A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-11-12 / 46. szám

Az angol kémfejedelem 3.

Az utca ostromállapot képét mutatta. A Vlagyimirovszkij körúton a Járókelők futva menekültek a kapualjakba és a mellékutcákba. Vöröskatonákkal zsúfolt autók száguldoztak. Reilly csaknem futva Igyekezett megközelíteni az angol követséget. Amikor annak az utcának a sarkához ért, ahol a követség épülete volt, hirtelen megtorpant. A követség előtt néhány holttest feküdt. A szovjet biztonsági szervek emberei voltak, akiket a követség épületéből lőttek le. A követséggel szemben vöröskatonákkal zsúfolt autók álltak, s az utcán vöröskatonák sűrű sorfala vont kordont. A követség vastag kapuját betörték.

— Nos, Relinszkij elvtárs, eljött megnézni a farsangunkat? — szólította meg Reilly—Relinszkijt egy fiatal vöröskatona, akivel a kém a VCSK tagjának álcázva többször is találkozott.

— Mi történt, elvtárs? — érdeklődött Reilly.

— A VCSK valamilyen Sidney Reilly nevű egyént keres — hangzott a felelet.

Néhány percnyi kérdezősködés után Reilly előtt már tisztán álltak az események. Urickij meggyilkolása után a pétervári hatóságok — amelyeknek bizonyítékaik voltak a terroristák és a brit diplomaták közötti kapcsolatokra — körülzáratták az angol követség épületét. Cromie kapitány lerohant a lépcsőn és a szovjet titkosrendőrök . orra előtt bezárta az ajtót. A VCSK emberei, akiknek parancsuk volt arra is, hogy behatoljanak a követség épületébe — hiszen bebizonyosodott, hogy a britek visszaéltek ar diplomáciai előjogokkal és kémközpontot rendeztek be a követségen — betörték a kaput. A szorult helyzetbe került brit kémek, Cromie parancsára tűzharcot kezdtek. Cromie maga agyonlőtt egy rendőrtisztet, s a követségről váratlanul megnyitott tűznek más áldozatai is voltak az VCSK emberei között. Természetesen a szovjet biztonsági szolgálat emberei is használták ezek után fegyvereiket. Cromie-t fejlövés érte és összeesett. Erősítés érkezett, vöröskartonák vették körül az épületet, kordont vontak az utcán. A VCSK emberei közben odafenn, az épületben megtaláltak jó néhány bizonyító erejű okiratot, amelyeket Cromie-nak és társainak már nem volt ideje és módja megsemmisíteni.

Reilly jobbnak látta, ha nem kísérti tovább a sorsot, és otthagyta a helyszínt. Éjszaka menedéket talált egy szociálforradalmár terrorista lakásán, akinek egyelőre még nem akadtak nyomára a szovjet elhárító szervek. A házigazda reggel rövid időre eltávozott, hogy körülnézzen a városban, értesüléseket szerezzen. Dornoszki] — így hívták a terroristát — gyorsan visszatért. A Pravda egy példányát lobogtatta a kezében. — Vér fog folyni az utcákon! — jelentette ki. — Valaki Moszkvában Leninre lőtt. Sajnos, nem találta el!

Reilly gyorsan átfutotta a Lenin elleni merényletről szóló beszámolót. Előző este Lenin a Mihelszon-gyárban, egy gyűlésen beszélt. A gyűlés végén, amikor a szovjet forradalom vezetője már a gyár elhagyására készült, egy Fánja Kaplan nevű szociálforradalmár terroristanő közvetlen közelről két lövést adott le Leninre. Mérgezett és reszelt, úgynevezett dumdum golyókat használt. Az egyik lövés a szív fölött a tüdőbe hatolt, a másik a nyakát érte, a főütöér közelében. Lenin nem halt meg, de állapota életveszélyes.

A pisztolyt, amit Fanja Kaplan Leninre sütött, Borisz Szavinkov, Reilly cinkostársa adta a terroristanőnek.

Az angol kém elhatározta, hogy azonnal viszszautazik Moszkvába. Kabátujjába töltött browningot rejtett el, hogy szükség esetén egyetlen mozdulattal felfegyverezhesse magát. Az út sokáig tartott. Az utazás másnapján Reilly a kllni állomáson friss újsághoz jutott. Részletes jelentést olvasott benne az egész összeesküvésről, beleértve azt a tervet, hogy Lenint és a többi szovjet vezetőt megölik, Moszkvát és Pétervárt elfoglalják, s Szavinkov és Jugyenyics vezetésével katonai diktatúrát állítanak fel.

— A gazemberi — kiáltott fel fojtott hangon Reilly, amikor azt olvasta, hogy René Marchand francia újságíró, aki jelen volt az amerikai főkonzulátuson tartott kémülésen, az ott elhangzottakról tájékoztatta a bolsevikokat.

És amikor Reilly a szovjet sajtóban annak a levélnek a teljes szövegét is elolvashatta, amelyet Bruce Lockhart adott a második találkozó során Berzin ezredesnek, hogy azzal jelentkezzék a sikeres puccs után a brit csapatok parancsnokságán Arhangelszkben, már tudta, hogy mindent lelepleztek. Hiszen Pavel Berzin, az illegális bolsevik, a cári börtönök foglya, a Kreml őrségének parancsnoka, Lenin odaadó híve természetesen egy percig sem volt áruló, csupán a fiatal szovjet elhárítás megbízásából puhatolózott a már gyanús Lockhartnál, aki lépre ment. A Berzintől kapott adatok alapján megkezdődött az egész szervezkedés felgöngyölítése, magát Lockhartot is letartóztatták. S mindezt Berzin hőstette tette lehetővé. Sajnos, ezt az odaadó forradalmárt és bátor harcost a személyi kultusz éveiben megrágalmazták, s a törvénytelenségek során kioltották életét.

Reilly szerepe sem maradt homályban. Az angol kém személyleírását Moszkva utcáin falragaszok közölték a nyilvánossággal. Ismerték különböző álneveit is — Massino, Constantine, Relinszkij —, tehát papírjait már nem használhatta. Megindult a ha jtóvadászat az -összeesküvés egyik mozgatója ellen.

S jóllehet Moszkvában százméterenként saját körözése nézett vele farkasszemet a házfalakról, Reilly nem tehetett mást, mint hogy még jó néhány napot töltött a fővárosban. Elő kellett készíteni menekülését. Hiszen amikor Relinszkij irataiva’l Pétervárra utazott, csak egy kisebb összeget vitt magával, arra gondol ván, hogy bármikor kaphat pénzt Pétervárott Cromietól. Moszkvában Lockhart volt Reilly bankára, s most ez a pénzforrás sem létezett többé. A kémet azonban nem hagyta el hagyományos szerencséje. Amikor vállalva a kelepcébe kerülés veszélyét, felkereste Dagmarát, a balett-táncosnőt, nemcsak hogy nem került a VCSK kezére, hanem pénzhez is jutott. Dagmara — aki egyébként cinkostársa volt Fanja Káplánnak, Lenin merénylőjének — azzal fogadta Reillyt, hogy jóllehet a VCSK néhány nappal azelőtt házkutatást tartott a lakásán, sikerült elrejtenie előlük kétmillió rubelt ezer rubeles bankjegyekben. Mindezt visszaadja Reillynek, hiszen a pénzt tőle kapta, az összeesküvés céljaira.

Reillynek nem kis fejtörést okozott, hogy vajon miért nem tartóztatták le Dagmarát. Talán úgy gondolták, hogy rajta keresztül eljutnak hozzá. S az angol ügynököt ezúttal se hagyta el hagyományos szerencséje. A fiatal szovjet állambiztonsági szervek hibáztak, amikor nem vették őrizetbe Dagmarát, s nem is figyelték lakását. !gy történhetett, hogy Reilly elkerülte a leleplezést.

Hiába volt azonban már tele rubellel a kém zsebe, korántsem volt biztonságban. Hol görög kereskedőnek, hol volt cári tisztnek, hol hivatalos szovjet személynek álcázta magát, néha pedig egyszerűen munkásnak maszkírozva rőt* ta Moszkva utcáit. Meg kellett szerveznie a menekülését. S erre egyedül nem volt képes, kapcsolatokat kellett találnia.

Nem kis örömet okozott Reillynek, hogy

meglelte kollégáját, George Hillt. Hillnek is sikerült elkerülni a letartóztatást. A kémfejedelem nagy bosszúságára azonban Hill használhatatlan állapotban volt. Pánikhangulat vett rajta erőt, azt hajtogatta: minden elveszett, egyetlen, amit tehetnek, ha kihasználják a szovjet és angol kormány között a foglyok kicserélésére létrejött egyezményt, amelynek értelmében a szovjet hatóságok szabadon bocsátják Lockhartot és a többi angol foglyot, az angolok viszont szabad utat engedélyeznek az általuk letartóztatott szovjet megbízottaknak, többek között Litvinovnak is.

— Megyek és feladom magami — jelentette ki Hill kapitány.

— Akkor én is beleesem a fogolycserébe, és veszély nélkül visszajuthatok Angliába.

Reillynek azonban nem tetszett ez a megoldás. Hetvenkedve kijelentette, hogy két hónap múlva Londonban, a Savoy Hotelben hajlandó találkozni Hillel. A fogadást megkötötték, s azt Reilly nyerte meg. Sikerült hamis útlevelet szereznie, amellyel Norvégiába jutott, onnan pedig Angliába hajózott.

Amikor az Intelligence Service központjában beszámolt akciójának sikertelenségéről, ismét azt állította, hogy a szovjet állam nem lesz hosszú életű. Most már nem a belső összeesküvéstől, hanem a fehérgárdista hadseregek erejétől várta a fordulatot. Winston Churchill, aki akkor brit hadügyminiszter volt, erre viszszaküldte Reillyt Oroszországba, Gyenyikin hadseregéhez, hogy segítsen megszervezni a fehérgárdista tábornok kémszolgálatát. Reilly összekötőtisztként is működött Gyenyikin és a különböző európai szovjetellenes csoportok között. Párizsban, Varsóban és Prágában kém- és szabotázsügynökséget szervezett meg.

Közben tekintélyes magánvagyont gyűjtött, s igazgatósági tagja lett egy egész sor olyan cégnek, amelyek azelőtt az orosz kapitalizmussal állottak kapcsolatban. Fontos nemzetközi összeköttetésekre tett szert, és személyes barátai közé számította Winston Churchillt,

Max Hoffman tábornokot és Walleniust, a finn vezérkar főnökét is.

Az angol kém fanatikus gyűlölete Szovjet— Oroszország ellen nem csökkent.. Nem tudta elfelejteni, hogy élete első kudarcát ott szenvedte el. A bolsevizus megsemmisítése életének fő célja lett. Szenvedélyes érdeklődés ébredt fel benne Napoleón iránt, aki Oroszországot majdnem meghódította, és ez az érdeklődés a világ leglelkesebb Napóleon-ereklye gyűjtőjévé tette. Gyűjteményének értéke sok tízezer dollárra emelkedett. A korzikai diktátor személyisége elbűvölte.

— Egy korzikai tüzérhadnagy kioltotta a francia forradalom égő parazsát — mondogatta. — Miért ne válhatna egy angol kém, aki annyi erőt vonultathat fel maga mellett, Moszkva urává?

Berlinben is járt Reilly, az ottani fehér emigránsokat próbálta megszervezni. Ott ismerkedett meg 1922 decemberében a híres Pepita Bobadillával, más néven Mrs. Charmbersszel, egy sikeres angol drámaíró özvegyével.

A hölgy, londoni operettcsillaíg, a berlini Adlon Szállóban szállt meg, ugyancsak ott vett ki lakosztályt Reilly is. Az operettprimadonna beleszeretett a kémbonvívánba, és az ismeretségnek házasság is lett a vége. 1923. május 18-án Londonban a Covent Garden kerület Henriette Street-i anyakönyvvezetői hivatalában tartották az esküvőt. A házasságkötésnél George Hill kapitány, a vőlegény moszkvai cinkosa volt az egyik tanú.

A mézeshetek rövid ideig tartottak. Mrs.

Reilly is hamarosan részt vett férje fantasztikus cselszövéseiben. Ű maga írta erről: „Fokozatosan beavattak azokba a titokzatos műveletekbe, amelyek az európai politika* kulisszái mögött végbementek. Hamarosan megtudtam, mint készül minden európai főváros mélyén a száműzöttek összeesküvése országuk jelenlegi zsarnokai ellen. Berlinben, Párizsban, Prágában, sőt magában Londonban is a száműzöttek kis csoportjai tervezgettek, konspiráltak. Helsinki valóságos központjává lett a*z ellenforradalomnak, amelyet az európai kormányok pénzügyileg támogattak és amelyet tanácsokkal is elláttak. Ebben a mozgalomban Sidney erősen érdekelve volt, és sok időt, valamint pénzt áldozott az ügyre.“

Az egyik napon titokzatos látogató jelent meg Sidney Reilly londoni lakásán.

(Folytatjuk) 14