A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-11-19 / 47. szám

Érkezés Ereszkedünk. Mindenki feláll, az ablakokhoz furakszik, félő, hogy gépünk az utolsó pilla­natban veszti el egyensúlyát. Módfelett kelle­metlen lenne1. Alattunk Catanía. Bájos, légi tündérünk libeg át a repülőgépen. — Hogy érzik magukat a kedves utasok, — kérdi. — Jó, Jó, kitűnően, — hallatszik Innen is, onnan is. Az utolsó körökből, amit Iljusinunk megtett, a Prága—Catania repülőút utolsó perceiből, csak stewardessünk szépséges bokájára emlék­szem. Állt előttem a kedves leányzó egy pohár szódával, állt, bokájából bizalom és vigasz áradt felém, rögtön megérkezünk. Sajnos, szól­tam, nekem szöget vertek a halántékomba, pon­tosan a Jobb szemem fűié. Majd itt meggyógyul, mondotta az angyal, s otthagyott. Földet értünk ... Ez hát Szicília. De hogy ez lenne a cataniai repülőtér, erősen kétlem. Olyan ez, mint akár­melyik csallóközi vasútállomás (kivéve a ko­máromit, amely ehhez képest hallatlanul fény­űző), két lapostetejű, fehér épület. Három-négy ember őgyeleg az egész láthatáron, fehér egyen­ruhás tisztviselők lustán, minden hivatalos ko­molyságot mellőzve, mosolyogva szalutálnak, integetnek pilótáinknak, akiket már nyilván ismernek. A vámvizsgálaton igen könnyen átesünk, annyi az egész, hogy megnézik az útleveleinket. S egy meglepő apróság; a két vámtiszt először a házaspárokat, azután a nőket szólítja. Mi, „szabad“ férfiak utoljára maradunk. A vámhivatal falai hófehérek. Sehol egy kép. egy felirat. Rideg, mint valámi pajta. Még hu­zatos is. Igyekszünk is ki belőle. Nem tudom, mit vártam a megérkezéstől, tény, hogy most elégedetlen vagyok. Túl hideg és rideg fogadtatásban van részünk. Szicília fütyül ránk, észre sem vesz bennünket, Igaz, eleinte néhány fehérfogú fickó ránkvigyorgott, a vámhivatal emeleti ablakaiból ásítozó carabi­­nierek bámultak ránk, de csakhamar beteltek látványunkkal, még a prágai fiatalasszonyok miniszoknyáinak sem volt különösebb sikerük. Megjelenik két pompás Fiat-autóbusz, meg­jelennek a bőröndjeink is egy kézimeghajtású cataniai targoncán. Mindenki a bőröndje mel­léi — kiáltja a Csedok által kirendelt őran­gyal. Mert megjelenik, meg bizony, Jól Ismert ■hazai bizalmatlanságunk: Úristen, nem lopták még el senkinek a poggyászát? Az lehetetlen, hiszen már egy fél órája élünk Szicíliában a Nagy Maffia földjén. De nem, a bőröndök nem lopódtak el, Itt van­nak, furcsán mosolygó „vad“ szicíliai sofőrünk rakhatja a csomagtartóba. A Maffia keze nem ért még Ide. A tenger Cataniát nem nézzük meg! — Jelenti be az autóbuszbéli hangszóró. Hogyhogy? — nézünk mérgesen a beszélő tölcsérre — hogyhogy nem nézzük meg? Olyan jelentéktelen hely lenne egy négyszázezer lakosú város, amit megte­kinteni sem- érdemes? Sajnos nem tanácsos, mondja emígy finoman a reproduktor, közel­­keleti válság, amerikai támaszpontok, hadihajók. Értjük. Illetve nem értjük, de mindegy. Hova megyünk hát? SlracuSába? Az se kutya. És elindulunk. Két oldalt pálmafák. Vagy nyolc kilométeren át. Szépek és egyelőre hihetetlenek. Egyelőre az se nagyon hihető, hogy itt vagyunk, hogy ez Szicília. Hiszen négy órával ezelőtt még Prá­gában darvadoztunk és szakadt az eső. Itt meg harminc fokos a hőség, mint azt Tölcsérkis­­asszony közölte velünk. Azután a pálmafák el­maradnak, kiérünk a siracusal országúira. Kes­keny utacska, afféle hazai, ipolymentl út, mon­danám, de megsérteném és nem is mondanék igazat, mivel a minősége: okéi Szíves engedel­­mükkel használom ezt a szót, miért ne használ­nám egy kapitalista országban, ahol amerikai támaszpontok és egyéb amerikai dolgok is van­nak. Egyszóval Jó utacska ez, ha keskeny is, aszfalt út. Sofőrünk, ez a marcona kinézésű, ám mindig mosolygó fickó nem igen töpreng ilyen dolgokon, nyolcvanas, kilencvenes sebes­séggel repít minket a mandulakertek, citrom­ligetek között a cataniai síkságon, nem hagy időt szemlélődésre, az ember a nyakát forgat­ja, majd kitekeri egy-egy furcsa növény után. Rengeteg személykocsit előzünk meg, s ilyen­kor mindig megszólal a három hangú klakszon. Olyan nincs, hogy meg ne szólalna, ezek a szi­cíliaiak fenemód kedvelik a zenét, így utólag visszagondolva a sziget körül tett utazásunkra, újra hallom az autódudák ezreit, s úgy tűnik, utunk egy nyolc napig tartó szlmfónikus köl­temény volt, autódudákra hangszerelt zenemű. A tenger teljességgel váratlanul Jött, sem Tölcsér-kisasszony, sem senyor Szicília nem Jelentette be, nem éreztük meg a sós víz szagát, nem hallottuk, nem hallhattuk, a hullámok mormolását. Felszáguldottunk egy dombra, jobbra kanyarodtunk és ott volt. Baloldalt vagy két kilométernyire tőlünk. Köszönet Fiat­nak, amiért Ilyen Jő autóbuszokat készített; mert jó autóbusz kétségtelenül, másképp a negyven turista pogány diadalordítása darabok­ra tépte volna. E sorok írója is felüvdltött az örömtől, de azután megbánta. Két oknál fogva: először is a tenger nem kiáltott vissza, sőt a legcseké­lyebb meghatódottságot sem mutatta, nem lát­szott rajta, hogy örül a viszontlátásnak annyi ezer év után. Másodszor: igaz, hogy felkiál­tottam, mert meghökkentett, hogy annyira kék, méghozzá egészen másképp kék, mint ahogy gondoltam és vártam, meg azon is elámultam, hogy ez a tenger „fent“ van. Annak ellenére, hogy autóbuszunk egy domb tetején futott, a tengert még magasabbnak láttam, mintha va­lami fennsíkon terülne el, szint® csodálkoztam, hogy nem folyik le hozzánk. Velünk párhuza­mosan fehér gőzhajó úszott, talán a siracusal kikötőbe. Az is sokkal magasabban volt, mint mi. Hát ezen csodálkoztam, de csak néhány percig, tudtam, hogy optikai csalódás az egész. Utána viszont úgy éreztem magam, mintha be­tegségből gyógyultam volna fel, mintha valami értékes, régen elvesztett holmit kaptam volna vissza. Így is volt: 1967 szeptember 11-őn dél­után egy óra körül a szicíliai Siracusa előtt néhány kilométerrel: visszakaptam a tengert. (Azóta újra nincs — de most már tudom, hogy ő hiányzik). Siracusa Az első ebéd Siracúsában félelmetes volt. jAz új városban (Neapolls) laktunk, egy vadonat­új szállodában, amely a Hotel Park névre hall­gatott. Itt kaptuk az első ebédet. Ragyogó étteremben ülünk mind a hetven­nyolcán. Nagyon csöndesen ülünk, szinte meg­szeppenve. Szicíliában vagyunk s erről a. szi­getről még semmi jót nem hallottunk. Rosszat azt már inkább. Mit ehetnek ezek az emberek? És ami a fő: mit főztek nekünk? S ahogy mon­dani szokás, „lelki szemeinkkel“ csupa gasztro­nómiai borzalmat látunk. Jómagam egy két ki-Az utolsó mohikánok Néhány száz évvel ezelőtt még gyakran rengett a föld. a szágul­dó bölénycsordák patái alatt. Mint­ha csak nehéz tankok mentek vol­na keresztül az erdőn. Lettporták a földet, elhervadt a }ü, kttörtek a gyengébb fák és az ágak, fia­tal erdők pusztultak el ott, ahol a bölénycsorda elvonult. Ugyan nem valami sok feljegyzés maradt ró­luk vissza, mégis megállapíthat fűk A bfilénycsorda egy rAixe a topolcsá­­nyi állatkertben belőlük, hogy valamikor régen va­lóságos istencsapásnak számítot­tak, nagy károkat okoztak és na­gyon sok ember, bátor vadász, gyanútlan asszony vagy gyermek halt meg a patáik alatt. Ez azonban már nagyon régen volt. Sok idő telt el azóta, amikor még a királyok bölényvadászatra invitálták meg a szomszédaikat. Az Idők folyamán a bölények szá­ma Is megcsappant. S hogy mtért? Mert a lőfegyverek állandóan töké-

Next

/
Thumbnails
Contents