A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-10-08 / 41. szám

Nagy érdeklődésre tarthat számol ez a könyv, amely­nek legérdekfeszítübb, legizgalmasabb fejezeteit hétről hétre megismertetjük olvasóinkkal. A hiteles dokumentu­mokon alapuló, de a kalandregények kitalált cselekmé­nyénél is izgalmasabb történetekben váltakozva ismer­kedünk meg pénzért mindenre kapható kalandorokkal, és a hazájukért, népükért a hírszerzés és elhárítás ne­héz és veszélyes feladatát vállaló igazi hősökkel. A fel­derítés, a hírszerzés, a kémkedés épp olyan ősi múltra tekinthet vissza, mint amilyen régen az emberiség hábo­rúzik, és ízelítőnek elég is ennyi. A továbbiakban az egyes fejezetek beszéljenek önmagukért. Kémnő vagy a sztriptíz feltalálója ? 1917. október 15-én a párizsi Saint Lazare­­fogház igazgatója belépett az egyik cellába: — Készüljön, madame, az elnök úr nemet mondott... A fogházigazgató kifordult a cellából, hogy az elítélt, akinek néhány óra múlva szembe kell néznie az életét kioltó sortűzzel, ne lássa fel­­indultságát. Azok az apácák, akiket a siralom­házban az élettől búcsúzó rab mellé adtak, könnyeztek. Csak az elítélt, Mata Hari, a pári­zsi éjszaka fényes csillaga, a férfiak bálványa, a félvilági nők irigyelt vetélytársa maradt nyu­godt. Tréfálkozott, aztán tollat és papírt kért, utolsó üzeneteit vetette papírra. És amikor a francia hadsereg tisztjei érte mentek, hogy utolsó útjára kísérjék, még egy pillanat türel­met és egy kézitükröt kért, hogy eligazíthassa haját, némi rúzst kenhessen a szájára. Aztán intett: — Mehetünk, uraim! Amíg a vincennes-i katonai lőtérre, a kivég­zés színhelyére kísérték, sem tagadta meg ad­digi valóját. Kikezdett azokkal a tisztekkel, akik a kivégzést irányították. A szigorú pa­rancs azonban ez esetben diadalmaskodott a férfiszívek vágyán. Igaz, az öttagú, közkatonák­ból álló kivégző osztag tagjai is csak férfiak voltak, akiknek kezében a „Tűz!“ vezényszó pillanatában megremegett a fegyver. Az öt lö­vésből csak egy talált. Ez azonban Mata Hari szívét érte, és azonnali halálát okozta. Egy jó évtizeddel később, 1928-ban pompás villájában főbe lőtte magát Claude France hí­res francia filmszínésznő, a dúsgazdag Chilly gróf hitvese. A német származású ünnepelt csillag nem hagyott búcsúlevelet, utolsó sza­vait rúzzsal írta fésülködő asztala tükrére: „Ezt nem akartam!“ Férje, aki feleségének halála után kétségbeesé­sében italhoz menekült, szüntelenül azt hajto­gatta: — Mata Hari még halála után Is bosszút áll! Claude France, azaz eredeti nevén Hanna Witting, Chilly gróffal együtt ugyanis döntő szerepet játszott abban, hogy az első világhá­ború leghíresebb kémnője, akinek neve mind­máig megmaradt az ügyes, bájaival és vonzá­sával operáló kémnő jelképének, a kivégző osztag előtt végezte életét. Claude France azért menekült a halálba, mert nem tudta elviselni az emiatt érzett lelkiismeretfurdalást. Akár csak később végzetét okozó ellenfele, Mata Hari sem azon a néven született, amelyen később világhírűvé vált. Igazi neve Margareta Gertrude Zelle, apja holland ültetvényes volt Jáva szigetén, anyja pedig maláj nő. A félvér lány bizonyos adatok szerint 1876-ban, mások szerint 1880-ban született. Tizennégy éves ko­ráig élt Jáva szigetén, s anyja kívánságára, a burmai templomokban a papoktól vallásos táncokat tanult. Tánctudásának később jó hasznát vette, amikor visszakerült Európába. Zelle úr, aki egyszerű ültetvényes volt, de szí­vesen mondta magát nyugalmazott ezredesnek, miután meggazdagodott, megunta a gyarmati életet és visszavonult Hágába. Meglehetősen prózai foglalkozásba kezdett, kalapüzletet nyi­tott. Az volt az elgondolása, hogy lánya majd egy olyan ifjúval köt házasságot, akinek van érzéke a kereskedelemhez, és aki felvirágoz­tatja majd a boltot. Zelle úr lányának azonban kevés érzéke volt a kalapokhoz és az üzleti szempontból kötött, kiszámított házassághoz, viszont annál köny­­nyebben elragadta m szerelem. Hágában ismer­kedett meg még egészen fiatalon Campell Mac­Leod angol kapitánnyal. A halálos szerelmet gyors házasság követte. Hogy a brit hadsereg tisztje elvett egy félvér lányt, az majdnem szentségtörés számba ment, de mindenesetre nagy feltűnést keltett mind Hollandiában, mind Angliában, sőt még Jáva szigetén is. A kapitány, hogy megmutassa: nem szégyellt felesége szár­mazását, a gyarmatokra, felesége szülőföldjére, Jáva szigetére, valamint Borneóra és Szumátrá­­ba utazott nászútra. Az angol tiszt felettesei azonban konzervatív emberek voltak, akiknek nem tetszett MacLeod kapitány szabadelvűsége. Mit tettek egy angol tiszttel, aki elvesztette felettesei kegyét? Gyarmati szolgálatra osz­tották be. A trópusi éghajlat nem tett jót sem a kapi­tány, sem a kapitányné Idegeinek. Egy darabig ugyan boldogan éltek, két gyermekük született, de aztán bekövetkezett a tragédia. Mind a két gyermekük meghalt. A fiatal anyát nagyon meg­viselte a csapás. Ügy gondolta, hogy azok a buddhista papok álltak rajta bosszút, akiknek annak idején tanítványa volt, de elhagyta őket. Beteges fantáziájának víziójában azt gondolta, hogy a papok az egyik szolgáját bérelték fel, hogy megölje a kisgyerekeket. A szerencsétlen asszony a meggyanúsított szolgát agyonlőtte. Akkoriban persze fel sem merült, hogy egy bennszülött meggyilkolásáért felelősségre von­janak egy angol állampolgárt, de a botrány miatt mégis kellett valamit tenni. MacLeod nem maradhatott tovább a gyarmatokon, felet­tesei áthelyezték Európába. Ekkor már pokol volt a házaspár élete. A trópusi éghajlat tönkre­tette a kapitány idegeit, felesége is egyre fel­tűnőbben viselkedett, buddhista templomokba járt táncolni, egészen elidegenedtek egymástól. Amszterdamban éltek ekkor, egyikük sem tu­dott bánni a pénzzel, ráadásul különböző mu­latókban kerestek feledést. A kapitány anya­gilag teljesen tönkrement, és hogy mégis foly­tatni tudja előző életmódját, arra kényszerí­tette feleségét, hogy káprázatos szépségű tes­tével szerezzen pénzt. Az asszony nem sokáig bírta ezt az életmódot. Elhatározta, hogy ott­hagyja férjét, s tékozló lányként viszatér szü­leihez. Ám nem kellett férjétől megszöknie, mert a kapitány ebben megelőzte. Egy szép napon eltűnt a lakásból. És itt kezdődött Mar­gareta Zelle életének igazán kalandos korsza­ka. Igaz, előbb még egy kis interihezzó zajlott le az atya kalapüzletében. Margareta csak néhány hétig bírta ezt az életet, és amikor annyi pénzt szedett össze, amennyi elég lett egy párizsi utazáshoz, ismét elbúcsúzott a szülői háztői, és a francia fővárosban telepedett le. Nem Párizs nevezetességeire, a múzeumokra volt kíváncsi, hanem az éjszakai életre. Pénze hamarosan elfogyott, de mindig akadtak gaz­dag és előkelő urak, akik hajlandók voltak meghívni az éjszakai mulatókba, sőt fedezni megélhetésének költségeit. Előbb az egysze­rűbb találkahelyeken lett állandó vendég, de Párizs kifinomult érzékű és dúsgazdag nőba­rátai hamarosan rájöttek, hogy ennek a virág­nak kár elhervadnia a mocsárban. Tavasszal a csodálatosan szép fiatalasszony, kinek egzo­tikuma csak fokozta vonzóerejét, már saját pa­lotájában lakott Neuillyben. Margareta Zelle, aki néhány héttel előbb még közönséges ha­landókkal feküdt az ócska szállodák nem min­dig frissen húzott ágyába, most már államfér­fiaknak, magas rangú katonáknak, diploma­táknak nyújtotta csókra a kezét. Ebből az elő­kelő társaságból mindig csak egy űr számít­hatott rá, hogy a többiek távozása után is Zelle kisasszonnyal maradhat. Cserébe természete­sen ő viselte ennek a pazar életnek a költsé­geit. A Jáva szigetéről származó félvér lánynak azonban nem volt szerencséje. Nem adatott meg neki, hogy törés nélkül haladjon az előkelő kokottok szokásos útján, vagyis viszonylag hosszabb időnként cserélgetve szeretőit, végül is gazdag, az erkölcsökre oly sokat adó, a kü­lönböző jótékonysági egyesületekben tevékeny­kedő öreg dámaként fejezze be pályafutását. Nem sokkal azután, hogy férje meghalt Skó­ciában — ez örvendetes esemény volt Mrs. MacLeod számára, hiszen teljesen szabaddá vált —, Nizzában agyonlőtte magát az a gazdag barátja, akinek támogatását éppen élvezte. Ki­derült, hogy a férfi anyagi romlása miatt lett öngyilkos. Miután minden vagyonát a barátnő­jére költötte, váltókat hamisított, hogy az így szerzett pénzzel megtarthassa magának. A még mindig nagyon fiatal Zelle kisasszonyt megren­dítette az eset, Hónapokra eltűnt a párizsi tár­saság szeme elől. És aztán teljesen váratlanul ismét feltűnt, még­pedig óriási meglepetést, igazi szenzációt oko­zott. 1905 októberében estélyre hívta meg ba­rátait. A meghívás a párizsi keleti múzeumba, a Musée Guimet-be szólt, azzal, hogy ott a háziasszony keleti táncokat fog előadni. Ekkor már nem a Zelle, hanem a Mata Hari nevet használja. Mata Hari maláj nyelven annyit je­lent, mint a „Nap szeme“. Az estély résztvevőinek szeme a „Nap Sze­mére“ ragyogott, amikor Mata Hari a rafinál­­tan kivilágított múzeumban különös tánca köz­ben, minden mozdulatát gondosan kiszámítva, egyenként ledobálta magáról ruhadarabjait, hogy végül teljesen ruhátlanul fejezze be a pompás mutatványt. Ilyet még a legtapasztal­tabb, minden hájjal megkent és minden pénz­zel rendelkező nőbarátok sem láttak eddig. A másnapi párizsi lapok — Mata Hari nem feledkezett meg a sajtó meghívásáról sem — nagy kritikákban ünnepelték Mata Harí mű­vészetét. Ki gondolta volna akkor, hogy a fél­­vér lánynak egykor számos követője akad, s ezrével akadnak majd — igaz, az ős-sztriptíz táncosnőt szépségben meg sem közelítő — lá­nyok és asszonyok, akik tánc közben levetkőz­nek majd a nyilvánosság szeme láttára, s az ő mutatványuk adja majd a világ sok ezer mulatója programjának gerincéti Mata Harit a legkülönbözőbb párizsi szín­házak szerződési ajánlatokkal halmozták el. A kokott, aki ebben az időben nem tartott gaz­dag barátot, s bájaiban inkább egy-egy színház egész közönségét, mint egy dúsgazdag férfiút részesítve, a párizsi színházi világ ünnepelt csillagává vált. Ahol Mata Hari fellépett, zsú­folt volt a nézőtér. Abban az időben volt ez, amikor Otero és Isadora Duncan élt és táncolt, Mata Hari dicsősége azonban még az övékét is felülmúlta! A híres Folies Bergéres-ben táncolt éppen, amikor egyik fellépése után kopogtattak öl­tözője ajtaján. A „szabad“ kiáltás után először egy hatalmas, gyönyörű orchideacsokor (tél voltlj tűnt fel, azután egy férfi. — Pierre de Morjtessac márki vagyok! — ha­jolt meg mélyen az illető. — Madame, az ön szépsége és bájossága elragadott engem. Bo­csásson meg az alkalmatlankodásért, de nem éltem volna túl, ha nem ismerkedhetem meg önnel és nem csókolhatom meg a kezét! A márkinak akár be sem kellett volna mu­tatkoznia — ki ne ismerte volna őt Párizsban? A párizsi éjszakai világ koronázatlan császára volt, államférfiak, pénzemberek, magas rangú katonatisztek bizalmas barátja. Mata Hari, aki elhatározta, hogy életében már soha nem lesz többé szerelmes, belesze­retett Montessacba. Akkor még nem tudta, hogy a márki soha nem volt márki, sőt, eredetileg nem is Montessac. Eredeti neve egyszerűen Lucas Netley, aki nem a családi vagyonból, hanem éjszakai be­töréseiből, a zsákmányból szórja a pénzt. Eb­ben az időben azonban Lucas Netley, alias Montessac márki már nem járt éjszaka betörni. Folytatjuk 14

Next

/
Thumbnails
Contents