A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-25 / 26. szám
FESZTIVÁL UTÁN Véget értek a VI. Jókai-napok, š az olvasó bizonyára kíváncsian nyúl a heti sajtótermék után: hogy értékeli az én lapom a csehszlovákiai magyarság legmagasabb szintű szellemi vetélkedőjét? Ez a cikk nem beszámoló, nem a napi sajtóból már úgyis ismert tények újbóli fölsorakoztatása akar lenni, hanem elgondolkodás kulturális életünk néhány nyomasztó, évről-évre rendszeresen visszatérő problémája fölött. Teljességre már csak azért sem törekedhet, mert a Jókai-napok műsorának csupán egy részével, az irodalmi színpadok fesztiváljával kíván foglalkozni figyelmen kívül nagyva a vers- és prózamondók seregszemléjét, valamint a másik fesztivált, amelyen városi színjátszó együtteseiéi mutatkczifik b» Irodalmi színpadaink az utóbbi öt évben terjedtek el, s azóta is állandó tapogatózás, útkeresés jellemzi őket. Mint annyi mindenben, az irodalmi színpadok divatjában is forgószelek falevelévé váltunk, sodortjává olyan áramlatoknak, amelyeknek nem mi vagyunk az előidézői. Mint egyebütt, itt is meglátszik a szakemberek hiánya, mégpedig egyszerre több vonalon. Nincs szakemberünk, aki behatóan foglalkozna az irodalmi színpadok műfajával, aki kidolgozna egy elfogadható elméletet az „irodalmi színpad“ forma határvonalaira, célkitűzéseire, megvalósulási lehetőségeire vonatkozóan. Q Nincsenek szakembereink, akik az “ ilyen elfogadható — esetleg máshonnan, készen átvett — elméletet a gyakorlattal szembesítenék: nincs szakavatott, független koncepcióval dolgozó műsorpolitikusunk, akinek önálló ihletése, egyéni meglátásai új utakra figyeltetnének föl az új műfaj területén; nincs igazán hozzáértő rendezőnk, aki a műfaj teherbírásának tudatában, valamint a rendelkezésére álló anyag (műsor és emberanyag) ismeretében maradéktalanul színre tudná vinni a műsort kiválasztó dramaturg elképzeléseit; nincs elegendő színpadi szakemberünk, akik a rendezőt tanáccsal látnák el, s mintegy alkotó-közeget képezvén körülötte zálogai lennének az igényes színpadi kivitelezésnek; s végül, de nem utolsó sorban: kevés az igazán jó szavalónk. Nagyjából ezekre a hézagokra világított rá ismét a komáromi fesztivál. A fesztiválon látott hat irodalmi színpad közül kettő — a rimaszombati Fáklya és a pozsonyi Forrás — Immár ötéves múltra tekinthet vissza, kettő az idén alakult (a szencieké, meg a vendégként fölléptetett pozsonyi szlovák iskoláé), a komáromi Petőfi Ifjúsági Klub Irodalmi Színpada tavaly mutatkozott be, a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klubé pedig két éve. A legtöbb díjat a rimaszombatiak vitték el, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a Fáklya irodalmi színpadnak az idei műsor már közel tizedik rendezvénye. Az eddig bemutatott műsorok számát illetően csak a pozsonyi Forrás veheti föl vele a versenyt, ám — ahogy ezt a mostani szereplésük is bizonyítani látszik — a túlnyomórészt középiskolásokra támaszkodó Forrás és a felnőtt szavalókból összeállt Fáklya célkitűzései közt aránylag könnyű megrajzolni a határt. A Kulcsár Tibor vezette pozsonyi diákok elsősorban az iskola (sokszor halottnak tűnő) tananyagát iparkodnak élővé varázsolni (Madách-, Csokonai-, Vörösmarty-, Arany-est, népballada-műsor), klasszikus hagyományaink tiszteletét és általában a vers szeretetét igyekeznek a diák (és nem diák) hallgatóságban fölébreszteni, s teszik ezt úgy, hogy megérezni rajtuk: a szavalók maguk is egy-egy műsor betanulása közben találták meg az élő kapcsolatot a klasszikussal, s ez a megérzés hamvassá, üdévé, közvetlenné teszi előadásukat. S helyenként iskolássá. A rimaszombatiak ezzel szemben a maiság, a korszerűség igényét váltják ki a nézőben, azzal, amit műsdrukra tűznek, és azzal, ahogy bemutatják. Már rendezvényeik puszta címe is a mát idézi, a huszadik század közepének arcát, forrongó hangulatát: Ez a föld, ez a táj, Nagyvilág, Emberi hang, így élek, Tűzzel-késsel, Aknamező, Az ember megmarad. Mács Zoltán, Veres János, Horváth Júlia és a többi „fáklyás“ jó helyen tapogatózik, csakhogy ..,. S itt újból kezdhetném sorolni a hézagokat, amelyekre az imént rámutattam. Mert ami a televíziónak sikerül, nem biztos, hogy sikerül egy kisváros irodalmi színpadának. Ami a Budapesti Műszaki Egyetem Irodalmi Színpada teljesítményében természetesnek tűnik, az a rimaszombatiak előadásában erőltetettnek látszhat. Mert sajnos, a Fáklya legutóbbi műsorában elég bántóan kitapinthatok a kölcsönvett minták. Ez természetesen nem akar ledorongoló bírálat lenni. Ha tőlem függ a hivatalos értékelés, a legtöbb díjat bizonyára én is a rimaszombatiaknak ítélem oda: rendszeres, lelkiismeretes tevékenységükkel mindemképp rászolgáltak a kiemelésre. Ez a cikk azonban elgondolkodás akar lenni a rimaszombatiak és a többi irodalmi színpad ürügyén. Megmondom kerek-perec: a Komáromban látott hat együttes közül nekem a pozsonyi szlovák iskolások műsora tetszett a legjobban. Hogy miért? Mert nem akartak többet nyújtani önmaguknál. Középiskolás diákok diákos hűnyavetiséggel — s helyenként diákos esetlenséggel — szavaltak diákszájba illő szövegeket. Punktum. Se többől, se kevesebből nem állt a műsoruk. *lat szavaló, egy pad, fekete horizont, a lányokon dísztelen fekete ruha, a fiúk kigombolt ingben. Minimális zene, minimális mozgás, térbravúrok, térbukfencek kizárva. Azt hiszem, sikerült is a néző-hallgató figyelmét a lényegre irányítaniok. S az eredmény? A kis együttesnek ez volt az első műsora, s mindjárt az alsókubini országos szavalóversenyre és az irodalmi színpadok zólyomi fesztiváljára jutott el vele. Fölmerülhet a kérdés: vajon nem segítették-e hozzá ehhez a sikerhez az újdonsült diákszínpadot hivatásos színpadi szakemberek? Lehet. Én úgy érzem, igen. Ilyen bájos, szép előadást létrehozni magukra hagyott kezdők aligha képesek. De miért nem vesszük igénybe mi is mások segítségét? Ha a csehszlovákiai magyarságnak nincs erre hivatott szakembere, mért nem konzultálunk a magyarországi, vagy a körünkben élő szlovák és cseh szakemberekkel? Pedig mennyire ránk férne! Nemcsak a fesztiválon gyöngébben szerepelt pozsonyi józsefattilásokra, a komáromi Petőfi-klubosokra, vagy a Szenczi Molnár Albert Ifjúsági Klub szereplőire (Szene), s nemcsak a pozsonyi Duna utcai iskolásokra, hanem mindenekelőtt a rimaszombati Fáklya tagjaira, mert pillanatnyilag ez az élegyüttesünk. Magához a fesztiválhoz még enynyit: a szervezés kiváló volt, ment mindén, mint a karikacsapás. A Jókai-napok rendezőit, támogatóit, komáromi és Komáromon kívüli barátait ezúttal, úgy vélem, csak elismerés illeti. Van már végre egy jól megszervezett, országos méretű szellemi rendezvényünk, csak még ... meg kell tudnunk tölteni tartalommal. Az országos mérethez illő, országos szintű, tehát a nemzetközi mércét is kiálló tartalommal. (Ha szabad megjegyeznem: az idei szervezés mármár túltett önmagán; a díjakból, oklevelekből a féle is untig elég lett volna. No akarjunk a mi öt és fél színpadunkkal Cannes-t produkálni!) Fesztivál utáni teendőinkhez pedig: gondolkozzunk el, nem teremthetnénk-e az ország különböző városaiban, falvaiban szétszórtan élő elsőrendű szavalókból egy mintaegyüttest, amely a legigényesebb elképzeléseket is valóra tudná váltani. Egy ilyen irodalmi színpadhoz elég lenne öthat szavaló: a csehszlovákiai magyarság öt-hat legjobb szavalója. Kéthavonkénti háromnapos összpontosításokkal, hivatásos dramaturg és hivatásos rendező szerződtetésével így minden félévben ki tudnánk állítani egy olyan műsort, amely mércéül szolgálna műkedvelő irodalmi színpadjainknak. Az ilyen mintaegyüttes létezése buzdítaná műkedvelőinket, egyrészt, hogy vele a Jókai-napokon erejüket összemérhessék, másrészt, hogy az egyes szavalók kiérdemeljék a mintaegyüttesbe való bejutást. Mikóts I. Róbert
