A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-10-01 / 40. szám
Amikor kevés a sok Minden iskolai év — az egyre jobban állandósuló oktató-nevelői feladatok ellenére Is — újabb és újabb problémákat, megoldandó feladatokat jelent mind a tanulóifjúság, mind pedig a pedagógusok részére. A tanulóifjúság számára a felsőbb osztály igényesebb követelményei, az új tantárgyak, az új tankönyvek, az új pedagógus, a más környezet jelenti az új tanév élményét. Ezt az érzést mindnyájan ismerjük, hiszen a tanévkezdő napok izgalmai felejthetetlen élményként vésődtek emlékezetünkbe. Ezért most nem erről szólunk, hanem arról, ami a felnőttek, a csehszlovákiai magyar tannyelvű iskolák barátainak munkaközössége és a pedagógusok számára jelenthet újat aíz 1967/68-as iskolai évben. Az iskolával, a tanulással kapcsolatos közvéleményre gondolunk. Az olyan új, egészséges dél-szlovákiai közvéleményre, amely a való helyzet realitásából táplálkozik és nem csak szavakkal hirdeti „a tudás hatalmát“, hanem mindent megtesz majd annak érdekében, hogy minden egészséges gyermek elvégezze az alapiskola 9 évfolyamát, hogy minden tehetséges és szorgalmas gyermek tovább tanuljon a középiskolában, s az arra érdemesek a főiskolákon is: Olyan közvéleményt kell teremtenünk, amely tudatosítja: minden fejlett iparral rendelkező társadalomban egyre több művelt, képzett munkásra lesz szükség, olyanra, akinek alapos általános műveltsége is van. Be kell vinni a köztudatba, hogy a jövőben egyre kisebb lesz azoknak az érvényesülési lehetősége, akik csupán a termelés egy szűk területén használatos manuális készséggel rendelkeznek és nincs a termelés technikai és technológiai folyamatainak megértéséhez szükséges általános műveltségük. Persze ez a korszerűen értelmezett általános műveltség az emberben egy egész életre kiható érdeklődést, tanulási vágyat kell, hogy ébresszen a kultúra minden igaz értéke iránt. Ez az általános műveltség tehát végeredményben művelődési igényt, permanens önképzést is jelent. Éppen ezért: nem lehet jó az az iskola, amely — minden objektív és szubjektív akadály ellenére is — magát tovább művelni nem akaró vagy tudó abszolvenseket produkál. Oj közvélemény kialakításáról van tehát szó, olyan közvéleményről, amely a kommunista nevelés eredményeit nem a nagy szólamok » hangerejével, az iskolák eredményeit nem a külsőségekkel fogja mérni. A szocialista hazafiság olyan közvéleményét kell kialakítanunk, amely a múltba néző hazafiságon túl a tudományos-technikai forradalom feladatait, a szocializmus építésének távlatát is magába foglalja és ezen keresztül igyekszik általánosan érvényes eszmévé érlelni a proletár internacionalizmust. Az eredményeket felmutató pedagógusok iránti mély tisztelet közvéleményét kell végre Dél-Szlovákiában is megteremteni. A jó pedagógusok sokoldalú erkölcsi és anyagi támogatását kell természetessé tenni, az emberi tudás értékét kell az őt megillető helyére tenni. „Új“ közvéleményt kell kialakítani, s ezt csakis többletmunkával érhetjük el. Üj közvéleményt kell teremtenünk, s ezt a tevékenységet talán érdemes lenne a régi, az elavult megdöntésével kezdeni. Itt most például arra is gondolunk, hogy a csehszlovákiai magyar tannyelvű iskola még ma is sok ember tudatában szerepel úgy, hogy ezekben az iskolákban kevés a képzett pedagógus, nincsenek megfelelő tankönyvek, szegényes az iskolák felszerelése, nincs kiépítve a magyar tannyelvű középiskolák hálózata stb.... Ennek „eredményeképpen“ aztán többször is hallhatunk ilyenfajta érvelést: „ha magyar tannyelvű iskolába járatja gyermekét, mi lesz belőle?“ Azért vetjük fel ezt a kérdést, mert ma már ismert tény, hogy a szocialista társadalom elérkezett abba a szakaszába, amikor előrehaladásának egyik alapkérdésévé vált a reális, a fejlődés mai fejlődési fokának megfelelő önismeret. Tehát, ha közvéleményt akarunk teremteni, tudnunk kell, hogy a magyar tannyelvű q iskolák pedagógusainak kvalifikációs arány“ száma globálisan megfelel a szlovákiai átlag(Teremtsünk közvéleményt) nak. A magyar tannyelvű iskolák személyi ellátása terén általában nem rosszabb a helyzet, mint az ország más tannyelvű iskoláiban. Tankönyvellátásunk, a párt és a kormány helyes és eredményes nemzetiségi iskolapolitikája eredményeként jó. Hiszen nincsen az alapiskolában olyan tantárgy, amelyből ne állna a tanulók rendelkezésére gyönyörű kiállítású (zömmel az egész országban egységesen használt, magyarra fordított) tankönyv, a pedagógus számára pedig módszertan vagy módszertani útmutató. Az alapiskolai tankönyvek közül például több annyira megtetszett a jugoszláviai szakembereknek, hogy ott is a nálunk kiadott tankönyvekből tanulnak a gyermekek. A középiskolák egyes új reformtankönyvei (főleg a felsőbb évfolyamok számára) még ugyan a nyomdában vannak, de jövőre már az általános középiskolások is ugyanolyan ellátottak lesznek tankönyvekkel, mint az alapiskolák tanulói. Érdekességként említjük meg, hogy a szakközépiskolákban például sok esetben a tanulók mind a magyarországi, mind pedig a csehszlovákiai tankönyveket megkapják, hogy így — tanári irányítással — két forrásból is meríthessenek. Általában az iskolák ma már relatíve, azaz az ország többi iskolájához mérten gazdagon felszereltek és sok értékes segédeszközzel rendelkeznek. Nem ritka például az olyan iskola, ahol nyolc—kilencszáz diafilm áll a tanítók rendelkezésére. Ma már nem megy ritkaság számba a fülhallgatókkal felszerelt tanterem. Magnetofon és hanglemezjátszó pedig ma már minden teljesen szervezett iskolában van. Az első lépéseken tehát már túljutottunk. Ám a közvélemény sok helyütt és sokak tudatában még a tegnapi. A magyar pedagógusok körében is újdonságként hat például az a tény, hogy hazánkban a magyar tannyelvű általános középiskolák és a mezőgazdasági középiskolák hálózata olyan bő, hogy tulajdonképpen szinte minden tanuló előtt nyitva áll ezen iskolák kapuja. Ebben az iskolai évben ismét jelentősen bővítettük általános középiskoláink hálózatát. Ma már 1470 tanuló jár az első évfolyamba, ami a 9. osztályt végzett tanulók 24°/o-a. Ezekből a tanulókból lesznek elsősorban a jövő mérnökei, tanárai, orvosai. Jelentős részben az ő szaktudásukon és hivatásszeretetükön múlik majd például, hogy gyermekeinket kik és hogyan tanítják, milyen lesz betegellátásunk, iparunk, közlekedésünk, kényelmes otthonokat találunk e az új házakban — hogyan élünk. S hogy nem kell félnünk, azt igazolják az eredmények. Például: a komáromi és a galántai magyar általános középiskolák növendékei kerületi és országos viszonylatban igen előkelő helyezéseket értek el az Ifjúság matematikai és fizikai vetélkedőin. Szeretnénk itt rámutatni arra is, hogy hazánkban a nemzetiségi iskolapolitika proletár nemzetközisége nem puszta szólam. Hiszen ebben az évben is jelentősen bővült a magyar tannyelvű szakközépiskolák hálózata. Persze ezen iskolák iránt, tanítási nyelvre való tekintet nélkül, az egész országban sokkal nagyobb az érdeklődés, mint ahány tanulót fel tudunk venni. A szakközépiskolák népszerűségének ugyanis az a magyarázata, hogy érettségit és technikusi (középkáderi) szakképesítést is nyújtamak. A szülők többsége pedig — szeretnénk hangsúlyozni: nemzetiségre való tekintet nélkül — valóban úgy gondolkodik, hogy szeretné, ha gyermeke szakképzettséget ts szerezne és érettségivel is rendelkeznék. így aztán ezek az iskolák „divatos pályákká“ váltak. A szakközépiskolai helyek megnyitása1 ezért aztán nem követheti — többnyire nem is annyira a tanulók, mint inkább a szülők — választási kívánságát, mert akkor egyes területeken sokszoros túlképzés történnék. Annak ellenére, hogy az egyes rezortok nem igényeltek több szakközépiskolát végzett szakembert, mégis az alábbi helyeken nyíltak meg Szlovákiában 1964. szeptember 4-én teljesen új magyar tannyelvű osztályok. Érsekújvárott a közszolgáltatási, Pozsonyban? a kémiai, Kassán pedig a közgazdasági szakközépiskolában. További magyar tannyelvű osztályokkal bővült Losoncon, Komáromban, Kassán az ipari, Érsekújvárott az egészségügyi és Surányban a közgazdasági szakközépiskola. Persze sorolhatnánk az ehhez hasonló „részeredmények“ egész sorát. Sokszor hangzott el: kevés a magyar közép- és főiskolások száma. Persze, ez igaz, kevés, de még soha nem volt anynyi, mint ebben az évben! Kevés, ha a puszta számokat vizsgáljuk és a'zok történelmi és ökonómiai, szociológiai és demográfiai vonatkozásait figyelmen kívül hagyjuk. Bizonyításul csak' egy példa: a cseh és a szlovák parasztság, vagy akár a kétkezi munkásság köréből sem tanul például relatíve a középiskolákban több gyermek. S ha így van, jogosan tehetik fel a kérdést: akkor hát miért hangoztatjuk, hogy kevés a továbbtanulni kívánó és tudó magyar fiatal, hiszen az 1967—68-as iskolai évben a 9. osztályt elvégzők mindegy 35 %-a érettségit nyújtó középiskolákba jár? Miért kell közvéleménnyé érlelni, hogy a középiskolások és a főiskolások számát csak olyan ütemben emelhetjük, amilyen mértékben a magyar tannyelvű iskolák tanulóinak továbbtanulásra való igényét, de főleg képességeit és készségeit az oktató-nevelő munka javításával növelni tudjuk? (S ezért, ma1 mi|r ebből a szempontból differenciáljuk iskoláinkat és pedagógusainkat eredményesekre és eredménytelenekre, jókra, kevésbé jókra és rosszakra.) Miért kell „új“ közvéleményt teremtenünk e gondolatok számára? Azért, mert a tanítás hatékonysága, a tanulók tényleges hajlamainak és képességeinek megfelelő beiskolázása1 nemcsak a szocialista humanizmusból következik — már pedig ez a súlyos érv! —, hanem abból a tényből, hogy az emberi képességek minél teljesebb kibontakozása során létrejövő optimális teljesítmény a tudományos-műszaki forradalom alapja, és a küszöbön álló új irányítási rendszer sikeres bevezetésének feltétele, tehát alapvető társadalmi érdek. Mindezen túl pedig a társadalom önismeretét is elősegítené egy ilyen új közvélemény, amely rádöbbentene mindnyájunkat az értékelési mód különbségeire, például egy-egy társadalmi jelenség komplexebb értékelésére, a szociológiai összefüggésekben és a demográfia tükrében vizsgált statisztikára. Mert a mi körülményeink között még a közvéleménynek is tudnia kell: „mikor kevés a sok“. A jövő, a tudományos-műszaki forradalom követelményei szempontjából még „kevés a sok“, még kicsik az eredményeink, de ez nem csupán a mi specifikus problémánk, hanem egyaránt érinti hazánk egész oktatásügyét az iskolák tanítási nyelvére való tekintet nélkül — ám a magyar tannyelvű iskolák eredményeit lekicsinylő nézetek megdöntéséhez — úgy véljük — már bőségesen elegendőek. Az emberek tudatából azonban semmit sem lehet nyomtalanul kitörölni, hanem azt az újjal, a jobbal és' az igazabbaí kell helyettesíteni. S ehhez kell az új közvélemény, kell a pedagógusi és a népművelői többletmunka, kell a reális társadalomkép. MÚZSI FERENC a Hét irodalmi melléklete © 40. ■
