját és jelenét. A favágóban néha-néha felélednek a babonák, az araucán varázslók mágikus szavai, akik a Fa, a totem körül végezték furcsa szertartásaikat. Magában a pompában is van valami, mi elősegíti azoknak a babonáknak és legendáknak születését, amelyekben a fantázia csodálatosan keveredik a valósággal; ez a valami az egész végtelen síkságra rátelepedő szomorúság. A pampero, a viharos erejű déli szél, nap mint nap próbálja elűzni, talán azért, hogy ezen a földön, ahol a munka örök törvény, semmi se ösztökéljen bánatos elmélkedésre, vagyis tétlenségre. Minden megmarad a világban, állandó körforgásban ismétlődik. Lám, a levegő láthatatlan részecskéi ismét felidézi a pampa őslakóinak, az indiánoknak csatakiáltását, amikor a háború végzetes ösvényeire léptek. A pampa meglelik hangokkal, életre kelt árnyakkal. Yanquetruz, Namuncurá, Calfucurá, Payné, Epumer, Pinsen neve cseng az öreg favágó meséiben, és a szdimdtűz lángjából kísértetek árnyai bontakoznak ki. És akkor a harangfa ismét az lesz, ami tegnap volt, a pampa fölé magasodik szimbolikus alakjával. Ismét Fa, amelynek árnyékában a vének gyűlése vagy a Nagy Tanács anynyiszor döntött a fehér ember sorsáról. Az idegen, aki favágónak szegődik erre a vidékbe, a harangjában csak a közönséges fát látja, ám az indián szemében, akinek ereiben a bennszülöttek vére folyik, a harangja ugyanaz marad, ami volt: Uitru, az ember fatestvére; Uitru, akinek szívében Gualicho, a gonoszság istene üt tanyát, amikor villám hasítja az eget és tüzes kopjáját a földbe szúrja; Uitru, akinek az indián ajándékokkal fejezi ki örök hódolatát. A legszebb kancát, a legerősebb chichát, a legsárgább gabonát áldozza fel, hogy megengesztelje a gonoszság istenét... Minderre jól emlékszik Yanquileo, a Rókák le nem igázott törzsének utolsó vezére. Az évek mintha nem fognák bronzbőrét, s bár Yanguileo már túl van a hetvenen, nem látszik többnek ötvennél. Yanquileo egyedül él egy viskóban; a viskó annak az állatnak odújához hasonlít, melynek nevét törzse indiánjai viselték; ravaszságuk miatt keresztelték el őket rókáknak. A trutruca, a csatakürt tompa hangja, a vad loncomeo-táncok, a vég nélküli camaruco-ünnepségek felidézik Yanquileoban törzse történetét. Valahányszor megvirrad, Yanquileo úgy érzi, homályos, távoli alakok veszik körül Ojra látja a gyakori jelenetet, amikor a csata után a Rókák törzsének harcosai visszatérnek táborhelyükre. Harcosok lépnek ki a harangfák bozótjából, és körülveszik az öreg Yanquileót. Az indiánok kiáltozása a jószágok bőgésével, a fogoly nők sírásával és a kutyák ugatásával keveredik... Manuel Yanquileo boldogan mosolyog. Senki nem veheti el tőle az emlékek édes ízét, az emlékekét, amelyek minden hajnalban meglátogatják. t Amikor az indiánt felkeresi Julio Cayupán, a pumavadász, együtt álmodják vissza magukat a múltba; Yanquileo mellkasa büszkén kidomborodik, amikor a törzs harcosainak hősi csatáiról vagy ősei életének bármilyen eseményéről folyik a szó. Pohár poharat követ, a párbeszéd hangos csuklással megszakított, egyszótagú kiáltásokra korlátozódik, azután pedig az álom, mindent összekuszálva, elviszi a barátokat a háború régi ösvényére, összehozza őket a bikaerős indiánnal, Mariano Rosasszal, akiről Yanquileónak sokat meséltek a törzsbeliek, és akire úgy gondol mindig, mint szeretett drága testvérre ... Ezen a reggelen Cayupán látogatása miatt az öreg indián nem ment el a Fához. Roppant nagy harangja volt, óriási törzsét négy ember sem tudta volna átfogni. Körülbelül egy méternyire a földtől a fatörzsből három hatalmas ág nyúlt ki, és középütt jókora tinajerát, üreget képezett, ahol sok esővíz gyűlt össze. Az értékes csapadék gyorsan lefolyt a csatornául szolgáló ágakon, megtöltötte a mély váfatot. Fent, a harangja összegabalyodó, koronájában, két vagy három láda függött; széttört oldalaikon faágak nőttek ki, az egyik ládában pedig elhagyott, tüskés fészek látszott. Ott, a ja csúcsán volt az „angyalkák temetője", ahol a remete indián . _ fial, de talán még unokái is nyugodtak; úgy Uj könyvek
