A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-10-22 / 43. szám

Kémnö vagy a sztriptíz feltalálója 3.

Az egyik este két ismeretlen férfi beszélgetését hallgatta ki, akik titokzatosan súgdolóztak egymással és közben ismételten kiejtették ezt a titkos jelszót: H. 21. Hanna Wittig rögtön megérezte, hogy német kémek beszélgetését hallgatta ki, és rögtön közölte tapasztalatát a gróffal. A francia hírszolgálatnak már ismételten jelentették, hogy a H. 21. jelzésű német kém okozza a legnagyobb károkat a francia hadvezetésnek, és ezért, amikor a gróf La Doux kapitánynál jelentkezett, a kapitány azonnal azt a feladatot adta neki és kedvesének, hogy igyekezzenek megtudni, vajon nem Mata Hari titkos jele-e a H. 21.

Regénybe illő módon sikerült a grófnak Mata Hari közelébe férkőznie, bizalmát megnyernie, úgyhogy ezután nem volt nagy fáradtság Hanna Wittiget is bemutatnia a táncosnőnek. Hanna Wittig minden célját elérte, amikor egy napon . Mata Hari bevallotta neki: csakugyan a németek javára kémkedik, és titkos jelzése csakugyan H. 21.

Igaz, rövid idő múlva már gyorsvonaton ült és Madrid felé robogott. Amikor a kémelhárító szervezet ügynökei szállóbeli lakására érkeztek, a fészek már üres volt. La Doux kapitány még aznap levelet kapott tőle. Azt közölte, hogy megbízása értelmében a belgiumi megszállt területre utazik, kézbesíteni az öt levelet. Másnap azonban már jelentették a spanyolországi ügynökök, hogy a táncosnő Madridba érkezett.

Dolga végeztével holland hajóra szállt és ' ' Rotterdamba indult. Útközben angol torpedónaszád tartóztatta fel a személyszállító hajót, és figyelmeztette a kapitányt, hogy veszedelmes kémnőt visz magával, és jobban tenné, ha átadná neki ezt a kétes személyt. Nagy izgalom támadt a személyhajón, angol tisztek szálltak , a fedélzetre, magukkal vitték Mata Harit, és az angol titkos szolgálat főnöke elé állították. Hiába hallgatták ki órákig, óvatosan viselkedett, semmit sem tudtak rábizonyítani. A kihallgatás végén kijelentette, csakugyan kémkedik, mégpedig Franciaország javára, mert úgy szereti, mint második hazáját. Az angolok nem tanácsolták neki, hogy visszatérjen Franciaországba, mert úgy vélték, hogy ott nem tudná már ilyen könnyen tisztázni magát, és éppen ezért katonai fedezettel kikísérték arra a hajóra, amely Spanyolországba indult. Mata Hari nem tudta, hogy egy francia ügynök állandóan a nyomában van, s hogy a hajón — miközben ő az étteremben tartózkodott, kabinját, csomagjait és ruháit alaposan átkutatták . .. Még az sem tűnt fel neki, hogy amikor visszatért, őt magát is teljesen levetkőztették és átkutatták. Ez úgy történt, hogy rosszul érezte magát, orvost hívott, de helyette egy betegápoló nővér jött a kabinjába ... Minden hiába, semmi gyanús adatot nem találtak. Másnap La Doux kapitány táviratot kapott a hajóról, amelyben a ügynök jelentette, hogy az öt levél nincs már a táncosnőnél.

Mata Hari minderről semmit sem tudott, nyugodtan utazott tovább, és amikor megérkezett Madridba, a Grand Hotelban szállt meg, ahol pazar szobái véletlenül éppen a német tengerészeti attasé lakosztálya mellett voltak. Hetekig tartózkodott a városban, sokat volt együtt francia tengerésztisztekkel, de még többet a német tengerészeti attaséval. Itteni működéséről nincsenek biztos adatok, csak annyit tudunk, hogy a német tengerészeti attasé nagyobb összeget utaltatott ki részére, az összeg azonban nem Madridba, hanem a táncosnő párizsi címére érkezett az egyik semleges követség útján. A tengerészeti attasé távirata úgy szólt, hogy a H. 21. ügynöknek utal-Íanak át 15 000 pezetát és irányítsák a párizsi íomptoir d’Escompte-ba, ahol személyesen fogja felvenni.

Ezt a rádíótáviratot elfogta az Eiffel-torony rádióállomása és azonnal továbbította La Doux kapitánynak. A távirat rejtjelkulcsa már régen a franciák birtokában volt. La Doux kapitány látta, hogy amennyiben Hanna Wittig közlései megfelelnek a valóságnak, Mata Hari nemsokára felbukkan Párizsban. Csakugyan még aznap jelentette az egyik ügynöke a spanyol határról, hogy Mata Hari útban van Párizs felé.

A kémnő tehát a pénzért utazott Párizsba, az oroszlán barlangjába. Ekkor már tudnia kellett, hogy nemcsak gyanakszanak rá, hanem tudnak is kémtevékenységéről. Mégis vállalkozott a veszedelmes útra. Pénze elfogyott, s megbízóitól, a német kémszolgálat embereitől

csak akkor kaphatott újabb összeget, ha azt Párizsban veszi át.

A párizsi rendőrség embereit 1917. február 14- én riadóztatták. Hatalmas készültség vette körül a Palace Hotelt, amelyben a kémnő megszállt. A rendőrtisztek ott ültek a hallban is. A kémelhárító emberei már felmentek Mata Hari lakosztályába, hogy őrizetbe vegyék és átkutassák holmiját, amikor egy autó állt meg a szálló előtt és bőrkabátos férfi szállt ki belőle. A férfi odalépett a portáspulthoz:

— Kérem, melyik szobában lakik Mata Hari? — érdeklődött. — Őt keresem!

A portás intett az egyik mély fotelben helyet foglaló civilruhás rendőrbiztosnpk. A rendőrbiztos a férfihoz lépett és közölte vele:

— Sajnálom, uram, de Mata Harival most nem beszélhet. Itt van néhány úr, akik az előbb érkeztek és most hosszabb ideig velük lesz elfoglalva ...

A bőrkabátos férfi, aki nem volt más, mint Montessac márki, illetőleg Lucas Netley, már látta, hogy miről van .szó. Minden elveszett, ő nem tehetett semmit barátnőjéért és ügynökéért, legfeljebb saját irháját mentheti. Így hát gyorsan autójába ült, és kétségbeesetten elszáguldott.

Néhány perc múlva Mata Hari már a kémelhárító iroda vezetője előtt állt. La Doux mindenekelőtt az öt levél iránt érdeklődött nála. Azt felelte neki, hogy poggyászát az angolok átkutatták, talán ők vették el a leveleket. A franciák kémelhárító szolgálata azonban tisztában volt vele, hogy a levelekben csak üres papirosok voltak, és olyan lakásokra küldték őket, amelyeknek lakóit már letartóztatták a németek, sőt egyiküket ki is végezték. Így hát egészen bizonyos volt, hogy Mata Hari a levelek kézbesítését meg sem kísérelte. Mindenesetre, ha a német kémszolgálat, illetőleg Mata Hari körültekintőbb, felbontják a leveleket és megállapítják, hogy üres papírok vannak benne, könnyen rájöhettek volna: a kémnőt a levelekkel provokációs módon' ellenőrzik. Így megtehették volna a megfelelő ellenlépéseket. Ezek azonban elmaradnak, s az egykori ünnepelt táncosnő és mesterkémnő többé nem tehetett életében egy szabad lépést sem.

Dr. Clunet, a híres párizsi ügyvéd hiába vette át a Saint Lazare-fogházban raboskodó gyönyörű asszony védelmét, hiába tett meg mindent, hogy védencét felmentesse, nem járhatott eredménnyel. Pedig Mata Hari még a fogságban is meg volt róla győződve, hogy nincs ellene kézzelfogható bizonyíték, s ezért ép bőrrel kerül ki ebből a kalandból is. Előkelő összeköttetéseiben is bízott. Hiába.

A 3. számú párizsi haditörvényszék, amely 1917. július 24-én és 25-én tárgyalta ügyét, természetesen szigorúan s nyilvánosság kizárásával, nem kegyelmezett.

Amikor a tárgyalás menetéből a jávai születésű táncosnő látta, hogy rosszul áll az ügye, kitálalta, amiről mindeddig hallgatott. Arra hivatkozott, hogy ő nem a német, hanem ellenkezőleg, a francia hírszolgálat szolgálatában állt, s erre bizonyítéka is van. Mégpedig az a két német tengeralattjáró, amely már hónapok óta a tenger mélyén pihen, és amelynek hollétét ő árulta el La Doux -kapitánynak, lehetővé téve a tengeri akciót.

Az ügyész felpattant helyéről, s diadalmas hangon, kezével gesztikulálva mondta:

— Ez is bizonyíték, hogy kémmel állunk

szemben. A tengeralattjárók tartózkodási helyét a vádlott csak a német hírszerző szolgálat révén tudhatta meg, tehát egy újabb közvetett bizonyítékunk van rá, hogy a Nachrichtenbüróval összeköttetésben van. — A bíróság csak rövid ideig tanácskozott. Amikor kihirdették a halálos ítéletet, Mata Hari elvesztette eddigi nyugalmát és felsikoltott: ,

— Lehetetlen! Lehetetlen!

Dr. Clunet azonban ezután sem adta fel a harcot. A védő fellebbezett. A fellebbezést elutasították. A védő kegyelmi kérvényt nyújtott be. A kegyelmi kérvényt is elutasították. Közben magas rangú francia és semleges személyek léptek fel érdekében, féleredménnyel. Annyit sikerült csak elérniük, hogy a védőt fogadja Poincaré köztársasági elnök. A kihallgatás azonban eredményteleti tfolt. A halálos ítéleten nem változtattak. Pedig magának La Doux kapitánynak is vérzett a szíve Mata Hariért. Nemcsak hivatalból, hanem mélyebb, érzelmi okokból is érdeklődött annak idején a gyönyörű táncosnő iránt. Így került aztán sor a kivégzésre 1917. október 15-én.

Ezután gyötörte élete végéig a lelkiismeretfurdalás Claude France híres francia filmszínésznőt, előzőleg Hanna Wittig német ápoló-! nőt, aki végül is, emiatt lőtte főbe magét. Az ügy elemzése azonban azt mutatja, hogy jóllehet Hanna Wittignek szerepe volt abban, hogy Mata Hari végzete beteljesedett, a táncosnő lebukásáért elsősorban önmaga a felelős. Ha annak idején felelőtlenül nem mutatkozik a kölni opera egyik előadásán a német kémszolgálat magas rangú tisztjével, elkerülhette volna a leleplezést.

Mata Hari regényes és romantikus élete — tegyük hozzá: eltékozolt élete, hiszen minden bátor tette a német imperializmust szolgálta, a pusztító háborúhoz nyújtott segítséget — azóta is újra és újra megihleti a filmírókat és filmrendezőket. Először 1921-ben filmesítették meg életét, a címszerepben Ásta Nielsennel, a világhírű dán filmszínésznővel.

Ezután Fritz Korínért, a húszas évek egyik leghíresebb filmrendezőjét ihlette meg a történet. 1932-ben készült a harmadik Mata Hari film, az Éjszaka szemei címmel, s mérsékeltebb sikerrel.

Talán feledésbe is merült volna Mata Harí története, ha Sam Waagenaarnak, aki annak idején, fiatal tollforgató korában egyik szerzője volt a Greta Garbo film forgatókönyvének, most élete alkonyán nem jut eszébe ismét a téma. „Dokumenturaregénye“ hónapok óta izgalomban tartja a nyugati olvasókat. Sam Waagenaar ugyanis könyvében nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy Mata Hariról, nek a neve a kémnők jelképévé vált, s akinek élete bevonult már az első világháború katonai történetébe is, bebizonyítsa, hogy nem volt kém.

Sam Waagenaar azt állítja, hogy Mata Hari neve egészen más okból méltó a fennmaradásra, mégpedig azért, mert ő volt az, aki egy pompás új mulatsággal, a sztriptízzel ajándékozta meg a világot. Egyébként pedig a kémkedéssel csak annyi kapcsolata volt, hogy mint különböző urak barátnője, statisztált egy két üzletnél, amely hadiértesülések adás-vételére is kiterjedt, de ő mindebben semmi szerepet nem játszott.

Kém volt-e Mata Hari? — teszik fel a kérdést mostanában elég sűrűn a nyugati sajtóban.

A rendelkezésre álló adatok alapján egyértelműen azt mondhatjuk, hogy igen. És állításunkat nem elsősorban a párizsi 3. számú hadbíróság ítéletére alapozzuk, hanem Mata Hari életére, mozgására. A német kémszolgálat olyan módon mozgatta ügynöknőit, ahogyan Mata Hari is mozgott. S tulajdonképpen ő maga is beismerte a bíróság előtt, hogy pénzt kapott Berlinből.

Bizony, ezek a pénzküldemények a német állam kasszájából származtak. Mégpedig a hadügyminisztérium szigorúan titkos költségvetésének különösen szigorúan titkosan kezelt részéből. Hogy mindez az adófizetők zsebéből jutott a kémnőhöz? Ez már túlságosan is prózai kérdés egy ilyen romantikus élet kapcsán.