A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-09-17 / 38. szám

Stewe H. Brown:

A méreg

Azóta már két ízben sietett segítségére. Először, amikor férjhez ment, és lllatszertárat rendezett be férjének, aki egyébként vegyész volt, és másodszor akkor, amikor az illatszertár csődbe jutott, és Dickson, Nathalie férje, nem tudott mihez kezdeni. Akkor juttatta be a gyógyszertárba.

Nathalie távoli rokona volt Mrs. Robsonnak. Apja elesett az első világháborúban, anyját pedig nyolcéves korában vesztette el. Robsonéknak nem volt gyermekük, és Mrs. Robson úgy gondolta, hogy derűsebb lesz a ház, ha egy fiatal teremtés forgolódik otthonukban. Melhior Robson csendes, békés természetű ember volt, akkoriban még igazgatója és részvényese volt a vegyészeti gyárnak, és nem talált semmi kifogásolni valót felesége kívánságában. Bár sosem jártak a végére, hogy ki a hibás, hogy nem lehet gyermekük, de Robson úr magára vállalta a felelősséget. Ilyen körülmények között pedig valóban nem szólhatott semmit, ha felesége megelégszik azzal, hogy anyai ösztöneit Nathalie nevelésében élheti ki.

Az idő múlt. Nathalie kijárta iskolát, megtanult gép- és gyorsírni, mert időközben mindinkább divatba jött, hogy a nők is állásba lépnek, önálló pénzkereső egyénekké válnak és függetlenítik magukat, azonban állásba sosem ment, mert arra nem volt szüksége.

Robsonék gazdag emberek voltak. Nemcsak nagy házuk volt Londonban, hanem birtokuk is volt vidéken, melyet néha bérbe adtak, néha maguk töltöttek ott esetleg egy egész esztendőt, tehát Nathalie-nek nem volt szüksége arra, hogy pénzt keressen.

A lány, szikár, sovány, szeplős, vörös hajú fruskává nőtt, majd nagylánnyá fejlődött, és arra kellett már gondolni, hogy férjhez menjen, ám kérő nem akadt. Persze, nem járt társaságba, ideje nagy részét nevelőszüleível töl^ tötte, így pedig igazán nem lehet férjhez menni.

Mrs. Robson temetésén ismerkedett meg Dioksonnal. A temetkezési vállalkozó fia volt, és 6

tevékenykedett ezen a szomorú szertartáson. Alkalmuk volt, előbb hivatalos ügyekben beszélgetni, majd néhány meghittebb szót váltottak egymással, és máris megtörtént a megismerkedés.

Kiderült, hogy Phil Dickson vegyész most likvidálja az apja örökségeként rámaradt vállalatot, sajnos azonban nagyon nehéz az elhelyezkedési lehetőség a szakmájában.

Hónapok múltak, Dickson bejáratos lett a házba, ahol igen jól érezte magát, majd feleségül vette Nathalie-t, akinek soha egyetlen szóval sem mondta, hogy szereti.

Mr. Robson úgy vélte, hogy legokosabb, ha nyit egy illatszertárat Phil Dickson számára. Ez lesz Nathalie hozománya.

• Utaik hát elváltak. Ami nem jelenti azt, mintha Nathalie nem látogatta volna rendszeresen nevelő szülőjét.

legesen tönkrement, de Mr. Robson, ha visszavonult Is már az üzlettől, el tudta őt helyezni. Ekkor találkoztak hosszabb időre másodszor. Végül, mikor Mr. Robson már igen megöregedett, magához hívatta Nathalie-t, és a következőket közölte vele: „Hallgass ide, Nathalie. Úgy érzem, hogy a magány előbb öl meg, mint szeretném. Költözzetek ide hozzám. Gondoskodsz rólam, ellátod a munkát körülöttem, betegségemben gondozol, és halálom után minden vagyonom a tiéd lesz.“

Dickson először húzódott ettől a szerződéstől, de végül is belement.

Elmúlt egy év, majd egy újabb, meg a harmadik. Ekkor kezdődtek a bajok. Robson úr észrevehetően rossz színben volt, nyilvánvalóan beteg lehetett, bár orvost nem volt hajlandó hívni, a lényeg, hogy bizony mindig több és több baj volt vele. Nem volt megelégedve az ellátással. Baj volt, ha szobájába nagyon befűtöttek, kiabált, ha nem volt elég meleg. Az étel egyszer fűszeres volt, másszor sajnálták tőle a sót.

Talán nem is volt ebben semmi különös. Robson úr túl volt a nyolcvanon. A szenillitás első Jelelnek volt ez a megnyilvánulása.

Nathalie tűrte Robson úr szeszélyeit. Nemcsak azért, mert hálát érzett iránta, a nevelője iránt, hanem azért is, mert tudta, hogy férjének szeretője van. A Robson úr körüli serénykedésébe temetkezett.

Dickson nem titkolta viszonyát tisztviselőnőjével, és nem egyszer hangoztatta, hogy úgy, gondolja, semmi értelme együtt élni Nathalie-« val, akit sosem szeretett, akiről csupán azt hitte, hogy gazdag örökösnő, és itt van.

Nathalie tűrt és szenvedett. És sirt.

Robson úr komoly beteg volt. Összetöpörödött, alig lehetett hangját hallani akkor is, mikor elégedetlenségének adott kifejezést, csak két botra támaszkodva bírt menni, de orvost nem akart látni.

Egy este Dickson kereken kijelentette:

— Hallgass ide, Nathalie. Ha nem jutunk pénzhez, itthagylak.

— De honnan jussunk pénzhez, édes Phil? — sírt az asszony.

— Az örökségből.

Nathalie elszörnyülködött.

— Jó, akkor készülj arra, hogy nem élünk sokáig együtt.

Rövid idővel később Nathalie megkérdezte az urát, hogy hogyan képzeli az örökséget. Élő után nincs örökség.

Dickson terve nem volt túlságosan nehezen érthető. Nathalienak nincs más gondja, mint minden étkezéskor fél késhegynyi port tenni Robson úr levesébe, vagy teájába {nyugodt lehet, nem veszi észre), és várni a fejleményeket. Csak kevés port, fél késhegynyit, nem többet.

És Nathalie vállalkozott rá.

Álmatlan éjszakáin ágyában vergődve meg-« jelent előtte Melhior Robson lassan légiessé váló alakja. Látta áttetsző nehéz lélegzését, szívének kihagyó dobogását, a háttérben pedig a távozó Philt, karján egy fiatal, kacagó nővel.

Robson úr állapota azonban nem változott. Sőt. Mintha egy árnyalattal jobban is nézett volna ki. És mindenképpen még az eddiginél is zsörtölődőbb, elégedetlenebb lett.

A gyár jubileumával kapcsolatban mostanában néhány látogatója is akadt. Még újságírók is felkeresték. És az öregember szinte felélénkült.

Nathalie nem értette, de Dickson nem izgatta magát.

— Csak nyugalom, Nathalie. Nincsenek csodák.

Közeledett a tél, az idő ködös, nyirkos volt, és mind nehezebb volt eleget tenni Robson kívánságainak. Egy alkalommal bezárkózott a szobájába, és két napig ajtót sem nyitott. Nem is evett. Látogatói egyikének pedig panaszkodott, hogy éheztetik.

Nathalie magánkívül volt.

Azután ment minden tovább. Robsonnak azonban tetszett az ötlet, és mindenféle mesékkel szórakoztatta látogatóit. Egyiknek azt mondta, hogy megverték.

Mikor az asszony ezt meghallotta, valóban dühbe gurult.

— Mit hazudik össze, maga vén bolond? — kiáltott rá. — Ahelyett, hogy térden állva mondana köszönetét, mert gondozom és tisztogatok maga után, még hazudik is, még rágalmaz is?

De az öreg sem hagyta magát.

— Ki innen, te senkiházi! Ki innen te senkilánya! Kitagadlak! Ki én.

Felemelte a botját, de Nathalie agyát elöntötte a vér. Rárontott az öregre, és öklével szörnyű ütést mért a fejére.

Robson előreesett, fejét beleverte a melletti levő alacsony asztal szélébe, és meghalt.

A bűncselekmény teljesen tisztán állott a nyomozók előtt. A végrendelet, a hatalmas ütés...

Nathalie-t húsz évre ítélték.

Mikor az ítélethirdetés után, az ügyész pulpitusa mellett eltámolygott, mintha valahonnan messziről hallotta volna annak a hangját.

— Ha várt volna néhány napot, úgyis meghalt volna. A sztríchnin, amivel kezelték, csak ideiglenesen hozott némi javulást számára. Gyógyíthatatlan volt az öreg.

Tíz évvel később Dickson vállalkozása vég-