A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-06-25 / 26. szám

t SjitMl miWúMMjíUpH/--* A játék a művészetek rokona, s igen gyak­ran velük együtt vagy általuk jut kifeje­zésre, segítségükkel valósul meg. Minden falusi gyermek nagy előszeretettel játszik sár­ral, porral, homokkal. Ezt az anyagot kénye­­kedve szerint alakíthatja, gyúrhatja, formálhat­ja. Lesz belőle, malom, kenyérsütő kemence, vár stb. A sárjátékoknak a májusi és a nyári meleg eső után van igen nagy kelete. Cso­portosan kiállnak a zuhogó esőbe, s oldalt ki­nyújtott karral, sebesen forogva, hajladozva éneklik az ismerős mondókát: / Ess, eső, ess, Zab szaporodjék, Búza bokrosodjék, Az én hajam olyan legyen Mint a bárány farka, Még annál is hosszabb, Mint a cica farka, Még annál is hosszabb, Mint a Duna hossza. Szívesen utánozzák az állatokat is, pl. a fecs­két. Karjukat kitárva röpködnek, keringenek, kezükbe sarat, szalmaszálakat csipegetnek, s valamely deszkaépítmény oldalán fecskefész­ket raknak. Állatutánzó játék a „Künn a bá­rány, benn a farkas“, a „Jártál kertben.. valamint a nyuszit, rókát, gólyát megszemé­lyesítő, alakító jelenet. A „Csíp csíp csóka, vak varjúcska ...“ kezdetű versike is ide tartozik. Szívesen adnak egymásnak virágneveket Is; a rózsa, szegfű, liliom, nefelejcs kedvelt virá­gaik. A Csallóközben sokszor játsszák az ún. „Virágosdi“ nevű játék változatait. Ennek egyik formája a „Beültettem kis kertemet a tavasszal“ kezdetű dalocskához fűződik. Kéz a kézben körben forognak, s közben fújják a nótát: Rózsa, szegfű, liliom és rezedával, Kis kertbe megyek én, elszeretném a nevét, De most mindjárt. Dramatizáltabb felépítésű a másik változata. Itt már a kertész, az ördög és az angyal kö­zött folyik az alku a virágokra. A cselekvéses, párbeszédes, énekes, táncos gyermekjátékok mindegyike dramatikus hagyo­mánynak tekinthető. A bennük élő hagyomány­töredékek nem pusztán formailag rokonok a szorosabban értett alakoskodó, dramatikus ha­gyományokkal, hanem egyik-másikban — néha csak igen nehezen — egykori kultikus szer­tartások maradványai fedezhetők fel. Egyik ilyen, a mi szigetünkön is jól ismert versikében a sámánkodás gyógyító eljárásának formulája rejlik: Gólya, gólya, gilice, Miért véres a lábad? Török gyerek elvágta, Magyar gyerek gyógyítja Síppal, dobbal, nádihegedűvel. A vers elmondása után a gyerekek — akár a gyógyításra felkészült, révületben lévő va­rázsló — nagy zajt, kiabálást csapnak, s ke­zükkel ütögetik egymást. A dobbal való gyó­gyítás kimondottan sámánisztikus jellegre utal, hiszen a sámán varázshangszere is a dob volt. Kuruzslás, gyógyítás alkalmából ezzel kerítette hatalmába a szellemeket. Még egy másik gyer­mekversünkben is szerepel ugyanez a varázs­­dob, itt együtt emlegetik a szitával, szerdával és a péntekkel: Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, Nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta. Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat, Hadd kerüljem, váradat, váradat, Szita-szita péntek, szerelemcsütörtök, Dob szerda. A Csallóközben néhol a dob helyett a bab szerda is járja, a csere oka azonban nem vi­lágos. Ellenben az emlegetett három nap há­zassági szokásra utal. Ez azt bizonyítja, hogy a gyermek utánzási készsége forma szerint át­vette a nagyok szertartásszerű cselekedeteit. A péntek és a szerda a népi hagyományokban a szerelem és a tűzhely körüli tennivalók nap­ja volt. A pogány természetimádás őseinktől ránk­maradt emléke csillan meg egy-egy napot idé­ző versben, mint pl.: Nyisd ki Isten kis kapudat, Hadd lássam meg szép napodat. Süss fel nap, fényes nap, Kert alatt a kis libáim megfagynak. A gyermeki lélek egyik igen jelemző sajá­tossága a babona, a titokzatos iránt tanúsított érzékeny vonzalom. Természetesen nincs tisz­tában a titok jelentésével, de játékaiba számos babonás hiedelmet sző. Gyakori ilyen termé­szetű jelenség a játék közbeni köpés, köpdö­­sés. Régebben, de sok helyütt még ma is — fél­tek az igézéstől, a szemmelveréstől. Ezért az újszülött csecsemőt megköpdösték, nehogy az igézet áldozata legyen. A felnőttek e babo­nás szokását vették át a gyerekek, amikor játék — pl. golyózás — közben megköpdösik a golyót, nehogy az ellenfél elnyerje. Verset is tud hozzá: Babona, babona, vaskereszt, Ha eltörik az se lesz ... E varázsló kultikus szokásokat őrzik még az egérhez és a békához kapcsolódó hiedelmek is. Ha kihull a gyermek foga, háttal a szoba sar­kának fordulva átdobja a feje felett, s közben ezt mondja: Egér, egér adok neked csontfogat, Adjál nekem vasfogat. Ha a réten játszva, vagy a falu végi tó partján békát látnak, összeszorítják az ajkukat, nehogy a béka kiolvassa a fogukat. Az első fecske lá­tásakor a kislányok ezt mondják, hogy tiszta legyen az arcuk: Fecskét látok, szeplőt hányok, Selymet gombolyítok. Vallási szertartással kapcsolatosak a kiolva­só versek, mondókák, amelyekben értelmes sza­vak értelmetlenekkel keverednek, sőt némelyek egyáltalán nem érthetők. Egyes kutatók ezt a jelenséget vallási szertartásokkal hozzák ro­konságba. Már a babiloniak is használtak ér­telmetlen szótagokból álló esküformát. A kiol­vasó versekben kisorsolás, sorsvetés útján dől el, hogy a játékban ki kap valamit, kinek kell elviselnie valami kellemetlent, esetleg ki sza­badul tőle. Minden kiolvasó mondóka csattanója: a kisorsolt személy kivetése. Sors útján való döntés dívott már az ókorban is. A mondókák­­ban található értelmetlen sorok, kifejezések kedvelt alkalmazása pedig az ősvallás papja­inak, a későbbi boszorkánymestereknek egy­kori rejtelmes varázsigéire emlékeztetnek. A mi szép számban ismert és ma is élő kiolvasóverseink között is akad nem egy, amely­nek semmi jelentése nincs, inkább a ritmus ereje és a nyelvi jóhangzás dominál bennük: Ekedem-bekedem csokodábé Ábel-fábel domino, Hókusz-pókusz, pampalékusz, Éje, veje dobd ki, vagy: En-ten tó, kifi-kafi szó, Áresz-páresz, kukulláresz, Akire jön 13, az lesz a fogó. De vannak olyan kiolvasó mondókáink is, amelyekben a rím és a ritmus mellett az érte­lem is érvényesül: Egy, megérett a meggy, Kettő, feneketlen teknő ... stb. Megtaláljuk a lakodalmi szokások nyomait is játékainkban. A párosodásnak, házassági szo­kásoknak egykori szimbolikáját s ennek művé­szi kifejezéseit legnagyobb bőséggel éppen e játékok őrzik, mint egykori szertartások tö­redékes emlékeit: Most viszik, most viszik Danikáné lányát, Bíborba, bársonyba, gyöngyös koszorúba... Ezzel függ össze a Fekete tóban fürdő, Len­gyelországba készülő kis kacsáról szóló vers is. Ide sorolhatók a menyasszonykérő, kikosa­razó, menyasszonyrabló jelenetek, valamint az egykori lakodalmi dalok szövegrészletei is. A régi magyar népdalköltészet és népzene számos termékének töredéke él gyermekjáték formájában. E tekintetben különösen gazdag a Csallóköz, mert „itt a gyűjtőnek kevésbé kell tartania attól, hogy esetleg már a jó iskolai énekeskönyvek dalait hallja viszont...“ mondja Szomjas Schiffert György népzene-kutató. 1957- ben bejárta a két Duna vidékét, s a számos népdal között 18 népdaleredetű gyermekdalt is lejegyzett. Ezeket részben az iskolásoktól, részben a felnőttektől hallotta. Egyházgellén énekelték 11—13 éves iskoláslányok a követ­kező legénycsúfoló dalt: A geleji vásártéren Igajláré, tyuhajla, Legényvásár lesz a héten, Rip-rop, ropogós a gerenda Két krajcárért adnak egyet Ihajláré, tyuhajla Jaj, de olcsó, mégsem veszek, Rip-rop, ropogós a gerenda. Számos gyermekjátékunk tánctörténeti szem­pontból is érdekes. Az e játékokban élő tánc­­hagyomány egyik ősi formája a körtánc, amely­ben kétségtelenül valami varázslatszerű cselek­vés hagyománya rejlik. A kör jelentése kétféle lehet: vagy a közösség óvó ereje védi a kör­ben állót, vagy a kör közepén álló képviseli a mágikus erőt. A régi körtáncok alapformáját találjuk meg a nálunk is igen kedvelt „Lánc, lánc, eszterlánc“ kezdetű dallal kísért táncban. Egyes játékainkban emlékezetes történelmi események, kiemelkedő személyiségek nyomai és fellelhetők. A „Csigabiga bácsi“ kezdetű csalogató mondóka a tatárjárás és a törökdúlás szomorú emlékét őrzi. E csoportba sorolhatjuk a Csallóközre annyira jellemző köszöntő-dalo­kat is. Pl. a gergelyjárás egyes változataiban a hajdani katonaverbuválás szokásgyakorlatá­ra ismerünk. Szt. Gergely az iskolák patrónusa volt, s ezen a napon vitézei, a „Szent Gergely vitézek“ járták a házakat, az iskola katonáit, diákjait toborozták. Ez a toborzás erősen ha­sonlított az egykori verbuváláshoz, itt is meg­volt a felbokrétázott vitéz kardja, zászlaja. Hosszan lehetne fejtegetni a játéktevékeny­ség különböző megnyilatkozási formáit, a já­ték kialakulását, indulását stb., sajnos, erre pillanatnyilag sem helyünk, sem elég időnk nincs: De e néhány példa is ékesen bizonyít­ja, hogy a játék az emberi lélek mélységeiből fakadó ősi ösztönök természetes életnyilvánu­­lása. A hajdani természeti népek fő tevékeny­sége is a játszi időtöltés volt, akár a gyermeké. E népek és a gyermek lelkivilága itt jut közeli rokonságba egymással. Éppen ezért a néprajzi szempontból értékesebb hagyatékot és hagyo­mányt elsősorban a gyermekek játékaiban kell keresnünk, ahol ugyanúgy lappang az őt nevelő társadalom sok, ősisége, mint az emberiség nagy társadalomáé a nagy gyermek, a termé­szeti népek birtokában. A beláthatatlan időkre visszanyúló közös eredetekből, a gyermeki lélek azonos alkatá­ból, valamint a kölcsönhatásokból fakadó kö­zösségek alapformáiból fejlődött ki egy-egy nép, népcsoport sajátosan népi-nemzeti eleme. Eb­ből következik, hogy a gyermeki társasjátékok nemzeti szempontból is nagy jelentőségűek, mert nagy részben a nép, a nemzet leikéből forrottak ki, s ezért a légalkalmasabb eszkö­zök az egészséges nemzeti, hazafias nevelésre. ' A nép fejlesztette ki nemcsak a játékokat, hanem a játék közben mondott vagy énekelt mondókát, melódiákat is. A gyermek minden korban „játszani akar“, ahogy a költő mondja. Játszottak az ókori népek gyermekei Perzsiában éppúgy, mint Görögor­szágban, Rómában, vagy Egyiptomban. Játszik a ma gyermeke is mindenütt a világon, mert neki ez nem szórakozás, üdülés — erre nincs is szüksége — inkább komoly munka. MARCZELL BÉLA 14

Next

/
Thumbnails
Contents