A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-10-29 / 44. szám
Az angol kémfejedelem Egy ember általában ritkán érzi feljogosítva magát arra, hogy ítéletet mondjon saját tevékenységéről, értékelje önnön életét. Sidney George Reilly, az angol titkosszolgálat kapitánya nem kis önelégültségről tett tanúbizonyságot, amikor emlékiratainak ezt a címet adta: Angol kémfejedelem —, s e névvel önmagát illette. Igaz, amikor 1933-ban ez a könyv egy New York-i kiadónál megjelent, a brit titkosszolgálat, az Intelligence Service híres tisztje már nem volt az élők sorában. Visszaemlékezéseit azonban ő maga írta, s nyugalomba vonulása után szándékozott kiadni. Helyette felesége volt kénytelen sajtó alá rendezni a művet. 1923 októberének első napjaiban a következő rövid hír jelent meg az Izvesztyijában: „A szeptember 28-ról 29-re virradó éjszaka négy csempész próbált átjutni a finn határon. Kettőt közülük lelőttek, a harmadik — egy finn katona — fogságba került, és a negyedik olyan súlyosan megsebesült, hogy belehalt sérüléseibe.“ Néhány nap múlva a szovjet hatóságok hivatalosan bejelentették: az előző közleményben szereplők egyike Sidney George Relly kapitánynyal, az Intelligence Service tagjával azonos. A londoni Times kétsoros gyászjelentéssel Intézte el a kémfejedelmet: „Sidney George Reillyt, szeptember 28-án az oroszországi Allékul falu mellett a GPU-katonák lelőtték.“ Bizonyára nyomós okuk volt a Times szerkesztőinek, hogy ilyen lakonikus nekrológ mellett döntöttek. Pedig Reilly igazán megérdemelt volna tőlük hosszabb búcsúztatást is, hisz egész életét — természetesen nemcsak meggyő ződésből, hanem elsősorban jó pénzért, kémhivatásból — az angol és általában a nyugati tőkések érdekeinek szentelte. Hogy miként került a brit titkosszolgálat kötelékébe, azt továbbra is teljes titokzatosság fedi. Még Michael Sayers és Albert (F. Kahn, a két neves haladó amerikai újságíró, Reilly életének alapos ismerője és feldolgozója sem tudta kideríteni. A kém életéről, tevékenységéről saját visszaemlékezései, s a két amerikai újságíró által feldolgozott élettörénete alapján rajzolunk most képet. Sidney Reilly a cári Oroszországban született egy ír hajóskapitány és egy orosz nő házasságából, s Ogyesszában nőtt fel. Már az első világháború előtt bizalmas munkakörben dolgozott egy szentpétervári nagy cári hajóépítő vállalatnál: összekötő volt vállalata és néhány német érdekeltség — így a Blohm und Voss vállalat — között. Közvetlenül a világháború kitörése előtt értékes híranyagokat juttatott el a német hajóépítő programról Angliába. 1914-ben az Orosz-Ázsiai Bank embereként tűnt fel Japánban, majd Amerikába hajózott. Ekkor a brit titkosszolgálat kartotékjai között már megtalálható volt a neve az „I Esti“ titkos megjelölés alatt. Nagyszerű nyelvérzékű — hét nyelven beszélt —, vakmerő, leleményes ügynöknek tartották. 1916-ban a svájci határon keresztül Németországba irányították. Itt német tengerésztisztnek álcázva behatolt a tengernagyi hivatalba, megszerezte, majd Londonba szállította a német haditengerészet titkosszolgálatának sífrjét. Minden valószínűség szerint ez volt az első világháborúban tevékenykedő kémek legnagyobb bravúrja. Amikor 1917-ben Oroszországban győzött a szocialista forradalom, Reillyt az Intelligence Szervice főnöke magához kérette. — Sidney, lenne kedve valami újfajta munkához? — kérdezte. — Csak az értelmes dolgokat szeretem — válaszolta a mesterkém. — Nos, amit magára akarunk bízni, nagyon érdekes dolog. Ott Oroszországban kell . valaki, aki kézbe veszi a dolgokat. Lockhart van ott, de úgy látszik egy kicsit megzavarodott. Oiyan táviratokat küldözget, hogy Őfelsége kormánya ismerje el a bolsevikokat... Reilly hallgatott. — Mit szólsz hozzá, Sidney? — kérdezte főnöke. — Őfelsége kormánya megmodja, mit kell tennem, én pedig megteszem — válaszolta könyr.yedén a titkosszolgálat tagja. — Egyébként, ha személyes érzéseim érdeklik, úgy is tudja, hogy a bolsevikokat közönséges csürhének tartom, akik legfeljebb néhány hétig lehetnek uralmon. — így vanl És hogy minél rövidebb ideig tartson ez a néhány hét, azt magára bízzuk — fejezte be a beszélgetést az Intelligence Service főnöke, aki éppen Ismert meggyőződése, oroszországi kapcsolatai és emellett addigi vakmerő és eredményes kémtevékenysége miatt választotta erre a feladatra Sidney George Reillyt. A szovjetellenes szervezkedések fontos fészkei voltak a még nyitva tartó bárok, éttermek, ahol volt cári tisztek, félprostituált balett-táncosnők, hírhedt feketézők és más sötét elemek szőtték aljas terveiket. Massino úr a Balkov kávéházban, a szovjetellenes elemek egyik kedvenc helyén ütötte fel sátorfáját. Szergej Balkov, a tulajdonos külön tisztelettel üdvözölte. Később a kávéház belső termeiben titokzatos idegenekkel tanácskozott. Volt, akivel oroszul suttogott, mással angol, francia nyelven. Massino úr (természetesen Reilly kapitány) jól kihasználta egykori kapcsolatait, hogy mint maga finoman írta: „közvetítse őfelsége kormányának segítségét az alkotmányos rend híveinek“. Pétervárott a szovjet rendszer iránti gyűlölete még tovább fokozódott, s ilyen jelentéseket írt haza: „Ezt az ocsmány fajzatot, amely most Oroszországban megszületett, mindenáron meg kell semmisíteni. Békét Németországgal! Igen, békét Németországgal, békét mindenkivel! Csupán egy ellenség van; az emberiségnek szent szövetségbe kell tömörülnie az éjszaka lidércnyomása ellen.“ Minden arra vallott tehát, hogy az Intelligence Service urai — az angol tőkések — jó lóra tettek, amikor éppen Reillyre bízták ezt a feladatot. „Fontos volt, hogy az általam felépített orosz szervezet ne tudjon túlságosan sokat, és hogy egyetlen része se lehessen abban a helyzetben, hogy a másikat elárulhassa. Ennek megfelelően az apparátus az „ötös“ rendszer alapján dolgozott, és minden részvevő csupán négy másik személyt ismert. Jómagam, aki az egészet öszszefogtam és a piramis tetején helyezkedtem el, valamennyit ismertem; nem személyesen, de név és cím szerint. Ez később nagyon hasznosnak bizonyult, llyképpen, ha bárki bármit elárult, nem mindenkit fedeztek fel, és a leleplezést lokalizálni lehetett.“ ■ A szervezkedésre Reillynek könnyű volt megnyernie a Cári Tisztek Szövetségének, s a régi titkosrendőrségnek egykori tagjait, valamint egyes régi ismerőseit. A szocializmus minden rendű és rangú ellensége sietve nyújtott segédkezet az angol kémnek. Csoportjaiba tartozott Csuberszkij gróf, hajóépítő mágnás — akinek cári hajóépítő vállalatánál Reilly ifjú korában dolgozott —, Jugyenyics cári tábornok, Balkov kávéház tulajdonosa, Dagmara balett-táncosnő, Grammatikov ügyvéd, a cári ohrana egykori titkos ügynöke. Különösen értékes segítőtársra talált Veneszlav Orlovszkijban, szintén volt ohranaügynökben, akinek sikerült befurakodnia a VCSK (összoroszországl Rendkívüli Bizottság) kötelékébe, s akitől hamis nyomozó-igazolványt szerzett. Reilly- Massino ettől kezdve már mint Sidney Georgievics Relinszkij, a pétervári VCSK bűnügyi nyomozója is bármikor nyugodtan igazolhatta magát. Ezzel a hamis igazolvánnyal akkor jutott be a Kremlbe — a szovjet kormány időközben Moszkvába költözött, s árnyékként követte a kém is —, amikor akart. Összeköttetést teremtett néhány árulóvá}, akik a Vörös Hadsereg vezérkarának egyes titkait kezéhez juttatták. A hazaárulók persze nem Reilly mégoly vonzó egyéniségéért cselekedtek, hanem pénzt — nem kis pénzt — vártak szolgálataik jutalmául. Az angol titkos szolgálat irányításával működő szervezkedés céljaira több millió rubelt rejtettek el Dagmara balett-táncosnő lakásán. A pénz azonban gyorsan fogyott, de Bruce Lockhart gondoskodott arról, hogy soha na ürüljön ki a titkos kassza. Hogy miként szerezte? Emlékirataiban ő maga írja le: „Számos olyan orosz (persze: volt tőkés, birtokos, kereskedő, bankár. — A szerk.) akadt, akinek rejtett rubelraktára volt. Ezek csak örültek annak, ha pénzüket egy londoni kifizetésre szóló kötelezvény ellenében odaadhatták. Hogy minden gyanút elkerüljünk, a rube leket egy moszkvai angol cég útján gyűjtöttük össze. Ez a cég tárgyalt az oroszokkal, határozta meg az átváltási árfolyamot, s adta át a londoni utalványt. Minden egyes tranzakciónál hivatalos garanciát adtunk, hogy az angol cég jó a Londonban kifizetendő összegre. Az ősz szeszedett rubeleket az amerikai főkonzulátusra vitték, ahol azután átadták Hicksnek, aki viszont eljuttatta a megfelelő címzettnek.“ Hicks, aki az amerikai főkonzulátuson dolgozott — a brit titkosszolgálat tagja volt, Reilly egyik alárendeltje. Reilly így hát megfelelő anyagi fedezettel folytathatta üzelmeit. És ekkor úgy látta, elérkezett a cselekvés órája; a kezeiben összefutó összeesküvés részvevői készek aljas ellenforradalmi akciójuk végrehajtására. 1918. június 21-én Pétervárott egy szocíálforradalmár terrorista meggyilkolta az Obuhov gyár munkásgyűléséről távozó Volodarszkij sajtóügyi népbiztost. Két héttel később az „előjátékot“ az első és utolsó felvonásnak kellett követnie. Színhelyül a moszkvai Nagy Színházat választották. Itt ülésezett 1916 július 6-án az V. összoroszországi Kongresszus. A páholyokban helyet foglaló szövetséges megfigyelők sorában Bruce Lockhart is úgy tett, mintha feszülten figyelné a vitát. Pedig ő az ajtót figyelte... Izgatottan várta Sidney George Reilly-Massino-Rellnszkij megérkezését. És a mesterkém belépett. Ám nem valami nagy magabiztosság sugárzott sápadt arcáról, amikor Lockhart füléhez hajolt. — Kudarc — suttogta a mesterkém az alkonzul fülébe. — Az épület körül van véve a Vörös Hadsereg katonáival... Lockhart lázasan kutatót a zsebében, kompromittáló iratok után. Reilly, sőt egy francia ügynök, aki Lockhart mellett ült, úgyanúgy cselekedett. Az okmányokat, leleplező feljegyzéseket apró darabokra tépték s lenyelték. Közben pedig Reilly folytatta beszámolóját. Elmondta, hogy Mirbach német követet a megszervezett felkelés tervei szerint meggyilkolták, s a szociálforradalmárok erre a jeladásra megbeszélés szerint hozzá is kezdtek a lázadáshoz. Akciójuk azonban elszigetelt maradt. Tervük, — hogy a felfegyverzett szociálforradalmárok a német követ legyilkolása után körülvegyék a Nagy Színházat és ott letartóztassák a szovjet küldötteket, vagyis a forradalom egész vezérkarát —, már csírájában megbukott. — Ellenállás'? — kérdezte Lockhart. — Az utcákon még hallatszik a lövöldözés zaja — közölte a kémfejedelem. — De a szovjet kormány nyilvánvalóan ura a helyzetnek. A szovjet kongresszus tovább folytatódott. Már későre járt az idő, amikor a színpadról bejelentették, hogy a Vörös Hadsereg és a VCSK levert egy puccsot, amely a szovjethatalom megdöntésére Irányult. Sok, a legkülönbözőbb fegyverekkel, robbanóanyagokkal felszerelt szociálforradalmárt, illetőleg ellenforradalmárt letartóztattak. Néhány százan közülük tűzharcban vesztették életüket. A lázadás vezetői megszöktek vagy meghaltak. Folytatjuk
