A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-18 / 25. szám
Fábry Zoltán: Valóságirodalom Valóság—térben és időben Egyszerűnek tűnő, magától értetődő szó: valóság. Ki sejtené mögötte első hallomásra a bonyolult fogalmi lényeget? Valóság az, melyet hallunk, látunk, érzékelünk. Igen, az is valóság. Szűk kis egyéni valóság. De mi történik akkor, amikor a társadalmak életének, a lét európai méretű kérdéseinek, az emberi szellem széles horizontjának valóságáról kezdünk beszélni? Ha ezen a „komplex valóságon“ kezdünk gondolkozni, elégedettségünket és nyugalmunkat megdöbbenés váltja fel. Nézzük a valóság szónak az irodalomban, vagy akár a közéletben használatos jelzőit! Kétarcú valóság, sokrétű valóság, kézzelfogható valóság, ezerszínő valóság, a mindennapok valósága; a jelző — úgy érezzük — minden esetben más valóságtípust jelent. Ml történik itt? A konkrétnak tűnő és kézzelfoghatónak mutatkozó jelenség mögött bizonytalanság — vagy viszonylagosság? — rejtőzik? Valami, ami relativ, rögzithetetlen és változó? Ha így van, hol a biztosítéka, hogy amit valóságnak hiszünk vagy tudunk, valóban az? A kérdés félelmetes, mert kétely a velejárója, egyáltalán, tudunk rá adni abszolút, tehát igaz feleletet? A feleletet keresve vizsgáljuk meg a válóság természetét, megjelenési formáját (vagy formáit J, és kritériumait Fábry Valóságirodalom című legújabb kötetén! A kötet Írásai — cikkek, recenziók, kritikák és értékelések — 1926—1939 között jelentek meg a Korunkban. Lényeges momentum ez, mert alapjában megadja a valóságlátás minőségét, melyet az írások tartalmaznak: haladó, marxista, fábry-i. S a hangsúly az utolsó — fábry-i jelzőn van, mert a társadalmi irányzatosság és minőség mellett a sajátos, az egyéni kritériumát is tartalmazza. S minket ebben az esetben a két világháború közötti kornak a szellememberben — Fábryban — tükröződő valósága érdekel. Az első világháború utáni évtized Európa számára a lidérces álomból való ocsúdás, s az ezzel járó megdöbbenés és kétségbeesés Időszaka. Lehetséges ez, ami történt? Lehetséges az emberi élet értékeinek és erkölcsének ilyen megalázása, az igaz emberség ily nagyfokú tehetetlensége, a jó, a szép, a harmonikus ennyire tiszavirág élete? S a tapasztalatok bizonyítanak: lehetséges. A test és lélek békéje odavan, Európa romokban hever, cél, erkölcs és tisztánlátás nélkül. De az erősek, az ügyesek, a lelkiismeretlenek már magukhoz tértek, és erős kézzel veszik át az élet irányítását, a szellem, a lélek még ájultan hever, s ha rövid időre magához tér, csupán sikoltani tud a rettenettől. Fábry megrendülve, de a szellem szuverén magabiztosságával szemléli a káoszt, és értékeli jelenségeit. Szótári készletét új fogalmakat jelentő szavak gyarapítják; korfelelőtlenségről, káoszterhességről, civilizációröhögésről, civilkurázsiról és Európa haldoklásáról beszél. Magatartásának alapja a cél: Európát meg kell menteni. S a cél tisztánlátásának a lényege a tudat: Európát meg lehet menteni! Adva van a valóság — a húszas-harmincas évek Európájának valósága, melyen változtatni kell. S a változást a szellemi valóságfelismerés leleplező és meggyőző fegyverével kell elősegíteni. Fábry pontosan megkörvonalazza, hogyan nem lehet elősegíteni a káoszvalóság megváltozását. Wildéről írja: „ .... Költő volt. Néha: nagy költő. Hiába. Ez a sok, ez az isteni, ma — kevés.“ Frank Harris angol publiciszta önéletrajzával kapcsolatban mondja: „ ... egy jelentős emberéletén át, vallomásbiztosságban és becsületben látva látjuk a XIX. század szellemi fő eredményének, az esztétikai kultúrának negatív voltát, életre kapcsolódni nem tudását, nem akarását, élet megváltásra való képtelenségét.“ S az esztétikai kultúra elleni vád lényegét is megfogalmazza:“ ...vád a szépség szabadsága felé, az önmagáért való szépség' felé, mely elfelejti erősebb pozitivitását :az élet, a tömeg csúnya valóságkényszerét, mely a nagy „irodalmi“ életben elfelejti életfeladatát: a tömegélet vállalását, kollektív igazságjogát és igazságkövetelését.“ A kor tipikus entellektüelje megméretik, és Fábry számára könnyűnek találtatik. Ugyanígy sok regény. 1928-ban írja: „A riportregény (a regény mai missziós formája) igaz, szükséges meglátás, élmény közvetítése. Pontos vádló, vagy lelkesítő valóság — döntőn ható, szuggeráló formában való rögzítése." Ezeknek a kritériumoknak alapján több írásról kijelenti: „csak regény.“ Csak ... semmi több. Nem élet, nem valóság, „szent irodalom.“ S egy más helyen: „A mai regény: való dolgok lényegesen ható elemeit szuggesztív módon kovácsolja teljes életváltoztatő, emberváltoztató egésszé.“ Fábrynál a valóság és változtatás szorosan összefügg. S az entellektüel irodalmár ezt az ügyet, vagy csak közvetve szolgálhatja, vagy képtelen szolgálni. E téren a Fábry-i kritikai következetesség nem ismer tekintélyt és megalkuvást; bíráló megjegyzések érik Upton Sinclair, Ehrenburg, Romain Rolland, Remarque, Thomas Mann, Kosztolányi, Leonhard Frank egy-egy müvét, s a művön keresztül az írót. Másokat megsemmisít. Érvel többnyire kivédhetetlenek, s Fábry valóságába ágyázva még ma is megállják a helyüket. S ez, ha figyelembe vesszük is szenvedélyes logikájú stílusának szuggesztivitását, mellyel igazáról meggyőzni képes, azt jelenti, hogy Fábry valósága és Ítéleteinek talaja abban az időben a kor objektív, a történelem igazolta valóságának szerves része volt. Kritikai állásfoglalásának paradoxona, hogy Fábry maga is entellektüel. A legteljesebb mértékben és legtisztább változatában — szellemember. Agya, lelke, egyénisége — már akkor is korprobléma volt, s azóta még inkább — az egyre szaporodó, közvetett információk tengeréből élt. ítéleteit erkölcsi meggyőződése sugallja. Közvetlen és döntő alapélménye — úgy vélem — a háború. Az „élet, a tömeg csúnya valóságkényszere“ közvetve ér hozzá csupán. Honnan az a biztonsága, mellyel az adott korban állást foglal Európa ügyeiben? A felelet csak egy lehet: Fábry valósága a kor objektív, és az egyén szubjektív valóságának találkozásából és egyesüléséből született, mely az életre visszahatni képes erkölcsi erővel nőtt. Fábry valóságszemléletének történelmi értékét Remarque „Nyugaton a helyzet változatlan“ című, világhírű regényével szembeni álláspontján mérhetjük le. A könyv értékeit elismeri, de nem feltétel nélkül. A világ ujjong, a kiadók versenyeznek a könyvért, a szerző milliómos lesz, Fábry ezeket mondja: „Ez a regény: a háborús élmény teljessége, közelebbről az 1914—18- as frontkomplexum maradék nélküli kimerítése. De csak ennyi.“ „Ez a könyv nem jelent, nem jelenthet felszabadulást. Ez a könyv vigasztalan, pontos csődgrafikon: a háború utólagos, végleges győzelme egy halálra ítélt generáció második, gránátpokolnál igaztalanabb és döbbentőbb önitélete, ha úgy tetszik — öngyilkossága.“ „Ez a menekülésszuggerálás, ez a lehetetlen generációs rezignáció szigeteli és megsemmisíti a könyv aktív hatását és élet jelentőségét.“ S a további évek során többször remarquizmusról, mint káros entellektüel életjelenségről beszél. Igaza volt? Amikor a könyvet az „egész világ“ elolvasta? Hol hát a közös pont az élet valósága és az irodalom valósága között? A kérdés megválaszolása további elemzést kíván.Azok a jelszavak, melyekkel Fábry egy magatartás típust jellemez, első hallomásra banalitásoknak is tűnhetnek: „emberség akarása“, „embervállalás mindenekfelett“, „az új ember harcos aszkézise“, „a vagy-vagy pörölyös tétele“, „forradalmi tisztaság“, és így sorolhatnánk tovább. Szép szólamoknak, demagógiának hihetnénk őket, ha nem állna mögöttük Fábry osztályharcos, szemlélete. S ha a szellemi életben nem képviselné őket az az irodalom, amely elősegíti a valóság megváltoztatását, „a szociális irodalom“, „az új valóságirodalom“. „A szociális irodalom a forradalmár emberség kollektív kinyilatkoztatási formája.“ „A mai proletárélet adekvát közlési formája: a Kläber- és Sochaíczewer-féle sztenográf — fotográfia. Erőszakosan „történetté“ gyúrni, túlozni, patetikusan színezni, poentírozni nem szabad.“ „A proletárirodalom nem lokalizál. Nem emeli piedesztálra a munkást és nem különíti el. Az egyforma emberit keresi és találja meg benne, ezt igazolja: a munkás állatéletének egyetemes emberi igazságtalanságát.“ S ennek a valóságnak a jegyében bírálja, Fábry a XIX. század esztétikai kultúráját. A felismert igazság: Európa káoszvalóságát csas az osztályharc és a forradalom változtatja meg. A proletáriátus, mint öntudatára ébredő társadalmi erő. Fábry, látva a célt, az aktív irodalmat értékeli. Sokszor elnéző, elfogult vele szemben, s ugyanezért kemény — igazságtalan? — mindennel szemben, ami nem ezt az ügyet szolgálja. A nagy példa, a reménysugár, „az élő kozmikus valóság: már fennáll: a Szovjetunió. S Európába egy új irodalom zsengéi szöknek át, és hódítanak teret. Valóban: a vergődő európai lélek számára gazdasági válságok és a fasizmus előretörése idején nem lehetett más vigasz, csak az, melyet a keleti forrongó és változó valóságról tudósítanak az információk. Fábry, mint minden más változtatni-akaró, szilárd következetessége és tudatossága ellenére — álmodozó. Állásfoglalása a szocializmust teljes egészében vállaló entellektüel romantikája; forradalmi romantika. Ma, a szocializmus megvalósítása második évtizedének utolján, tapasztalatok, csalódások és gazdasági reformok idején, megtehetnénk, hogy rezignált mosollyal nézzük ezt a romantikát. Vigyázzunk velel Ez a jóba és újba vetett hittel rokon romantika kétségtelenül a XX. század legnagyobb világformáló erkölcsi és gazdasági erőjének, a szocializmusnak az előkészítője volt Európában. A változtatni akarás elérte célját, tehát akkori igazát a mai valóság húzza alá. Fábry valósága a tömegek bekövetkező valósága lett, tehát igaz valóság. S ebből következik — paradoxként hat! — Fábry valahogy még a tévedéseiben sem tévedett. Még akkor sem, ha néhány ítélete, mai szemmel — de talán akkorival is — nézve, nem állja meg a helyét. S ez úgy lehet, hogy a valóság nem konstans állapot, metafizikai jelenség-komplexum, nem valami merev, mindenen elfekvő élettény, a valóság dialektikusán fejlődő fogalom. Objektív kategória ugyan, de csak időben é^ térben létezik. így a Fábry századharmadi valóságából is új valóság született, mely nagyrészt tartalmazza, némely részletében kiegészíti, tovább fejleszti azt, sőt; ellenkezik vele (személyi kultusz időszaka). S így Fábry tévedései nem mint az ő gyengeségei mutatkoznak, de mint a valóság természetében és lényében érvényesülő dialektika vonásai. Fábry csak a század Európája valóságának ellentmondásait tükrözi. Az élet és a szellem valósága egymásrahatásának kérdéséhez jutottunk. Térjünk vissza Remarquehoz. Könyvei ma reneszánszukat élik — a Nyugaton a helyzet változatlan is —, nálunk is új kiadásokban olvashatják őket az emberek. Benne lenne a Fábry hiányolta aktivitás? Vagy más van benne, mely az irodalmi értéket jelentő „örök“ jelzővel ruházza fel? Ma olvasva a könyvet, megállapíthatjuk: irodalom, az ember művészi portréjához tud hozzátenni igaz színeket. De megrázó erejét elvesztette. Azóta az embertelenség, a háború valósága közelebb került hozzánk, mai képéhez képest Remarque borzalomfestő színei megfakultak. De megmaradt benne a letargia és a belenyugvás, . mely bár mint emberi probléma és művészi mondanivaló ma is életvalóság — elidegenedés, Kafka reneszánsz, parttalan realizmus a szocializmusban is —, érezzük, hogy ez a művészi mondanivaló a mai valóságnak is csak egyik oldalát elégíti ki. S inkább csak a művészet valóságáét — mely ma „újra“ hajlamos a rezignációra és pesszimizmusra, mert ezek a modern korban figyelemreméltó kifejezési eszközei —, de az élet valóságát, mely önmaga létéért küzdve fejlődik és tör előre térben és időben, nem elégíti ki. Itt ma is a fábry-i aktivitás az értékesebb. A kérdés — úgy tűnik — nyitott marad. Egy bizonyos: a művészet el tudja képzelni, hogy a világ elpusztul, az élet soha. S ez a két valóság megfér egymás mellett a világban, néha egymásba fonódik, majd meg távolodik egymástól, érintik egymást és ellentmondanak, s mindezt egy magasabb értékű valóság szellemében. Ezért: Fábrynak igaza volt. DUBA GYULA H
