A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-09-10 / 37. szám

zet, hogy kikerülhetetlenné vált.. Beszélnünk kell! Nyíltan, őszintén, minden szépítgetés és mellébeszélés nélküli — Nincs miről beszélnem .. — Nincs?... Legalább védekezz, ha tudszl Jogodban áll! — Felesleges!... Ha te hitelt adsz egy ab­normális ember mendemondáinak, ha te kész­pénznek veszed minden szavát, minek véde­kezzem?! ... Ha te nem gondolsz a társadalmi helyzetünkre, s a boldogságunkra, akkor mi­nek védekezzem?! — Olcsó érvek ezek, Péterfy László! Keserű vonás rajzolódik a férfi ajkára. — Értsd meg már végre, hogy nem követ­tem el semmi olyat, amiért szégyenkeznem kellene, s amiért felelősséggel tartozom. Az én helyzetemben mások is úgy viselkedtek, vagy még rosszabbul: ki-ki a saját elképzelése szerint teljesítette a parancsot. Mert a paran­csot teljesíteni kellett mindenáron, mint ahogy napjainkban teljesíteni kell az előirt terveket a gyárakban, üzemekben. Hát bűnnek számít az!? — Jól ismertem azt a világot, tudom mi­lyen volt: az egyik ember önkényesen gyilkol­­tatott, a másik meg élete kockáztatásával em­beréleteket mentett meg. — Egyetlen embert sem gyilkoltam meg! — Tudom: másokra bíztad a végrehajtást! És a te logikád szerint természetesen ezért felelősséggel sem tartozol, igaz Péterfy Lász­ló? — Természetesen! Olyasmiért nem vonhat­nak felelősségre, amit nem követtem el! ... Klá­ra, édesem, próbálj, megérteni, nagyon szépen kérlek!... Gondolkozz egy kicsit józanabbul! Lehet, hogy valóban követtem el egyet s mást, de azt már ezerszer megbánhattam. Hiszen te vagy a tanúm, az egész életemmel, a munkám­mal bizonyítottam, hogy más ember vagyok, mint akinek az a szerencsétlen flótás beállí­tott. Hát arra egyáltalán nem gondolsz, hogy ő is lehet csaló, szélhámos, egy... egy hazug, intrikus fráter, akinek egyetlen szava sem igaz!?... Miért nem hiszel nekem? Hiszen té­ged is futni hagytalak, a te életedet is én mentettem meg! Vagy az sem igaz!? — Nem, nem volt igaz, Péterfy László! ... Az én életemet azok mentették meg, akik ki­hoztak a gettóból, akik kicsempésztek Pestről, s akik rejtegettek, pedig jól tudták, hogy mi jár a zsidók rejtegetéséért! ... Te már csak futni hagytál. De miért?... Csak azért, mert akkor már tudtad, hogy a háború elveszett, s rövidesen befejeződik, közben arra is rádöb­bentél, hogy a tetteidért egyszer esetleg felel­ned kell, s akkor jöttem én, a kiszolgáltatott zsidólány, hát futni hagytál, arra számítva, hogy egyszer még jó ütőkártya lehetek a ke­zedben. Az is voltam. Felforr a vérem, ha rá­gondolok. Most már mindent értek, most már tudom, miért ragaszkodtál hozzám annyira. Hazugság volt az egész életünk. Hazug, kép­mutató voltál az első perctől fogva. Behálóz­tál, félrevezettél, körülrajongtál, mint egy bu­ta bábut. És én hittem neked. Balga fejjel mindent elhittem. Elfogadtalak, s neked ad­tam az ifjúságomat, a szerelmemet. Utálom és gyűlölöm magam. Még a levegőt is gyűlölöm, ami körülvesz bennünket!' Nem akarlak látni többéi Ettől a pillanattól semmi közünk egy­máshoz! Péterfy László arca eltorzul, s hirtelenjé­ben levetkőzi minden emberi vonását. Kímélet­lenül durva és fölényes lesz, mint az a régi magyar királyi százados úr volt. Feláll a he­lyéről, szemében a részegségen túl most már gonosz és kegyetlen lángok is lobognak. Félel­metes az egész megváltozott ember. — Hát így állunk, bogárkám!?... Mondha­tom, szépen kiterveztétek a dolgokat, csakhogy egyben tévedtetek: engem kihagytatok a szá­mításból! Most már világos előttem, és telje­sen bizonyossá vált mindaz, amit eddig csak sejtettem. Már akkor is egymáshoz tartozta­tok, mert szerettétek egymást, s most újra fellobogott bennetek az a régi nagy érzés. Azért ültél hát éjt nappallá téve az ágya mel­lett, a magad számára akartad megmenteni, az életét, nem pedig orvosi és emberi kötelesség­ből! — Állat vagy, Péterfy László! — Igen? Állat? Mert megmondom az iga­zat?..: Hogy igazi boldogságra vágyói, a régi nagy szerelmeddel!... Csakhogy itt vagyok én, a férjed, a szerencsétlen, aki az útadókban ál­lok! Mit tegyünk vele? Semmisítsük meg, ál­lítsuk félre! Pusztuljon a nyomorult! De ho­gyan?... Előszedtek egy nemlétező régi his­tóriát, kegyetlen, véreskezü gyilkosnak bé­lyegeztek meg!... Háborús bűnös!... Tudjá­tok, hogy ennek a szónak még van hatása, hogy ez még ma is igazi bűnnek számít eb­ben a rettenetesen forrongó világban. Mert mi történik akkor, ha egyszer, netán megbolydul az ország és fonákjára fordul a helyzet?... Jövünk mi, a régi véreskezűek, és mészárszé­ket rendezünk a szocialista hazából!... Nagy­szerűen kiterveztétek, mondhatom, csakhogy az utolsó lépést te sohasem fogod megtenni, galambom! Nem leszel a koronatanúm!... Mert én most téged szépen megfojtlak! Az én megsemmisülésem árán te sohasem leszel bol­dog, Rónai Klára! Közben a szomszéd szobában fáradhatatla­nul örvénylenek az akkordok. A fiú fürge, hosszú újjai csodálatos virtuozitással futkároz­­nak a hófehér billentyűkön... • • • Péterfy László megsemmisülten ül a vádlot­tak padján. Teljesen kiégett, összetört. Nem tagad, nem védekezik, most már végérvénye­sen megadta magát a sorsának. Galambos Béla is magábaroskadva ül a tár­gyalóteremben. Neki is kiégett, üres a tekin­tete. Rosszullét környékezi. A bíróság néhány percre visszavonul tanács­kozásra. Feszült várakozás előzi meg az ítélet kihir­detését. A teremben halkan zsongnak a jeleti­­levők. Vitatják, mérlegelik a hallottakat. Péter­­fy munkatársai is ott szorongnak a sorokban. Galambos Béla Péterfyre emeli a tekintetét. Most, hogy mindennek utána vati, nagyon ele­settnek és feleslegesnek érzi magát. Hosszú gondolatsor indul el benne. Végigvonul előtte az egész élete. Azt mondják, az elmúlás előtti pillanatokban történik hasonló dolog az em­berrel .. Vonulnak az évek, mint a megvert seregek, peregnek élete filmkockái, mint hideg fények a sötét éjszakában... Mennyi bizako­dás, küzdelem, szenvedés, vágy, rettegés, öröm és bánat szegélyezte a megtett utat! Hát érdemes volt. érdemes volt végigcsi­nálni? Aranyfüst voltál Te csak mindig nekem ... Vágyak, álmok, remények, felhőkbe futók ... Aranyfüst, akácillat, csendben elillanó... Összefüggéstelenül kapkod a képzelete, ke­veri a verssorokat s úgy tűnik előtte, hogy az egész terem a keringő dallamát harsogja__ Valahol éles sikoly hasít a levegőbe . .. S emel­kedik a magasba .. . Igen, igen, azon a repü­lőgépen száll, amit egyszer kamasz álmodozá­saiban a zsidólány rajzolt a homokba .... Egy áttetsző, aszott kéz lesodorja a sakkfigurá­kat ... Távoli hangot hall... Az apja hang­ja ... Gyere, gyere haza, fiam, anyád nagyon vár, elbújtatnánk a pincében, gyere, anyád na­gyon örülne ... Most meg pufókarcú kislány fekszik előtte a hófehér párnán, gőgicsél a pici szája, harangos a keze-lába ... Három ara­nyos csillag a fekete mezőben, sziporkázása szúró, hasogtató fájdalmat szór a szemébe... Vagány fiú vagy, kískomám, rajtad nem lesz semmi igazítani való ... Aztán egy halványarcű fiút lát... Nem. nem Is látja az arcát, csak a kezét, a hófehéret, a vékonyát, a törékenyt, amint ördöngősen futkározik a zongora billen­tyűin ... Egyedül marad ő Is... Egyedül mind a ket­ten... Miért? Hogy egymához tartozzanak?... Miért, és milyen erők sodorták őket egymás­hoz? ... S a fiú keze csak futkározik, a fekete zon­gora fedele csillogva veri vissza a mozdulatok vibrálását... Az Aranyfüst-keríngőt játssza... Ne, ne játszd, te fiúcska! Nem akarom hallani! Nem akarok rá emlé­kezni! Hirtelen elsőtétü' előtte a világ. Zajtalan puhaság veszi körül, jó ez a súlytalanság: csak hull lágyan lefelé, mint a pehely... Vagy felfelé száll, mint a sóhaj? Lefordul a székről... Nyitott szeme üresen néz a mennyezetre ... Többen hozzáugranak, s néhány perc múlva a kórházba szállítják ... A bíróság ismét elfoglalja a helyét, s rövid­re rá Péterfy Lászlót halálra ítélik ... * # # Néhány hónapos kihagyással a naplóba újabb bejegyzés kerül. Most azonban a megszokott­nál kuszáltabb az írás, s mintha a tinta is hal­ványabb volna. 1966. október 27. Végre hazakerültem. Nem vagyok egyedül. Ketten vagyunk: én és a kisfiú. Ügy vélem, szüksége van rám. Élnem kelti Vége Bölcsek mosolya A primőr-kedvelőkről Látva, hogy némely ember drágán fizeti meg a melegágyak korán nyíló virágait és az idő előtt érlelt gyümölcsöket, Szókra­tész ezt mondta róluk: — Ezek az emberek talán attól félnek, hogy a virágok nyílásának s a gyümölcsök megérésének idejét nem élik meg, különben fel nem tehetem róluk azt a balgaságot, hogy a rosszabbért annyi pénzt kidobjanak. • A képmutatókról Szókratész nem szerette a képmutatókat. Egyik tanítványa, Antiszthenész — ki ké­sőbb a cinikusok iskolájának megalapítója lett —, hogy fitogtassa megvetését a világ javai iránt, rendszerint egy rongyos kö­penyt hordott, még hozzá oly módon, hogy mindenki láthassa rajta a lyukakat. Szókratész egy darabig hallgatott, de egy napon, amikor az utcán találkoztak, igy szólt Antiszthenészhez: — Barátom, tudod-e, hogy mit látok én azokon a lyukakon keresztül? Antiszthenész végignézett rongyain, és csodálkozva kérdezte: — Mit? — A te hiúságodat! — volt a válasz. Mindenkinek Szókratész mondta barátainak: — A becsületes élet legbiztosabb és leg­rövidebb útja az, hogy a valóságban azok legyünk, akiknek látszunk. HODOS LÁSZLÓ* Töte távol A szerelmet, mint Gíleád hegyét a fehérlő nyájak, mi együtt jártuk. • Nyomaink mindig források mellett vittek. Maradj velem, kedvesem, ha most idegen hegyek gerincét járom; gondolj úgy reám, mint arra, aki hosszú útról visszatér. Megfagyott álmaimban tavaszi szelek járnak. Kevés a józan pillanat, mely tagjaim köré tapad, de mind a tiéd. Jöjj titkos utadonl ‘ Keress feli Meg akarlak nézni. Szükségem van egy mosolyodra, mélyet sehogysem tudok felidézni. • Fiatal romániai magyar költő.

Next

/
Thumbnails
Contents