A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-10 / 37. szám
zet, hogy kikerülhetetlenné vált.. Beszélnünk kell! Nyíltan, őszintén, minden szépítgetés és mellébeszélés nélküli — Nincs miről beszélnem .. — Nincs?... Legalább védekezz, ha tudszl Jogodban áll! — Felesleges!... Ha te hitelt adsz egy abnormális ember mendemondáinak, ha te készpénznek veszed minden szavát, minek védekezzem?! ... Ha te nem gondolsz a társadalmi helyzetünkre, s a boldogságunkra, akkor minek védekezzem?! — Olcsó érvek ezek, Péterfy László! Keserű vonás rajzolódik a férfi ajkára. — Értsd meg már végre, hogy nem követtem el semmi olyat, amiért szégyenkeznem kellene, s amiért felelősséggel tartozom. Az én helyzetemben mások is úgy viselkedtek, vagy még rosszabbul: ki-ki a saját elképzelése szerint teljesítette a parancsot. Mert a parancsot teljesíteni kellett mindenáron, mint ahogy napjainkban teljesíteni kell az előirt terveket a gyárakban, üzemekben. Hát bűnnek számít az!? — Jól ismertem azt a világot, tudom milyen volt: az egyik ember önkényesen gyilkoltatott, a másik meg élete kockáztatásával emberéleteket mentett meg. — Egyetlen embert sem gyilkoltam meg! — Tudom: másokra bíztad a végrehajtást! És a te logikád szerint természetesen ezért felelősséggel sem tartozol, igaz Péterfy László? — Természetesen! Olyasmiért nem vonhatnak felelősségre, amit nem követtem el! ... Klára, édesem, próbálj, megérteni, nagyon szépen kérlek!... Gondolkozz egy kicsit józanabbul! Lehet, hogy valóban követtem el egyet s mást, de azt már ezerszer megbánhattam. Hiszen te vagy a tanúm, az egész életemmel, a munkámmal bizonyítottam, hogy más ember vagyok, mint akinek az a szerencsétlen flótás beállított. Hát arra egyáltalán nem gondolsz, hogy ő is lehet csaló, szélhámos, egy... egy hazug, intrikus fráter, akinek egyetlen szava sem igaz!?... Miért nem hiszel nekem? Hiszen téged is futni hagytalak, a te életedet is én mentettem meg! Vagy az sem igaz!? — Nem, nem volt igaz, Péterfy László! ... Az én életemet azok mentették meg, akik kihoztak a gettóból, akik kicsempésztek Pestről, s akik rejtegettek, pedig jól tudták, hogy mi jár a zsidók rejtegetéséért! ... Te már csak futni hagytál. De miért?... Csak azért, mert akkor már tudtad, hogy a háború elveszett, s rövidesen befejeződik, közben arra is rádöbbentél, hogy a tetteidért egyszer esetleg felelned kell, s akkor jöttem én, a kiszolgáltatott zsidólány, hát futni hagytál, arra számítva, hogy egyszer még jó ütőkártya lehetek a kezedben. Az is voltam. Felforr a vérem, ha rágondolok. Most már mindent értek, most már tudom, miért ragaszkodtál hozzám annyira. Hazugság volt az egész életünk. Hazug, képmutató voltál az első perctől fogva. Behálóztál, félrevezettél, körülrajongtál, mint egy buta bábut. És én hittem neked. Balga fejjel mindent elhittem. Elfogadtalak, s neked adtam az ifjúságomat, a szerelmemet. Utálom és gyűlölöm magam. Még a levegőt is gyűlölöm, ami körülvesz bennünket!' Nem akarlak látni többéi Ettől a pillanattól semmi közünk egymáshoz! Péterfy László arca eltorzul, s hirtelenjében levetkőzi minden emberi vonását. Kíméletlenül durva és fölényes lesz, mint az a régi magyar királyi százados úr volt. Feláll a helyéről, szemében a részegségen túl most már gonosz és kegyetlen lángok is lobognak. Félelmetes az egész megváltozott ember. — Hát így állunk, bogárkám!?... Mondhatom, szépen kiterveztétek a dolgokat, csakhogy egyben tévedtetek: engem kihagytatok a számításból! Most már világos előttem, és teljesen bizonyossá vált mindaz, amit eddig csak sejtettem. Már akkor is egymáshoz tartoztatok, mert szerettétek egymást, s most újra fellobogott bennetek az a régi nagy érzés. Azért ültél hát éjt nappallá téve az ágya mellett, a magad számára akartad megmenteni, az életét, nem pedig orvosi és emberi kötelességből! — Állat vagy, Péterfy László! — Igen? Állat? Mert megmondom az igazat?..: Hogy igazi boldogságra vágyói, a régi nagy szerelmeddel!... Csakhogy itt vagyok én, a férjed, a szerencsétlen, aki az útadókban állok! Mit tegyünk vele? Semmisítsük meg, állítsuk félre! Pusztuljon a nyomorult! De hogyan?... Előszedtek egy nemlétező régi históriát, kegyetlen, véreskezü gyilkosnak bélyegeztek meg!... Háborús bűnös!... Tudjátok, hogy ennek a szónak még van hatása, hogy ez még ma is igazi bűnnek számít ebben a rettenetesen forrongó világban. Mert mi történik akkor, ha egyszer, netán megbolydul az ország és fonákjára fordul a helyzet?... Jövünk mi, a régi véreskezűek, és mészárszéket rendezünk a szocialista hazából!... Nagyszerűen kiterveztétek, mondhatom, csakhogy az utolsó lépést te sohasem fogod megtenni, galambom! Nem leszel a koronatanúm!... Mert én most téged szépen megfojtlak! Az én megsemmisülésem árán te sohasem leszel boldog, Rónai Klára! Közben a szomszéd szobában fáradhatatlanul örvénylenek az akkordok. A fiú fürge, hosszú újjai csodálatos virtuozitással futkároznak a hófehér billentyűkön... • • • Péterfy László megsemmisülten ül a vádlottak padján. Teljesen kiégett, összetört. Nem tagad, nem védekezik, most már végérvényesen megadta magát a sorsának. Galambos Béla is magábaroskadva ül a tárgyalóteremben. Neki is kiégett, üres a tekintete. Rosszullét környékezi. A bíróság néhány percre visszavonul tanácskozásra. Feszült várakozás előzi meg az ítélet kihirdetését. A teremben halkan zsongnak a jeletilevők. Vitatják, mérlegelik a hallottakat. Péterfy munkatársai is ott szorongnak a sorokban. Galambos Béla Péterfyre emeli a tekintetét. Most, hogy mindennek utána vati, nagyon elesettnek és feleslegesnek érzi magát. Hosszú gondolatsor indul el benne. Végigvonul előtte az egész élete. Azt mondják, az elmúlás előtti pillanatokban történik hasonló dolog az emberrel .. Vonulnak az évek, mint a megvert seregek, peregnek élete filmkockái, mint hideg fények a sötét éjszakában... Mennyi bizakodás, küzdelem, szenvedés, vágy, rettegés, öröm és bánat szegélyezte a megtett utat! Hát érdemes volt. érdemes volt végigcsinálni? Aranyfüst voltál Te csak mindig nekem ... Vágyak, álmok, remények, felhőkbe futók ... Aranyfüst, akácillat, csendben elillanó... Összefüggéstelenül kapkod a képzelete, keveri a verssorokat s úgy tűnik előtte, hogy az egész terem a keringő dallamát harsogja__ Valahol éles sikoly hasít a levegőbe . .. S emelkedik a magasba .. . Igen, igen, azon a repülőgépen száll, amit egyszer kamasz álmodozásaiban a zsidólány rajzolt a homokba .... Egy áttetsző, aszott kéz lesodorja a sakkfigurákat ... Távoli hangot hall... Az apja hangja ... Gyere, gyere haza, fiam, anyád nagyon vár, elbújtatnánk a pincében, gyere, anyád nagyon örülne ... Most meg pufókarcú kislány fekszik előtte a hófehér párnán, gőgicsél a pici szája, harangos a keze-lába ... Három aranyos csillag a fekete mezőben, sziporkázása szúró, hasogtató fájdalmat szór a szemébe... Vagány fiú vagy, kískomám, rajtad nem lesz semmi igazítani való ... Aztán egy halványarcű fiút lát... Nem. nem Is látja az arcát, csak a kezét, a hófehéret, a vékonyát, a törékenyt, amint ördöngősen futkározik a zongora billentyűin ... Egyedül marad ő Is... Egyedül mind a ketten... Miért? Hogy egymához tartozzanak?... Miért, és milyen erők sodorták őket egymáshoz? ... S a fiú keze csak futkározik, a fekete zongora fedele csillogva veri vissza a mozdulatok vibrálását... Az Aranyfüst-keríngőt játssza... Ne, ne játszd, te fiúcska! Nem akarom hallani! Nem akarok rá emlékezni! Hirtelen elsőtétü' előtte a világ. Zajtalan puhaság veszi körül, jó ez a súlytalanság: csak hull lágyan lefelé, mint a pehely... Vagy felfelé száll, mint a sóhaj? Lefordul a székről... Nyitott szeme üresen néz a mennyezetre ... Többen hozzáugranak, s néhány perc múlva a kórházba szállítják ... A bíróság ismét elfoglalja a helyét, s rövidre rá Péterfy Lászlót halálra ítélik ... * # # Néhány hónapos kihagyással a naplóba újabb bejegyzés kerül. Most azonban a megszokottnál kuszáltabb az írás, s mintha a tinta is halványabb volna. 1966. október 27. Végre hazakerültem. Nem vagyok egyedül. Ketten vagyunk: én és a kisfiú. Ügy vélem, szüksége van rám. Élnem kelti Vége Bölcsek mosolya A primőr-kedvelőkről Látva, hogy némely ember drágán fizeti meg a melegágyak korán nyíló virágait és az idő előtt érlelt gyümölcsöket, Szókratész ezt mondta róluk: — Ezek az emberek talán attól félnek, hogy a virágok nyílásának s a gyümölcsök megérésének idejét nem élik meg, különben fel nem tehetem róluk azt a balgaságot, hogy a rosszabbért annyi pénzt kidobjanak. • A képmutatókról Szókratész nem szerette a képmutatókat. Egyik tanítványa, Antiszthenész — ki később a cinikusok iskolájának megalapítója lett —, hogy fitogtassa megvetését a világ javai iránt, rendszerint egy rongyos köpenyt hordott, még hozzá oly módon, hogy mindenki láthassa rajta a lyukakat. Szókratész egy darabig hallgatott, de egy napon, amikor az utcán találkoztak, igy szólt Antiszthenészhez: — Barátom, tudod-e, hogy mit látok én azokon a lyukakon keresztül? Antiszthenész végignézett rongyain, és csodálkozva kérdezte: — Mit? — A te hiúságodat! — volt a válasz. Mindenkinek Szókratész mondta barátainak: — A becsületes élet legbiztosabb és legrövidebb útja az, hogy a valóságban azok legyünk, akiknek látszunk. HODOS LÁSZLÓ* Töte távol A szerelmet, mint Gíleád hegyét a fehérlő nyájak, mi együtt jártuk. • Nyomaink mindig források mellett vittek. Maradj velem, kedvesem, ha most idegen hegyek gerincét járom; gondolj úgy reám, mint arra, aki hosszú útról visszatér. Megfagyott álmaimban tavaszi szelek járnak. Kevés a józan pillanat, mely tagjaim köré tapad, de mind a tiéd. Jöjj titkos utadonl ‘ Keress feli Meg akarlak nézni. Szükségem van egy mosolyodra, mélyet sehogysem tudok felidézni. • Fiatal romániai magyar költő.
