A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-07-30 / 31. szám

Gottfried Benn versei I Az ifjú Hebbel ^ Ti fúrtok — faragtok: a fürge vésőt forgatja finom, puha kezetek. Én homlokommal vágom ki a márvány­tömbön a formát, két kezem kenyérért alkot. A földalatti Lágy borzongások. Virághajnalok. Mint prémből, az erdők felől meleg jön. Piros lobban. Árad a sűrű vér. Idegen nő jön a tavaszon át. Rüsztjét nézem. De messze a harisnya felső széle. Küszöbén zokogok csak: idegen nyirkosság, langyos virágzás. Szája mint herdál langyos levegőt! Te rózsaagy, tenger-vér, te isten-derengés, te földvirágágy, mily hűvösen ontja magából csípőd a járást, ahogy jársz! Sötét: Most ott él ruhái alatt: csak fehér állat, oldott néma illat. Istennel terhelt szegény agy-kutya. Homloktól megcsömörlöttem. 0 szelíden leoldódott a virágtorzsa-vázról és megdagadt, borzongott, csepegett. Oly oldott, fáradt vagyok. Vándorolnék. Vértelen utakon. Dal száll a kertből. Árny s vízözön. Távoli boldogság: halál a tenger megváltó kékjébe hullva. ^ Magamtól még távol vagyok. ^ Ám én Én akarok lenni! ^ Mélyen hordok véremben valakit, ^ ki a maga alkotta isten-ország % s emberi föld után kiáltoz. I > Oly szerény asszony az édesanyám, § ha meglátnátok csak nevetnétek; ^ a falu végén, összetákolt ^ keskeny fészerben lakunk. ^ Ifjúságom mint valami var: ^ mély seb alatta, rajta naponta vér szivárog. § Ilyen torz azért vagyok. I ^ Nem kell nékem alvás — § Étel is csak annyi, hogy éhen ne vesszek. ^ Kérlelhetetlen a harc, ^ és a világ csupa kard hegy, ^ Mind-mind a szivemre éhes, ^ s nekem kell, fegyvertelennek, § véremben szétolvasztanom őket. § ^ jékely Zoltán jordítása I -V- , iy/////////////////////////////////////////////////^ Térzene a fürdőhelyen Nyomorékok, garasos fürdőnépek, napernyők, ölebek, boák és őszi tenger és Grieg-dal felett. Jön-e Iris? Fázik. Kezében a kis szürke pálca vele vacog. Törpül. Bújna kezébe. Te, harangvirággal kötve a sálad, választékod s fogad fehér keresztje ha nevetsz, barnaságodban oly édes. Te meredek, fehér táj! Márvány fénye! Vérem őzöd. Te villogó öböl! Lapockacsontok roppant fáradtsága! Térde körül a szoknya mily kecses. Te rózsaszínű por! Tiszavirágpart! Te! Kibomlasz héjadból. Ibolyaágyék­­kötősen. Mellekkel körülvirítva. Ö ősz, hazatérés e tengeren! A kertek hullnak. Ernyedt, szürke part. Csónak, vitorla sehol. Ki vesz fel engem télre? Hány messzeségből összefújva, hány csillagon újjászületve mind e partig: — Iris vonul. Hajnal Gábor fordítása Tandori Dezső fordítása Gádor Béla: Egy folmelléki ember vollomósai Én, kérem szépen, olyan ember vagyok, aki nem szereti az izgalmakat. Csak semmi emó­ció, semmi szenvedélyesség, mert azt nem bír­ják az idegeim. Nem tudom elviselni az izgá­ga embereket, a lármát, a veszekedést. Csönd, nyugalom, békesség kell nekem. Nem pedig dráma, kéztördelés, jajveszékelés, halálhörgés. Ez nem az én világom. Mindig kerültem az in­tenzív emberek társaságát. Azokra az embe­rekre gondolok, akik mindig fel vannak hec­celve, szenvedélyesen kalimpálva beszélnek, hol szitkozódnak, hol pedig rajonganak, Se­hogy sem tudom őket elviselni. Ügyesen és okosan úgy rendeztem be az éle­temet, hogy minden emóció ki legyen belőle rekesztve. Ha az utcán csődületet látok, mesz­­eze elkerülöm, mert minek álljak meg, kér­dem én. Hogy vért lássak, vagy esetleg én is kapjak egy pofont? Utálok minden erőszakos­ságot. A múltkor például bementem egy sön­­tésbe, hogy megigyam egy pohár szódavizet, mert nagyon szomjas voltam. Egy részeg meg­lökött a pultnál és rám förmedt: „Ne lökdös­­sön tata, mert odasózok!'1 Azt mondom én er­re: „Bocsánatot kérek, nem akartam“. Mert ugyebár, minek vitatkozzam vele, hogy nem is én löktem meg őt, hanem ó lökött meg en­­gemet? Nem jöhet ki abból semmi jó. De az újból rám ordít: „Mit hazudik! Nem is maga lökött meg engem, hanem én magát!" Akkor már nagyon intenzív volt. Én, hogy kerüljem a további emóciókat, csillapítólag a vállára tet­tem a kezem, erre odasózott egyet a jobb fü­lemre. Most mit csináljak? Kis vékony ember­ke volt az illető, részeg is volt, ha megütöm, összerogy, mehetek a rendőrségre, kórház, költségek mifene. Azt mondtam hát neki, hogy ne haragudjon rám, én vagyok az oka az egésznek. Mire az emberke üvölteni kezdett, mint a sakál, hogy azt mondja, még van po­fám gúnyolódni, és odasózott egyet a másik fülemre is. Még ma is borsódzik a hátam, ha arra gondolok, mi lett volna, ha én nem vi­selkedem ilyen okosan és tapintatosan. így megúsztam két pofonnal, és csak a bal fülem re hallok valamivel rosszabbul, mint azelőtt, A házasságom idején is, kérem szépen, na­gyon óvatos voltam. Beleszerettem egy szép nőbe, de rögtön mondtam magamnak: „Vi­gyázat, csak semmi emóció, semmi túlzás!“ Az embernek vannak természetes ösztönei, de mi­nek abból olyan nagy hűhót csinálni. Én ké­rem szépen, nem irkáltam levélkéket, nem tér­depeltem le, nem beszéltem mindenféle sület­lenséget, hogy így szeretlek, meg úgy szeret­lek, meg mi lenne ha meghalnék, zokognál-e a síromon, tudják, mivel szokták izgatni egymást a szerelmesek. Ezt én mind mellőztem. Minek ez nekem? Például sosem veszekedtem, min­dent ráhagytam az én Margitkámra. Utálom a szcénákat: szakítás ,elrohanás, hajtépés, visz­­szarohanás, lerogyás, zokogás. Nem kell. Mi szép csendesen beszélgettünk erről-arról, néha megcsókoltam higgadtan, és az ölelkezéseink­be is annyi mértéktartást vittem bele, ameny­­nyit szükségesnek láttam. Igen. És milyen igazam volt! Mert, amikor Margitka megcsalt, nem is fájt. Elviseltem az egész ügyet lábon. Más ilyenkor örjöng, ordítozik, revolverrel ha­donászik. Én úgy tettem, mintha észre sem vettem volna semmit. Ugyanis, egyszer, egy véletlen pech folytán megláttam, hogy legjobb barátom, a Kálmán, simogatja az asztal alatt a feleségem lábát. Rögtön átvillant az agya­mon: ha most felborítom az asztalt és nekime­gyek Kálmánnak, elkezdődik itt egy olyan haj­­cihő, egy olyan rumli, amit nem bírok elvisel­ni idegekkel. Nem is szólva arról, hogy az ugra-bugrálás közben én is kaphatok egy po­font. És végeredményben mi történt? Kálmán barátom keze érintkezésbe került a feleségem lábával. Letört belőle? Nem tört le belőle. És különben is, mi az egy kéz, vagy láb, a tenger sima tükréhez, vagy a végtelenséghez képest. Ha a Nagymindenség szempontjából nézzük a dolgokat, teljesen mindeggyé válik az én ke­zem, a Kálmán keze, a feleségem lába vagy az asztal lába. Nem ts csináltam cirkuszt, úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna ész­re. És mi lett az eredménye? Hogy még ma is boldogan élnének egymással, ha az a nyomo­rult Kálmán nem hagyta volna ott Margitkát. De ezt már nem voltam hajlandó eltűrni. Mar­gitka naphosszat zokogott, panaszkodott, foly­ton a halált emlegette. Ez nem az én világom. Elváltunk.' És megint csak igazam volt, jól tettem, hogy elváltam tőle, mert most nem tudnám eltar­tani. Ugyanis, a munkahelyemen kiemeltek, fontos pozícióba akartak helyezni, de én, per­sze, nem vállaltam. Csak nem őrültem meg, hogy felelősséget vállaljak, és mindenféle bo­nyodalmakba] izgalmakba keveredjem! Erre ki­dobtak. Azóta sok mindennel próbálkoztam, jelenleg koldus vagyok.-De ez se nekem való pálya. Egy koldusnak, ha vinni akarja valamire, rángatóz­nia kell, sírni, panaszkodni, egyszóval még koldulni is intenzíven kell. Ez sem az én vilá­gom. Most már három napja nem ettem, és valószínűleg éhen fogok halni. Egy kérésem van: Ne térhessenek el feltűnő helyen, inkább úgy a fal mellett. Ugyanis, ha jön a feltáma­dás, nem akarok az elsők között lenni. Előbb majd megnézem, mi a helyzet, aztán, ha lá­tom, hogy nekem való az ügy, nyugodtan, min­den emóció nélkül feltámadok.

Next

/
Thumbnails
Contents