A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-10 / 37. szám
Ránko Marinkovič: Az újonc Ranka Marinkovič a borvät s ezzel együtt az egész mai jugoszláv novellaírás legnagyobb mestere, a világ valamennyi nagy népének nyelvére lefordították „Kezek“ című elbeszélését, a épp ezért keltett nagy érdeklődést, amidőn másfél évvel ezelőtt, az író Stvenharmadik életévében a belgrádi Prosveta kiadó latin- és cirillbetűs kiadásban egyszerre jelentette meg első regényét, a Küklopszot, amely egész Jugoszláviában osztatlan sikert aratott, egy év leforgása alatt három irodalmi díjat is nyert. A jugoszláv kritika egyértelmű megállapítása szerint ezzel a regényével megteremtette az első nagy jugoszláv intellektuális regényt. Az utca közepén eldobott cigaretta parázslik és lassan kihuny. A csikket egy magasan álló ablakból hajították ki. jó nagy, csaknem fél cigaretta, egy kis szellő szelíden fújdogálja, hátha sikerül minél tovább életben tartania. Jó esetben tizenöt-húsz percig is. Esetleg még tovább, ameddig egy fürge bogár áthalad az utcán. Egy svábbogár... A bűnöst egy ágyból hajították ki, ahol szerelmeskedtek. Fényes ívben repült ki az ablakon — mint valami meteor —, az utcára. S parazsa füstölög. Tövig ég — él... „Letérhetnék a járdáról, oda mehetnék, az utca közepére, hogy megöljem, eltapossam.“ Gyilkos gondolat, amely elhatározást követel, az eltipráš műveletét. Gyilkosságot. „Mert ostobaság, hogy a csikk az utca közepén éljen, mikor odafenn az ágyban holt fáradtság és unalom uralkodik. Vége.“ „Te nem szeretsz már engem, tudom. Legszívesebben kihajítanál az ablakon, mutatóujjad és hüvelyked közé szorítva, mint valami csikket, hadd taposson el valaki az utcán. Elszívtál te már engem..." „Megint szívni fogok.“ „Igen, egy másik cigarettát. Nekem már végem. Cigarettacsutka vagyok.“ „Pipa vagy, kis bolondom.“ „No, most már bolond is vagyok. Ki vágyik egy bolondra?“ „A pipát nem szokás eldobni. Minél többet szívják, annál jobb.“ „Akárcsak a hegedű. Minél tovább játszanak rajta... “ „Igen, mint a hegedű.“ „S te fogsz játszani rajta?“ „Mint egy virtuóz!“ „Nem akarom, hogy virtuóz legyél, játsszál megszokottan!“ „Megszoktam a nagybőgőn játszani. A hegedűn azonban virtuóz módra. Te hegedű vagy. Vess csak egy pillantást a tükörbe, egész testedben, mezítlenül; hát nem hegedű vagy?“ „Az vagyok. Játsszunk?“ „Nem. Aludjunk. Regruta vagyok. Nullásra nyírt regruta. A katonasipka a fülemen csücsül. A derékszíjam a dragóneren. Így van, ha mondom, butuska kis babám!“ Kefe, csutak, vakaró... kelj fel lovas, vár a ló ... rivali fel a trombita. „Te ébresztettél fel azzal, hogy azt mondtad: — játsszunk. Te ... Hol vagy? — Csak nem Gréta Garbót keresed, te nagy legény? — vigyorog rá a szakaszvezető az ágyáról. — Cafkák azok, dón Jovan, egy szálig, azok az éjjeli pillangók: alighogy megvirrad, máris elröppennek. Hidd el Bogáncsnak, a garnizon nagy kandúrjának. Száraz, hízelgő röhögés harsan fel a szobában, a hideg, értelmetlen virradat mámoros szürkeségében. Kefe, csutak, vakaró, mégis csupa kosz a ló... rikoltja bele a trombita a kaszárnya udvarról a szürke égboltozatba. Belerecsegi Melchior bárgyú, álmos fülébe: ébresztői A Király és a Haza nevében abrakoltasd meg a lovat! Nem szállodába vagy, mama kedvencei Emeld az üleped, s előre, Indulj, Irány az istálló! Az istálló átható bűze belemar az orrcimpájába. A lovak ammőniákja hamarosan kitísztogatja a renyhe agyvelőt, s friss reggeli nemkatonás gondolatokat ébreszt. Hát ezek azok a királynak olyannyira kedves lovak? Valamennyi legalább egy-két esztendővel öregebb, mint én ... A lovak gerontológiájában minden bizonnyal késő aggkorban vannak. Innen a nagy figyelmesség. (A boxok fölött mindegyik lónak ott áll a neve és születési éve.) Figyelmes és szép dolog ez. Örvendek, hogy ennyire értékelik a lovakat. — Vi-gyázz! — ordítja el magát a szakaszvezető, aki isten tudja miféle okból, Bogáncsnak nevezte el magát. A „sajkacsának“ nevezett katonasipka alatt valamennyi nullásra nyírott fej mozdulatlanná dermedt: a fegyelem drótján végigáramlik rajtuk Bogáncs szava. Ott sorakoztak az istálló folyosóján, a boxok előtt, és Bogáncs vezényszavára vártak, hogy beugorjanak a boxokba, mindegyik a maga lovához. Az elkényeztetett állatok ilyenkor reggel éhesek és dühösek, harapnak és rúgnak, vadul nyerítenek, s nem engedik, hogy bárki is közeledjék hozzájuk. A regruták reszkettek. Melchior a táblákra írt neveket olvasta: Princ, Cézár, Liza (kanca); öcsi, Ziko. Melchior Cézár előtt állt. Helyesebben Cézár ő előtte. Várt rá. Ó, hatalmas Cézár (szólalt meg szegény Melchior, reszketve a roppant lófar előtt), bennem nem Brutus szíve lakozik. Csókolom erős patáidat, de nem azért, hogy hízelegjek néked, hanem azért, mert arra kérlek: ne rúgj belém, hogy élve térhessek vissza tőled. Fogadd kiszolgálásomat, Marcus Antonius hűségét, aki szeretett téged és félt tőled, s félvén tisztelt, minthogy én is tisztelem mindenható combjaidat és pusztító erejű fogaidat, melyek igaz haragodban ... Cézár türelmetlenül fölnyerített; unta a szónoklatot. Térjünk a tárgyral De ez csak a kényúr pszichológiai trükkje, tudja: ezt Melchior, s világosan látja, hogy még nem könyörögte ki a kegyelmet; nem szabad a zsarnokhoz közelednie. Rettegve várta Bogáncs vezényszavát: tudta, hogy moccanni sem fog a helyéről. — De aztán, srácok — sétálgat Bogáncs méltóságteljes léptekkel a sor előtt (hiszen az ő vállán nyugszik az egész kaszárnya!) — s utasításokat ad, nehogy később bárki is mondhassa, hogy ő nem szólt —, olyanok legyenek a lovak, mint a primadonnák! Ért-jük?l — Te pedig mit nevetgélsz ott, te jövevény, mi, az anyád ne sirasson?! — Ez Melchíorra vonatkozott, akinek persze esze ágában sem volt a nevetés. — Tudod, mi az a pri-ma-don-na, mi? Melchior hallgat, csapdától tart. A csirkefogók meg egymás oldalát bökdösik, képük felfúvódik a nevetéstől. — Hát ez hogy lehet? — rázza a fejét Bogáncs mindenható fölénnyel. — Ér-tel-mi-sé-gi, és nem tudja, mi az a primadonna? Hát hallottatok már ilyen, szegény bogárkáim? — fordul a sor felé. A sor jól tudja, még nem érkezett el a kellő pillanat, s tartózkodik a választól. — Mi vagy civilben, mérnök? — kérdezi Bogáncs Melchiort, mintha jól ismerte volna az apját. Melchior tudja, most már be kell lépnie a kelepcébe, a további szabódás még rosszindulatubbá teheti az altisztet... — Professzor — mormogja. — Mit nem mondsz Prof? — kap nagy örömmel a válaszon Bogáncs. — Akkor biztosan tudod, hogy oltják el az égőt? — Hát... tudom. — Mit tehetne, muszáj így válaszolnia; ezt várják tőle. Sőt még az ujjaival Is mutatja, hogyan fordítják el a kapcsolót, hogy a mulatság még nagyobb legyen. — ja úgy — mondja csalódottan Bogáncs fa sor pedig még tartja magát), így tudja ezt, ez a Pikkely is tudja, Itt, nil — mutat egy kis katonára, aki örökké álmélkodő képet vág. — Ugye, Pikkely, tudod? — Mit, szakaszvezető úr? — Pikkely rettentő szórakozott, nem kísérte figyelemmel az ügyet. — Hát azt, hogyan oltjuk el a villanyégőt? — Hát úgy hogy ráugatunk! — vágja ki Pikkely, mint a leckét. — Kire? — Rá az égőrei Az istállóban olyan röhögés harsan fel, hogy arra még a lovak is felnyerítenek, nekik Is mulatságos a dolog. — Hazudsz! — ordítja túl Bogáncs a lovakat is, az embereket is. Ez a Pikkely elrontotta a mulatságát! Ezek a mamlaszok ezért is röhögnek, rajta röhögnek, az anyjuk teremtésit! — Azt mondod, rá kell ugatni? Hát ugass, Pikkely! Ugass, erre ni, amelyik itt ég a fejed fölött! — bosszulta meg magát Bogáncs. — Ugass, mindaddig, amíg ki nem alszik! No, rajta, kezdd! S Pikkely ugatni kezdett, keményen és odaadóan, mint a legdühösebb kutya. De csalódott Bogáncs, mert ez az ugatás, úgy látszik, mulattatta Pikkelyt. Mindenféle hangnemben és hangárnyalatban ugatott, a legkülönfélébb kutyafajtákat, sőt helyzeteket interpretálva. Ogy nyifogott, mint valami elkényeztetett kis pincsi, dühösen morgott, mint egy mérges bulldog, hivatalosan és lomhán ugatott, mint valami láncos éjszakai házőrző, magából kikelten, mint egy ostoba, hisztériás hím, amelyet nem akar elfogadni a szuka, megható örömmel csaholt, mint gazdát kereső kóbor eb a járókelőkre, és bánatosan vonított, mintha tegnap temette volna el a gazdáját. Pikkely valóban értett az ugatáshoz. Mindenkit csodálatba ejtett, sőt még meg is hatott, ezt világosan lehetett a sor mormogásán hallani. Melchior pedig valósággal megirigyelte. Az ördögbe is, miért nem tudta ő, hogyan kell eloltani az égőt! (Hiszen most már egészen világos — ugatással kell! Kolumbusz tojása az egész! Tökfilkő!) Most szépen itt állhatna az égő alatt, és kedvére ugathatna, mintha a karácsonyfa alatt énekelné a jászolról szóló szent énekeket... Nem kellene a nagy Cézárhoz közelítenie, s kegyelemért könyörögnie a patái előtt. Mert Cézár császári szeszélyeiről híres 16 ebben az istállóban. Talán kegyeskednék megengedni, hogy valami hozzá méltó, híres lovas közeledjék hozzá, egy Colleoni, Gattamelata avagy Napóleon, nem pedig te, nullásra nyírt fejű Melchior, teli emberi félelemmel. Bukephalosz csupán Sándort tűrte meg a hátán, akit Nagy melléknévvel tiszteltek, de a maga árnyékától is félt... De mitől félsz te, 6 dicső Cézár. Tán Március idusától? talán kérdezzük meg Atmát, ő tudja? Nos, ez talán előbb \agy utóbb meg is eshetik, kedves Cézár, ki ismeri mindezt a disznóságot, amiből ti, lovak és lovasok, tör
