A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-10-01 / 40. szám
4 ‘7 "T. ■' Lírai fzerelen (Tréfa. Szereplők: Kelemen, Tóni, Albert, Lenke. Játszódik egy eszpresszóban.) Kelemen (jön): Szervusz, Tóni! Látom, hogy írsz, nem is zavarlak. Tóni (sóhajt): Csak ül) le bátran. Mondd, mi rímel arra, hogy: vércsepp a falon? Kelemen (meghökken): Micsoda? Tóni: Jól hallod. Vércsepp a falon. Kelemen: Mondd, mit írsz te tulajdonképpen? Tóni: Hát mit írhatnék! Szerelmes verset! Tudod, hogy lírai költő vagyok! Kelemen: De ... Vércsepp a falon? Tóni (teljesen letörtem): Az. Ugye, borzalmas? Kelemen: Hajmeresztő! Nem értelek! Tóni: Pedig világos. Tudod, menynyire szerelmes vagyok! Kelemen: Lenkébe. Tóni: Lenkébe. A legszebb szerelmes verseket írtam hozzá. Lírikus pályafutásom gyöngyszemeit. Kelemen: Na és? Tóni: Egy sem jutott el a szívéig. Úgy pergett le róla a legszebb kép vagy metafora, mint hideg márványfalról az apró borsószemek ... Kelemen: Nem érdekli az irodalom. Tóni: Rosszabb! Csak a ponyvairodalom érdekli! A detektívregények! Kezded már érteni a vércseppet a falon? Kelemen: Tóni, csak nem! Csak nem ... te is! Tóni: Megalkudtam! Valahogyan csak a szívéhez kell férkőzni. Már az első szerelmes ponyvaversem felkeltette az érdeklődését. Ezt írtam hozzá (Szaval): Mint a detektív, kullogok utánad, Viszi szívemet a gyilkos bánat, Könnyem pereg, mint a vér a falon, Szeretlek, Lenke, nagyon-nagyon! Mit szólsz hozzá? Kelemen: Rémes! Tóni: Kétségbeejtő! De mégiscsak felkeltettem Lenke érdeklődését. Azóta szívesen találkozik velem, de minden alkalommal új verset kér. Átírtam szerelmes versekre Edgar Wallace összes detektívregényét. Tudod, hogy melyik versemnek volt a legnagyobb sikere: a „Gyilkos penge“ című, népdal ritmikájú lírai vallomásomnak. (Szaval): Most van a nap lemenőbe’. Tőr villan a levegőbe’l Ki a gyilkos? Te vagy, Lenkém, Leszúrni nem késlekednél! Kelemen: (halkan félbeszakítja): Vigyázz, ne folytasd! Fűzfői jött be! (Távolabbra köszön.) *Szervusz, Fűzfői! Tóni (súgva): De jó, hogy észrevetted őt. Meghaltam volna a szégyentől... Szervusz, Alberti Albert (álmatag, lírai lélek): Szervusz, Tóni. Szervusztok. Mostanában nem olvaslak ... Tóni: Keveset írok ... Neked megy a líra? Albert: Szépen megy. Mondhatnám, új színekkel gazdagodtam. Merészebb, eredetibb képeket írok, nektek nagyon fog tetszeni... Tóni: Jó neked. Én hullámvölgyben vagyok. Mutatsz valamit? Albert (papírt vesz elő): Hallgassátok meg ezt (Olvassa.): Feláldoznék milliós vagyonokat, Ha csókolhatnám ujjlenyomatodat! Bűnös vágyak szállnak az éjszakába, Hogy’ rátaláltam a szíved lábnyomára! Tóni: Albert! Hudák Lenke! Dugó utca öt cé! Albert (dadog): Honnan... tudod __ Tóni: Tudtam, hogy neki írtad! De én kezdtem! Velem kezdte! (fájdalmasan kacag.) Te is, fiam, Brútusz!? Albert: Hát te is! Tóni: Én is! Hallgass ide! (verset ránt ki a zsebéből.) I Három hulla a szekrényben — Szeress engem, kérlekszépen! Albert (ő is papírt ránt elő és félbeszakítja): Ezt hallgasd meg! Mióta ismerem, naponta, A testem fel van darabolva! Lenke (jön): Jó napot, fiúk. Hát maguk ismerik egymást? Tóni: Igen, Lenke, mi ismerjük egymást. Albert: Legalább becsületesen tisztázzuk a dolgot. Lenke... nézzen a szívébe, és döntsön ... Lenke: 0, értem! 0 ... egyiküknek se fogok fájdalmat okozni... hiszen éppen azért jöttem, hogy elbúcsúzzam maguktól. Férjhez megyek! Kelemen: Ne mondja! És kihez megy feleségül? Lenke (ellágyulva): Ô... igazán lírai dolog. Egy titkosrendőrhöz. (Függöny) Somogyi Pál Sági Tóth Tibor: A szép szerelem ösvénye A lemezjátszón elakadt a tű, torkára forraszva a szót a fortisszimóban rikoltozó dixiland együttesnek, s most olyan hangok törtek elő a hangszóróból, mintha valami bajbajutott exotikus madár rikácsolna a vadonban. A szomszéd szobából a lányok visítozása hallatszott. Tivadar bágyadtan, zúgó fejje! ült az egyik öblös öreg fotelban. Le-lecsukódtak a szempillái, s már csak az ébrenlét és az álom határáról észlelte mindazt, ami körülötte történik. — Visítanak — motyogta maga elé. Mintha nyúznák őket. Pedig biztosan megint a szoknyájuk vagy a blúzuk alá nyúlkálnak a „fiúk“. Ha egyáltalán van még rajtuk szoknya meg blúz... Egy pillanatra leragadtak a szempillái. Aztán hirtelen felüvöltött, a lemezjátszó felé mutatva: — Hallgattassátok el a madarat! Elég volt a lármából. De senki sem figyelt rá. A lemezjátszó hangszórójából tovább jajveszékelt a rekedt trombitahang, s a másik szobából is egyre hallatszott a sikoly, az alkoholfűtötte mámor vijjogása. Tivadar felállt. Megtántorodott. Körülnézett, mint akit valamin tettenértek, aztán lassan visszaült a fotelba. — Házibuli — mondta félhangosan. Házibuli... Mit ki nem találnak ezek a marhák, csak hogy bakfislányokat meg a mások feleségét dönthessék holtrészegen az ágyukba ... Házibuli ... Révetegen nézett maga elé. — Hé, az anyátok... Fogjátok be már a csőrét ennek a kakadunak, mert szétrúgom ezt az egész nyikorgó verklit! — Mi, az, Tivi, megvesztél? Mit üvöltözöl? — Jött ki a másik szobából Elemér. Tivadar egyre csak a lemezjátszóra mutogatott: — Hallgattasd el! Elemér megállította a hanglemezt. Vigyorogva fordult Tivadarhoz: — Na, Tivi, hallgat a kakadu! Meg vagy elégedve? Most felteszem a te kedvenc számodat. Melyik is az? Az „Isten veled édes Piroskám“? Tivadar egykedvűen motyogta: — Eredj ezekkel a hülyeségekkel. Nem vetted még észre, hogy ezeknek a táncdaloknak is olyan értelmetlen a szövege, mint amilyen a ti egész nyavalyás életetek is. Mert annak sincs semmi értelme... Elemér odalépett hozzá és gyengéden, de határozottan Tivadar szájára tapasztotta a kezét: — Na jól van, pubika. A filozófiádat most gombold be szépen. Majd elmondod máskor. Lehet, hogy amit Homérosz meg Vergilius öszszeírt, abban magvasabb a mondanivaló, mint a táncdalszövegekben, de ez itt most másodrendű kérdés. Kegyeskedjél tehát elárulni végre, mi a kedvenc számod. Tivadar mélyet lélegzett, majd kivágta: — Hát, ha éppen tudni óhajtod: „A Csaputcán végesteien végig“. Elemér úgy tett, mint aki nem hisz a fülelnek. Bambán bámulta Tivadart, egyet lépett hátra, két karját előbb hangtalanul a feje fölé emelte, majd összekulcsolta őket és valami mélyről Jövő, rekedt és cinikus hahotába kezdett: — Ha-ha-ha-ha-ha-, hi-hi-hi-hi-hi-! Őrjítő! Meg kell veszni! Ilyet még nem is hallottam! Néhány másodpercre elhallgatott, lélekzetet vett: — A Csap-után végesteien végig ... Hi-hi-hihi-hi! Jaj! Jaj! Szúrja az oldalamat! Hi-hi-hi! A harsány hahotára bejöttek a többiek is. — Mondd el nekünk is, Elei! Biztos valami jó disznó vicc — karolta át Elemér nyakát egy magas, hosszúhajú fekete lány, aki valóban már csak parányi bugyiban és melltartóban ugrált a többiek között. Elemér már a tarka terítővei letakart heverőn fetrengett, fulladozott a nevetéstől. Tivadar a félmeztelen barna lány felé fordította bágyadt, álmos tekintetét. A kis Somfai elkapta a pillantását, csettintett a nyelvével és a lányra mutatott: — Nem rossz áru, Tivi, mi? És celofán csomagolás! Düllesztgetheted a szemeidet... Tivadar legyintett. Elemér közben felállt. Lábújhegyen odament mindenkihez és a f?lükbe súgta Tivadar kedvenc számát. A döbbenetes csendben a kis Somfai produkálni akart. Groteszk pózba vágta magát, öszszecsücsörített ajakkal elfügyülte a Kossuth adó szünetjelét, aztán harsogva kiabálta:
