A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-12-03 / 49. szám

Számonkérés

— Föl a kezekkel vagy lővökl — toppant be egy álarcos férfi.

Az író segítségért akart kiáltani, de a rémülettől nem jött ki hang a torkán. Bizonyára össze Is rogyott volna, ha nem a hatalmas hintaszékben ül.

— Szóval, lőjek? — lépett közelebb az álarcos férfi.

Az író csak most tért magához az ijedtségtől; hirtelen felemelte kezét.

— Ha megmozdulsz, véged vanl — figyelmeztette az álarcos és becsukta az ajtót. A kulcsot pedig zsebre vágta. Aztán az íróasztalról elvett egy szivart és rágyújtott.

Az író közben halálsápadtan, feltartott kézzel, mozdulatlanul ült. Nem is mert az álarcos szemébe nézni.

— Jaj!!! — kiáltotta remegő hangon, amikor az álarcos nagyot lökött a hintaszéken, amely olyan mozgásba jött, hogy az író majdnem kiesett beiőle, de fogózkodni mégsem mert. Amikor az álarcos másodszor himbálta meg a széket, az írónak mentőötlete támadt:

— Az íróasztal legalsó fiókjában tartom a pénzemet — szólt bátortalanul.

Az álarcos felnevetett:

— Pénz?! Hohaha! Kinek kell?!

Az író most már végleg nem

értett semmit. Az előbb még azt hitte, hogy betörő az illető, s íme, nem kell neki a pénze. Vajon mit akar?! Csak nem . valami kéjgyilkos vagy ahhoz hasonló.

— Bocsánat, ha jól értettem, önnek nem kell a pénz ... — dadogta.

— Igen, igen, jól értetted: nem kell.

— Furcsa ... — csodálkozott az író.

— Igen, furcsa. Nagyon furcsa. Mindenki ezt mondja. Sőt, kimondottan hülyének tartanak miatta. Degenerált hülyének. Torzszülöttnek.

Az író kissé megbátorodik:

— Valóban különös. És az édesapja, a szülei szintén ... Ök milyenek?

Az álarcos hatalmas hahotában tört ki.

Az író ismét remegni kezdett a félelemtől. Attól tartott, a hahotázás a kéjgyilkosnál a kritikus percek közeledtét jelenti. Talán máris a vérre, a gyilkolásra gondol. Rémülete még inkább fokozódott, amikor az álarcos hirtelen abbahagyta a hahotázást, s felugrott, leakasztotta a falról a hatalmas tükröt és az író orra elé tartotta.

— Hát ő az!!! — vicsorgatta a fogait.

— Ki... kicsoda? — szólt az író, de azonnal meg is bánta, mert úgy látta, hogy az álarcos még Jobban dühbe gurult.

— Hát az apám! A szülőm! — borult ki sírva.

Az író elhatározta, hogy ezután nem kérdez semmit, történjék bármi.

— Itt van, jó! nézd meg magad! — zokogott még mindig az álarcos.

Az író most már semmi másban nem bízott, csak abban, hogy mindez rossz álom csupán, amely elmúlik. De nem múlt al. Pedig a karja egyre jobban sajgott a fájdalomtól.

— Nos, már tudod, ki vagyok?! — törte meg a csendet az álarcos.

Az író a fejét rázta.

— Pedig már igazán kitalálhattad volna! — mondta gúnyosan az álarcos és felfedte arcát.

Az írónak a meglepetéstől leesett az álla.

— Má ... Máleklll — dadogta kis szünet után.-*■ Igen, én vagyok. Málek János, személyesen.

— Jaj, de megijesztettél! Dobd el azt a vacak pisztolyt! — szólt nagyot sóhajtva.

— Ne, ne mozdulj, mert azonnal meghalsz!

— Legalább a kezem engedd, hogy letegyeml — szólt nagyon csalódottan az iró.

— Melyik kezeddel szoktál írni?

— A jobbal.

— Akkor a balt leteheted — engedett Málek.

Az író megkönnyebbülve ejtette le remegő balját. Sehogy sem értette, hogy kerül ide Málek János, „Ilyenek legyünk!“ című, legsikeresebb regényének főhőse. Abban ugyan egy percre sem kételkedett, hogy ő az, hiszen minden jel megegyezik: a kerekded arc, a kissé őszülő, hátra fésült haj, a feltűnően kicsi száj, a sovány, középmagas termet. Minden. Csak a viselkedés nem. Ez a brutális viselkedés. Meg a fegyver. Nem, ő Málek Jánost fegyverrel a kezében el sem tudta képzelni. Még a háborúban sem. Szerinte ott is csak engedelmes munkásember lehetne; természetesen, valahol a hátországban. S íme, itt van! És milyen félelmetesen szegezi rá pisztolyát! ... Vagy talán mégsem az igazi Málek Jánossal áll szemben? Azzal, akit ő alkotott-teremtett. Talán valaki magára ismert, s most eljött hozzá? Történtek már ilyesmik is. Különösen akkor, amikor az írók kimentek az életbe, hogy ott keressék meg hőseiket. Ezek a gondolatok felbátorították:

— ön bizonyára nem az én hősöm. Csak meglepően hasonlít rá. Ön minden bizonnyal egy másik Málek János.

— Másik Málek János nem létezik. Sehol a világon. Egyedül én, mert csak a te tökfejed tud ilyen „hőst“ teremteni. Az életben nincsenek málekjánosokl Mert az élet eltiporja őket. Mint a férget.

— Miket beszélsz? Nem ismerek rád! Mi lett belőled? Én nem ilyennek képzeltelek. Szégyelld magad! Csalódtam benned — mondta az író, s valóban nagyon csalódottnak érezte magát. A legszívesebben sírni szeretett volna, de művészi méltósága nem engedte, hogy hőse előtt elbőgje magát, mint valami taknyos gyerek.

— Azért szégyellem magam, hogy ilyen vagyok — ellenkezett Málek János. — Mit gondolsz, talán dicsőség maflának lenni?

— Nem mafla vagy, hanem becsületes. Tökéletes. Abszolút tökéletes. Amilyennek mindenkinek lennie kellene. Azért Is alkottalak Ilyenre, hogy hass azokra, akik megismernek.

— Azt csak te hiszed, hogy hatok rájuk. Még senki sem változott olyanra, mint én vagyok. Nem hatok senkire. És nem Is akarok hatnil Mától fogva nem akarok!!! — csapott hatalmasat az íróasztalra.

Az író most mégsem ijedt meg úgy, mint az imént. Agya sem hagyott ki; azonnal cáfolni igyekezett.

— Akkor hová jut az emberiség, ha megszűnsz hatni rája?!

Ám Málek haragosan közbevágott:

— Mondtam mér, hogy senkire sem hatok! Különben sem akarnak olyan életet élni az emberek, mint amilyen életre engem ítéltél. Ennek te magad vagy a legjobb bizonyítéka. Te miért nem élsz a „recepted“ szerint?! Miért dorbézolsz, keresed mindennek a könnyebbik végét? Miért nem vállalsz te Is magadra valamit azokból a nehéz ségekből, melyeket miránk, „hőseidre“, olyan ügyesen ránksóztál?! Rájöttem, hogy vizet prédikálsz és bort iszol! Ne, ne is próbálj mentegetőzni! Kár minden szóérti

Málek János elváltozott hangja

minden kétséget kizáróan azt « meggyőződést váltotta ki az íróból, hogy nem érdemes vele újat húzni.

— Mit kívánsz hát tőlem? — kérdezte megadva magát az író.

Málek felállt, mint aki azt mondja, no végre.

— Idefigyelj! Mivel magam nem változtathatok a sorsomon, ezért most megígéred nekem, hogy segítesz rajtam! Jobban mondva, megváltasz. Vagyis, megírod a regény második kötetét, melyben olyanná „fejlődöm“, mint amilyenek a húsvér emberek... Megértetted?! — szegezte rá szigorúan a pisztolyt.

Az író teljes vereséget érzett Sírástól fojtogatva intett igent.

— Most pedig minden egyéb munkát félre! — tépte ki az írógépből a papírt Málek. Mindent, amit az asztalon tálált, összetépett és bedobott a szemétkosárba. Már az ajtót is kikulcsolta, amikor visszafordult:

— És hogy el ne felejtsem: ha két hónapon belül nem írod meg a második kötetet, akkor nincs irgalom! — fenyegette meg a pisztolyával. Aztán becsapta az ajtót és eltávozott.

Az író tudta, hogy két lehetőség közül választhat: vagy munkához lát, vagy meghal.

FülSp Imre