A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-25 / 26. szám
Három asszony merengett a teraszon. — Hát igen, a siker — mondta Lenke aszszony távolba meredő, sötét tekintettel, míg finom keze szórakozottan nyúlt ki a cigarettadoboz felé —, az a biztos, határozott érzés, hogy tetszünk, hogy vágyat keltünk minden erőfeszítés, minden szándék nélkül, egyszerűen azért, mert vagyunk: igen, ez mámorító lehet. De milyen ritka, milyen rövid pillanat az égési I — A két asszony eltűnődött. Böske asszony maga elé nézett, s elgondolkodva hörpintetf egyet az illatos szeszből, mely ott zöldellett Elvörösödök: érzem ennek a megdöbbent tekintetnek erejét. — A férjem csak éjszaka jön haza — kezdek el gyorsan beszélni, hogy zavaromat leplezzem —, de talán szíveskedjék elmondani... majd referálok neki. Bizonytalan mozdulattal felállók. Ű is feláll. Nem felel — merőn, összehúzott szemmel néz, nem veszi le rólam a tekintetét — most már határozottan látom, hogy nem érdekli, amit mondok — a szavaknak semmi hatása rá: a szájamat nézi, mintha bűvölet fogta volná el, mióta belépett a szobába. Elfordulok. Ekkor különös dolog történik. Az idegen odajön hozzám, egészen közel. Elhúzódom tőle, és visszaülök a pamlagra. És most az történik, hogy az idegen leül mellém. De értsétek meg: ebben sem volt semmi tolakodás. A fejét előre ejtette, és nézett az arcomba és nem szólt. Megint felálltam, hadarva kezdtem beszélni. — Talán tessék megvárni — vagy mit beszélek —, csak éjszaka jön. — A karszékbe ültem — ekkor az idegen felállt és utánam jött. És leült, egészen közel szorosan mellém, egy másik székre. És nézte, most már leplezetlenül, mohón, tátott szájjal, ájultan és megfeledkezve magáról, nézte a szájamat. Mondom nektek, nem volt ebben semmi erőszakos, durva vágy, hódító akarat — olyan tehetetlen és nyomorultan ügyetlen volt Karinthy Frig yes AZ IDEGEN 11 előtte a metszett pohárkában. Letette a poharat. Az idegen — mondta aztán, vontatva. A két asszony várakozva nézett rá. A nevét se tudom — csak így nevezem hát: az idegen. Talán két évvel ezelőtt... de ezt se tudom pontosan! El is felejtettem, talán soha eszembe se jut — de mikor beszélni kezdtél — és igazat adtam neked: van Ilyen pillanat — és ez az igazi. A két asszony várakozva nézett. — Milyen volt? — suttogta Erzsi asszony Izgatottan. — Magas és szikár. Csontos arcú, már nem fiatal, a szemei mélyen fekvők, és valami különös, figyelmes és követelő és mégis bús, fekete tekintet. Nagyon rossz kedvem volt aznap éppen. Sóhajtott és kiürítette a pohárkát. — Otthon üldögéltem egyedül. Nem volt semmihez kedvem, öregnek és kiábrándultnak éreztem magam. Az uram elutazott, csak éjszakára vártam, de nem vágytam rá. Unalmas, kietlen estének néztem elébe — nem volt kedvem hozzátok se átjönni. Fehérneműt rakosgattam, aztán tétlenül heverem a díványon, könyvet kezdtem lapozgatni, eldobtam. Egyszerre csöngettek. Böske asszony sóhajtott. — A szobalány valamit beszél az előszobában, magyarázza, hogy az úr nincs itthon, tessék talán holnap eljönni. De az nem hallgat rá, kemény léptek közelednek az ajtóhoz, kopognak. Én felülök a díványon. És belép egy idegen ember. Láthatóan meg van lepve, hogy csak. engem lát. Pillanatig nem is tud szóhoz jutni, zavartan köszön. Kérdem, hogy mivel szolgálhatok, nem felel. Aztán kérdés nélkül kezd el beszélni, mély, izgatott hangon. Bizonyára K. úr k. neje? ó, bocsánatot kérek — én K. urat keresem — igen fontos ügy .. — A szobalány nem mondta, hogy nincs itthon? — kérdem csodálkozva. — Rendkívül^ fontos ügy — ismétli az idegen és néz. — Bocsásson meg, asszonyom. K. úr tud róla... És áll egy helyben, makacsul, megkövülve. Zavarba jövök: a karszékre mutatok, az asztal mellett. — Tessék talán helyet foglalni — mondtam, hogy mondjak valamit. Rám néz — aztán a székre néz. Aztán leül. De nem veszi le rólam a tekintetét — határozott, félre nem érthető egyenes tekintettel az arcomba néz. ez a modortalanság, ez a kigyulladás, ez az egyszerű mozdulat, ez a kábulat, ahogy követett holdkőrosan, mintha villám csapott volna le előtte. Igen, ez volt az a pilanat, amiről Lenke beszélt 7— éreztem, hogy mámoros kábulat fog el engem is, — éreztem egy pillanatra, mit jelenthet az a férfi számára, hogy nő vagyok, hogy szép vagyok — éreztem, fizikailag éreztem a delejes hullámokat, amik kicsapnak a testemből, és megbénítják az akaratát — hogy kitér az útjából, és tehetetlenül keringenie kell körülöttem a gyönyörtől és varázslattól — egyre kisebb körökben, egyre közelebb, míg végre nem bírja tovább erővel — és ájultan rá kell hullania a vészes égitest izzó magvára; a szájamra. Csodálatos, ujjongó diadalérzés volt — remegtem, de azért nyugodt voltam — még egypár kísérletet tettem: másik székre ültem, aztán vissza a pamlagra, közben nyugodtan és folyamatosan beszéltem tovább, és nem törődtem vele, mi lesz ebből, már nem is vártam feleletet, tudtam, hogy képtelen rá — de jött utánam, mindenüvé, közelebb húzódott, odajött mellém mindig —, azon a rövid fonálon, aminek a végét én tartottam a kezemben. És nézte, nézte és nézte a szájamat, és várt és várt és várt... két kitágult, óriás szemgolyó ... mint két forgó üstökös ... ködbefolyva a részeg vágytól... Böske asszony elhallgatott, és a pohár után nyúlt. A két heverő asszony már ült, egyenes derékkal, mohó tekintettel. — No és? — kérdezte Erzsi izgatottan. Böske asszony egy kortyra kihajtotta a szeszt. Vállat vont. — Egyszerre csak berontott Gyuri, a szomszéd gyerekekkel. Nagy ricsajt csináltak)» felhányták a lakást. Az idegen valamit dadogott, hogy majd felkeresi Fricit a hivatalban. Még éjszaka, a sötétben, dobogó szívvel, de közömbös hangon referáltam az uramnak, hogy egy ilyen és ilyen úr kereste. Az uram végre ráismert a külső leírásból. — Ja, a Skurek! — mondta —, tudom már, a faügyben! örülök, hogy nem talált itthon — rémes ember szegény, olyan süket, mint az ágyú, de nem vallja be, csak folyton beletartja az orrát az ember pofájába, hogy a szájmozgásból értse a szót: mert méghozzá rövidlátó is az istenadta. Majd írok neki, hogy átveszem azt a két vagont. Pardon. Uraságod most érkezett? — Most. Brr. — Kicsit hideg eleinte, mi? Hja, az ember hozzászokik. A fejére is raktak jeget? — Raktak. Brr. — Persze, persze. Az nagyon jő. És persze egészen betolták, mi? Hányas szám uraságod? — Hányas szám? — Hát nem nézte meg, hiszen a lábára kötöztek egy cédulát a számmal és a névvel, ha van. Nekem csak számom van, nevem nincs. Még nem agnoszkáltak. Nem szűk magának az a cella? — Nem. — Nekem igen, mert fel vagyok puffadva. Négy nap múlva halásztak csak ki. Nem baj, csak a szemem zseniroz, belefolyt a szájamba. Magának még van szeme? — Az egyik. A másikat kivitte a golyó. Ott ment ki. — Revolverrel tetszett...? — Pisztollyal. — Az jó. Eleinte én is úgy akartam, de aztán nem tudtam pénzt kapni rá. Nekem soká tartott, de tetszik tudni, a biztos, az biztos. — Honnan tetszett... ? — A Vasúti hídról. Tetszik tudni, négy nap múlva tudtam csak följönni. Utálatos lesz az embernek a tüdeje. Pardon, zöldül már a maga hasa? — Még nem. Hát zöld lesz? — Ojjé, látná az enyémet. Szép, világoszöld, egész a köldökömig. Ogy örülök, nemsokára zöld leszek. Csak a hájam szép kék. Most' már rendesen megy minden a boncolásig, csak már túl lennék rajta. Szrr. Szrr. — Mit csinál? — Semmit, a víz szörcsög bennem; na tessék, most a másik szemem is kifolyt. Sajnálom. Másképp egészen szabályszerű vagyok, mondta a doktor úr. Igaz is, mondja csak, szőke volt? — Nem, barna. És az öné? — Az enyém is. — Hogy hívták? — Pötty Pepinek hívták. — Ogy. Oúúgy. Hát hiszen akkor maga a Freinreisz Zoltán. — Na hát? — És én szamár, azt hittem magához megy feleségül. — Hát maga a Nebbich Lajos? Én azt hittem, a magáé lesz. Hát akkor kellett nekem beugrani a Vasútiról. — És kellett nekem kiadni a pénzt arra a pisztolyra? Őrület. — Hiszen akkor hozzám jött volna! Ha én ezt tudom, hogy nem magához akar menni, és hogy maga beugrik a Vasútiról... De nekem azt mondta, máshoz megy, és én tudtam, hogy az csak maga lehet ... — És ha én tudom, hogy maga pisztolyokat vásárol, és hogy nem akar magához menni__ De nekem azt mondta, máshoz megy, és én tudtam, hogy az maga ... — És ezért ősziünk mi itt ketten? Hát kihez ment akkor a Pötty Pepi? (Egy úr a harmadik cellából): — Hozzám. KARINTHY FRIGYES