A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-06-11 / 24. szám

Gianni Roghi: Találhatunk-e még a Földön olyan embere­ket, akik úgy élnek, mint valamikor a kőkor­szakban? Ezt a kérdést Gianni Roghi olasz újságíró és riporter tette fel. Néhányszor kö­rülutazta a Földet, hogy erre a kérdésre fe­leletet kapjon, bár nagyon is a tudatában volt annak, hogy a primitív törzsek életmódját a nyugati civilizációval való kapcsolat teljesen átformálja. De a birhorok valahogyan kivételt képeznek e szabály alól. A teljesen primitív birhorok és a civilizált emberek között egyre mélyebb szakadék tá­tong, s ebben nincs semmi meglepő. Sukkal nehezebben magyarázható meg az, hogy a köz­vetlen közelükben élő és ugyanazt a nyelvet beszélő emberek és a birhorok között is egyre mélyebb ez a bizonyos szakadék. S mielőtt még a birhorokról beszélnék, szól­nom kell a primitív jelzőről, ami az egész­nél valami kevesebbet, tökéletlenebbet jelent a civilizált ember tudatában. A primitív szónak nálunk lekicsinylő jelentése van, pedig: „Ki nem érzi a saját bőrén — és napjában többször, — hogy a több ezer éves civilizáció csak külső máz? Parányi érdekek ezernyi ta­lálkozása és összeütközése nyomán hányszor tör ki a civilizáció burka alól a primitív vad­ember, az ösztön, — de a lehető legrosszabb értelemben?“ Állítólag kipusztult nép Negyedik nap hajnalban Naja, a törzs főnö­ke két ujját végighúzta a sátram vásznán, majd amikor előbűjtam, hirtelen mozdulattal észak felé mutatott, a távoli hegylánc irányába: „Ve­lünk jössz?“ Így vittek magukkal először va­dászatra a birhorok a szinghbhami őserdők­be: ők csaknem csupaszok voltak, kicsinyek és könnyűek, hosszú göndör hajuk a vállukat ver­te. A vállukon szekerce meg hosszú rudakra felcsavart háló volt. Csaknem kétezer kilométert utaztam, hogy megtaláljam Közép-India őserdeiben a birho­­rokat. Miért éppen őket kerestem fel? Ennek is megvolt az oka! Nagyon jól tudtam, hogy találkoztak a civilizációval, de elutasították. Ezek a primitív vadászok szenvedélyesen ra­gaszkodtak ősi életmódjukhoz, primitív kul­túrájukhoz, bár gyakran találkoztak olyan törzsekkel, amelyek már némileg civilizálód­­tak és alkalmazkodtak a környezethez ... „A birhorok? Hiszen azok már régen kihal tak“, mondták mindazok, akiket megkérdez­tem. „Indiában már egyáltalán nem élnek ilyen alacsony fejlődési fokon primitív tör­zsek.“ Néha ugyan találkoztam egyénekkel, akik bíztak vállalkozásom sikerében és sok sze­rencsét kívántak hozzá, de közben látszott raj­tuk, hogy szégyenkeznek, ahogyan jó hazafiak­hoz illik, azért, mert be kell ismerniük, hogy a földjükön élnek még olyan emberek, akik nem emelkedtek túl a kőkorszak emberének műveltségi fokán ... Én pedig utaztam vonaton, dzsippen, tizen­két folyón és őserdőkön mentem keresztül, végül egy íjjal és nyílvesszőkkel felszerelt, Ho nevezetű fiú vezetett tovább az ősvadon zöld­­álmú ösvényein. Gyalogosan mentünk és egy napon ráakadtunk a birhorok falujára. Az er­dei tisztáson tizenöt, ágakból font kunyhót pil­lantottunk meg, s a kunyhókban tizennégy férfi, tizenöt asszony és kilenc gyermek la­kott... Egy nép töredéke..j. Csodálkozva, bi­zalmatlanul és idegenkedve fogadtak. Napokig csak csend és csend Azon a bizonyos reggelen vadászatra indul tunk. Tíz férfi, egy gyerek és én. Szó nélkül haladtunk. A birhorok egészen magasra eme­lik a lábukat menetelés közben, hogy a test­súlyuk minél nagyobb felületre nehezedjék, s az éles kövek, tövisek ne sértsék fel a lábu­kat. Nagyon furcsa lépések, nem tudtam el­tanulni a járásukat. A birhorok egész idő alatt hallgattak, s ha mégis közölni akartak valamit egymással, csak nagyon halkan ejtettek néhány szót. Öt vagy legfeljebb tíz sző, s utána órákig csak hallga­tás ... Néha napokon keresztül. Azután már nem is pihentünk, amíg el nem értük a har­madik hegyláncot. A hegy oldalát erdő fedte, sűrű őserdő, de azért nem volt bennük fél­homály. Aprótermetű társaim olyan csendesen haladtak, mintha testetlen lényeg lettek volna. Tőlünk jobbra csúf rikoltozással felrepült egy páva, majd kettő és a'zután pedig négy egy­szerre. Egy fára repültek föl. — Amindzsúr! — mondta az egyik birhor és cinkosan rámkacsintott. Az „amindzsúr“ szó talán pávát jelent? A táborhelyükön a házte­tőkbe szúrva rengeteg pávatollat láttam, ké­sőbb megtudtam tőlük, hogy csereáruként hasz­nálják fel. De most nem pávavadászatra indul­tak és így továbbra is türelmesen talpaltam a fülledt és nedves erdőben a mosolygó és bol­dog emberek’ csendes csoportja után. Az volt az érzésem, hogy végtelenül idegen vagyok nekik. A közelben neszezett af fű. — Bin? — kérdeztem meg a főnököt. — Kígyó? Vállrándítással felelte, hogy nem kígyó. Ha igent akart volna mondani, akkor oldalra hajt­ja a fejét. De én bizalmatlanul fürkésztem továbbra is a nesz irányába és megismételtem a kér­dést. Naja csodálkozva nézett rám, azután négykézláb szaglászott bele a levegőbe. Majd felállt és magabiztosan mondta: Nem, ez nem kígyó volt. Akkor tudtam meg, hogy szaglás­sal állapítják meg a kígyó jelenlétét, mint az állatok. (A kígyók ugyanis átható szagú fo­lyadékot engednek ki a testükből tavasszal és ősszel, ezzel csábítják magukhoz a másik nem képviselőjét. Az állatok messze elkerülik az ilyen helyeket.) A birhorok a szimatjukra bízzák magukat és ezért haladnak olyan gyorsan és nyugodtan a magas fűben. Mindig egyenesen maguk elé néz­nek, kissé előre tartott fejjel, nem néznek sem jobbra, sem balra, sem hátra, mégis min­dent észrevesznek ami a közelükben történik. Körülbelül a hegyoldal közepén járhattunk, amikor hirtelen megálltak és merően figyel­lek. Egy körülbelül harminc méter magas fa koronáját nézték. „Szara“ — mondta az egyik birhor, egy farkat rajzolt a levegőbe, s a fo­gait vicsorgatta. Ebből tudtam meg, hogy majomvadászatra jöttünk. Az isten sülve jó! Azt már tudtam, hogy a birhorok hálóval vadásznak, mint a kőkorszak emberei. (Még ma is több primitív törzs vadászik ilyen mó­don). Arra azonban nem gondoltam, hogy ép­pen majomvadászatra indultunk, hiszen az indusok szent állatnak tartják, sőt istenségnek. De az indusok törvénye itt már nem érvényes, itt a majom csak egyszerűen pecsenyének való. Az egyik vadász, Dígnar megmagyarázta, hogy feküdjek le a fűbe és maradjak csönd­ben, amíg értem nem jönnek. Nemsokára jöt­tek is, azután már láthattam a szent majmo­kat. Hosszú végtagjaik voltak, ezüstös szőr­zetük és átható tekintetük, borzalmas ricsajt csináltak, amíg a szekerce el nem némította az egyiket. A vadászok kifeszítették a mindössze negy­ven méteres hálót, lecsalták a majmokat a fá­ról és a háló felé hajtották őket. Mindez így az olvasó előtt nagyon is egyszerűnek tűnhet, a valóság azonban egészen más. Ez a majom­fajta nagyon ravasz, s nem hagyja egyköny­­nyen csapdába csalni magát. Nagy ügyesség kell az elejtésükhöz. A fán lévő három majom közül kettőt sikerült megfogniuk, a harmadik elmenekült. A vadászok közül reggel óta egyik sem ivott egy korty vizet sem, bár víz mindenütt volt bőven. Gyerekkoruk óta hozzászoktak ehhez. Mint az állatok, csak reggel és este isznak Leültem a fűbe és megfigyeltem, hogy az egyik birhor száraz levelet vett fel a földről, szeker­­céjével összetörte, az ujjai közt porrá morzsol­ta, majd lenyelte. Amikor észrevette, hogy figyelem, engem is megkínált. Égetett, mintha borsot vettem vol­na a számba. Néhány évvel ezelőtt a Vörös­tenger melléki halászok között éltem. A víz nagyon piszkos és büdös volt, s ennek ellené­re sohasem volt a bárkájukon egy csepp ivó­víz sem. Tíz napig tartó evezés után értek egy kis korallszigetre, melyen csak madarak éltek és bőségesen volt ivóvíz, de sohasem ittak be­lőle. Ha megszomjaztak, összerágtak egy szem vörös borsot. „Nem iszol?“ — kérdeztem birhor baráto­mat és feléje nyújtottam a kulacsom. Elmoso­lyodott. Nem, soha nem iszik nap közben. Tel­jesen száraz volt a teste, nem izzadt. Sovány, izmos testében nem volt egy felesleges csepp víz sem. Az viszont igaz, hogy itt, a nedves és forró égöv alatt az a legjobb, ha az ember egyáltalán nem iszik. Egészségesebb is. Vigyázat, kőrakás! Vége a vadászatnak, indulhatunk vissza a fa­luba. S közben bongóval, szellemmel találkoz­tunk. Egy sekélyes patakon akartam átgázolni, társaim egy kidöntött fatörzsön mentek át rajta. Már éppen a vízbe akartam lépni, ami­kor az egyik bennszülött visszarántott. Magya­rázott valamit, s közben többször elmondta a „bonga“ szót. Ebből kivehettem, hogy a patakban valami­lyen szellem lakik, s a szellemekről sohasem tudjuk, mikor és mivel haragíthatjuk őket ma­gunkra. Észrevettem azt is,, hogy ezek a benn­szülöttek nem félnek a mérgeskígyóktól, sem a tigristől, hanem egyedül csak a szellemek­től. Ha út közben kőrakásra akadtunk, azt óvatosan elkerülték, az is bonga volt. A tigris szerintük napközben teljesen ártal­matlan, csupán éjszaka gyilkol, ha belebújik valamelyik gonosz szellem. Ha a birhor vadász éjszakára a vadonban marad, gyorsan össze­fonja maga körül az alsó ágakat, tüzet rak és virraszt egész éjszaka. Mindig fegyvertelenül jár az őserdőben, mit is segíthetne az ő fegy­vere a „BAG“-ba, tigrisbe bújt szellem ellen? Amikor visszaértünk a faluba, a megölt maj­mot kibelezték és áttüzesitett köveken megsü­tötték. Az élő majmot egy karóhoz kötötték. A sátram előtt ültem, s mintha egy történelem előtti film pergett volna előttem. A falu köze­pén két fa összedörzsölésével tüzet raktak. Majd a megsült majom húsából mindenki té­pett egy darabot: először a gyermekek, majd az öregek, utánuk az asszonyok és legutoljára a férfiak. Mindenkinek csak egy egészen kicsi hús jutott, amit sokáig rágtak. Amikor a nyitott konzervből előszedett hús­sal kínáltam őket, megszaglászták, de nem ettek belőle. Inkább csak kitartottak a majom­hús, a bogyók és a gyökerek mellett. Csodálom, hogy ezen a sovány koszton kibírják egyálta­lán. Ez a néhány ember csak az őserdőben tudja elképzelni az életét, a táplálék egyre kevesebb, s ők szép lassan kipusztulnak, hiszen évről­­évre kevesebben vannak. Egyre kisebb terme­­tűek, egyre kevesebb gyermek születik, halálra­ítélt emberek. Reggelre a kikötött majom valahogyan el­rágta a háncskötelet és visszamenekült az er­dőbe. Amikor Naja reggel észrevette, hogy fog­lya megszökött, elmosolyodott: — Bonga! — mondta. A szellem elvitte a majmot. Bizony, a trópusi szellemek éjszakán­ként megtréfálják az embereket... A hold embere nagy varószló! Azok a csodák, amelyeket a penicilin segít­ségével vittem véghez, meg hát az, hogy jól viselkedtem a vadászaton és nem ingereltem fel a szellemeket, végre bizalmasabbá tette őket velem szemben. A penicilin valóban cso­dálatos hatású volt. A faluba érkezésem után az egyik birhor lábán hatalmas sebet láttam, amit én meggyógyítottam. így lett belőlem or­vos, azaz varázsló. S mivel más varázslójuk nem volt, egyszeriben megtört a jég. Még tol­mácsom is akadt, a'ki Beethoven-nek neveztem el, mert nagyon hasonlított a világhírű zene­szerzőre. Ö lett a holdból érkezett varázsló tolmácsa. Mankóval járt, nem mehetett vadá­szatra, sem az asszonyokkal bogyókat gyűjteni, ő volt a falu dobosa. A birhorok úgy néztek rám, ahogyan ml néznénk egy zöldszínű, nálunk erősebb, na­­gyobb lényre, aki csodálatos eszközöket mu- 12 A birhoroknok nem kell o civilizáció

Next

/
Thumbnails
Contents