A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-04 / 23. szám
NÉGY Ú] VERSKÖTET II. Petrik József „Színváltozás“ című kötetével debütál. Nem tartozik a gyakran publikáló költők sorába. Első ízben ff „Fiatal szlovákiai magyar költők“ című, 1958-as antológiában mutatkozott be ifjú társaival. Az antológiában megjelent 14 verse közül hetet átmentett új, önálló kötetébe. Ha az antológiában megjelent, egy évtizeddel ezelőtt írt verseit összevetjük atz újakkal, távolról sem lehetünk megelégedve. Fejlődése nem áll egyenes arányban az elfutott esztendőkkel, sem művészi, sem eszmei vonatkozásban nem hozta meg a várt eredményt. Igaz, hogy újabbkori verseiben kimutathatók a modernebb költői törekvések, de sokszor a kuszáltság, a kiéretlenség jegyeit is magukon viselik. Több verse részleteiben világos, és mind formailag, mind gondolatilag reálisan kitapintható, a vers egészéről alkotott összbenyomás mégsem egészen tiszta, valami zavaros, elnagyolt kép marad vissza bennünk. Ilyen például a „Tiszta szemek útjáért“ és a „Gyöngyi“ című vers is. A „Gyöngyi“ egy ötrészes költemény. A cím egy leányra utal, de az első négy részben hiába keressük a lányt, mert a költő teljesen elsikkasztotta. Az ötödik részben aztán naivul kérdezi: / Gyöngyit keresitek? /Mindhiába!/ Gyöngyi sohasem volt, /Gyöngyit csak kitaláltam./ Meg kell mondanom, ha a cím nem jelzi a kitalált lányt, eszem ágában sem lett volna keresni, hiszen nem készítettek fel a fogadtatásra. Az az érzésem, ha a költő elhagyta volna a vers első négy, eléggé zavaros részét és az utolsó fejezetnél kezdte volna a verset — sokkal jobbat alkotott volna. A kötet verseiben sok a dagályos, éppen ezért semmitmondó részlet: / Ez itt a kihűlt ágy, / ez a feldúlt csillagpárna, / ez lejárt homokóra, / ez meg a fájdalom. / Amott tört kerti gömb, / s ott az elsuhanásod / érzeiemgyűrűi / úsznak a messzeségbe / stb. / Gyöngyi. / Másutt meg egyenesen szirupos: / Vannak leányok vonzók, szépek, / te a legszebbem, te isteni vagy, / csodaképpen küldött az élet, / hogy megvalósítsd álmaimat. / Öleltem már, s nem hittem szebbet / a lázas, csókos pillanatnál stb. „Te a legszebb, te isteni; lázas, csókos pillanat.“ Ej ej! A kötetnek egyébként majdnem a felét alkotják a szerelmi versek, közöttük szórványosan erkölcspolitikai töltésű, családi vonatkozású stb. költeményeket találunk. Nyolc évvel ezelőtt, az antológia megjelenése után írtam Petrik Józsefről: Ügyes verselő, bár az antológiában lévő költeményei — az egyhangúság érzését keltik. Versei tiszta csengésűek, kiforrottak. Ritmikája egyenletes, rímei is megállják helyüket. Strófái sok helyütt erősen tagoltak, lendületre hajtők, mint pl. „Itt vagyok“ című versében. Igen. Az „Itt vagyok“ c. vers ars poeticá-ja is lehetne a költőnek: nyugtalanság, dinamika, erő. / Nyugtalanság lázában égek, / zörgetek, hívok, jelt adok, / támadom a közömbösséget, / hogy tudják, lássák: itt vagyok! / Itt van egy szív az álmaival, / ember az emberek között, / akit nem tép ki már a vihar: gyökere mélyen megkötött. / így kezdi, ezt mondja a költő. Az utolsó versszakkal aztán elrontja az egészet: / Azért vitázok, zajt idézek, / zörgetek, hívok, jelt adok: csókból, csatából részt kérek, / csóknak, csatának itt vagyok. / Pózos, teátrális befejezés. Ha társadalmi igényt hirdet meg, ne csókokból kérjen részt a végén. A kettősség még a legszebb verseit is fenyegeti. Az okos, józan gondolaftvezetésbe, a harmonikus, életteljes sorokba bele-bele játszik az önkellető nagyotmondás. „Gyönyörű“ című, érdekesen megkomponált versében Ilyen szép sorokat olvashatunk: / ... konok érvek szilárd fokán / józanul, tisztán megfontolom / önként lerombolt én-bálványom / már társadalmi többes szám. / Nem magam élem napjaim, / akikkel együtt lök a hullám, / úgy jutottak bárkámra fel, / észre sem vettem — mégis, néha / szemem a csodálattól tágult. Nem kétséges, hogy Petrik József verseiben van" erő, lendület, sokszor meghökkentő bravúrral tapint rá társadalmunk fonákságaira és kel síkra az ember igazáért: / Nyomon kísérnek, elemeznek 7 üveges bárgyú szemek, 7 hogyan tűri egyéni sorsát / az elveszett tömegegyed. / vajon az őserdő utóda, / amikor az új korba lép, / miként fogadja hazájául / a társadalom dzsungelét? / Tiszta szemek útjáért. 7 Van ebben a versben valami József Attilá-s költői gond, emberi felelősség. Amit mond, mégis játékosan mondja el, érezhető könnyedséggel. Itt pontot is tud tenni verse végére, mikor azt írja az emberről: / ... a Földet értő kézbe fogja, / s úgy tesz, munkálkodik vele, / hogy testhez álló lesz. S az ember / egész emberként fér bele. / Kész. A költő befejezte a versét, de a gondolatokat felszabadította, tovább rezonálnak bennünk, élnek. A költő jó verset irt, megtalálta a kellő hangot. Kár, hogy a kötetben kevés ilyen jő vers van. A könyv bevezető verse is elfogadható lenne, ha nem hatástalanítanák ilyen üres járatok: / ... s mert bánatunk ha felsajog, /eloszlatják új, szép dalok / Az ilyesféle biztatásban manapság már aligha hisznek. „Elégia“ című verse viszont, minden romantikája ellenére, szép, kiegyensúlyozott, hangulatteremtő. Egyszerűségében is megkapó „Feketerigó“ c. verse, továbbá „Betonozok“ c. kis életképe, az „Apám“-nak a második fele szívbemarkolóan őszinte: / Elhagyott engem. Barátok, jertek, / emeljetek fel, nehéz a szívem. / Álljatok mellém, titeket tudva / nehéz szívvel is tudok remélni / gyógyító órát, vígabb időket. / Petrik ott jó, ahol koncentrálni tud, ahol nem engedi szétfolyni a mondanivalót, ahol nem kalandozik el a lényegtől. Vannak versei, melyeknél bárhogyan erőlködünk, nem tudunk rájönni, mit is akar a költő. Ezekben a versekben annyira érdektelen vagy kuszáit a mondanivaló, hogy az ember már a második strófánál elfelejti, mit olvasott az elsőben Sokszor logikai ellentmondásokba keveredik a költő, mint például a „Furcsa virág“-ban. Sikeresnek tartom „A messzeséghez“, a „Fénykép“, a „Visszahívó“, a „Parki sztriptíz“, a „Kék ég“ stb. verseket, amelyek egyrészt könnyedek, játékosak, másrészt kifejezőek, megszűrtek, s bizonyos törekvést mutatnak a modernebb formai megoldások felé. Bár első kötetet nem mérhetünk túlságosan szigorúan, Petrikkel szemben mégsem lehetünk nagyon engedékenyek, mert több mint egy évtizede publikál. Ez eléggé hosszú idő, s nagyobb tettekre, kellő önbírálatra s érettebb versekre kötelez. Aki ilyen sorokat tud papírra vetni: „...szárnyaimnak a tér csak annyi: szebb ívben tudok lezuhanni“, annak felfelé kell szárnyalnia, annak ki kell nőni a felemásságot, lomposságot... Simkó Tibor is a „Fiatal szlovákiai magyar költők antológiajá“-ban jelentkezett első ízben. Már akkor feltűnt és meghökkentett verseinek formagazdagságával, zeneiségével. Valahogy kirítt a „nyolcak sorából“, határozottabbnak, érettebbnek tetszett, szinte kész fegyverzettel lépett a porondra. Akkoriban írtam róla: „Simkó Tibort már a kezdet kezdetén formamüvésznek kiáltották ki. Jogosan, mert lírájában elsődleges szerepet kap a forma, túlárad a zene, a dallam. Ez csak előnyére válhat egy költőnek akkor, ha jó az egyensúlyérzéke, ha nem enged a forma csábításának a tartalom rovására. Simkó Tibor nem tudott eléggé ellentállni, versei túlságosan „vasaltak“, kimértek, merevek, hiányzik belőlük az a kis lazaság, könynyedség, ami feloldaná a formái egyhangúságot. Néhány versével azonban így is remekel.“ Ez a megállapítás nagyrészt ma is érvényes költészetére és jellemzi a „Pólusok“ című könyvét is. Tagadhatatlan, hogy van ebben a költészetben valami konok elhatározottság, valami fatális keménység, individuális kényszer. De a jól fésült sorokon egyre jobban átizzik a belső tűz, amely egy-egy pillanatra felvillantja a költő igazi arcát, a szenvedő, magatakargató embert. Bántóan felületes lenne hát a vizsgálódás, ha csak azt vennénk észre, amit a formai bravúrkodás kínál és elsikkasztanánk a költői-emberi ént, a tartalmi-gondolati magot. Igaz, hogy a költő kész formákat vett át, beleilleszkedett a parnasszisták, vagy tágabb értelemben a francia és magyar dekadensek formakeretébe „egy kicsit az elődök attitűdjét“ is átmentve, viszont ez nem lehet valamiféle kizárólagos ok arra, hogy lebecsüljük költészetét, vagy napirendre térjünk fölötte. Bizonyos, hogy nem kellett volna túlhajtani a formakultuszt, mert ezzel kissé időszerűtlenné tette magát, más oldalról viszont önigazolást nyer, arra, hogy gazdagon áradó szókincse, színes, hajlékony nyelvezete, veleszületett zeneiritmikai érzéke van. Sajnos, sok költőnknél éppen ezek a feltételek hiányoznak. Talán nincs Is olyan költő, akinél ne lehetne fellelni idegen hatásokat. Nálunk ez különösképpen megmutatkozik. Egyeseknél mégsem olyan feltűnő, mint Simkónál, egyrészt azért, mert nincs olyan erősen kifejlődött formaérzékük, másrészt, mert nem vettek át olyan általános és közismert formákat, mint ő. Dsida Jenő, korán elhunyt hírneves erdélyi költő, a magyar költészet egyik formaművésze, annak idején verset írt ezzel ff címmel: „Túl a formán.“ / Túl minden jelzőn és rendeltetésen / meglapul a dolgok lelke, / a kérlelhetetlen, bronzsötét / egyetlen lényeg / s valami igazság hömpölyög / a folyók fenekén. / Dsida a formán túl, a jelzők mögött a dolgok lelkét, az egyetlen lényeget sejti és keresi. Hozzá hasonlóan keresi Simkó Tibor is a formán túl mutató lényeget, nem a dolgok lelkét, hanem inkább önmagát. Ügy érzem, álcává merevedett nála a versforma, idegen ruhákban játssza tragikus szerepét. A színes, csillogó rivaldafényben ott áll a szerepet mondó színész, de az ember, ff kétségek között vergődő lélek a külszín alatt húzódik meg. / ... Rivaldafényben, hiún, tapsra várva / játszom a Szerepet / S ha megtapsolnak, szívem mégis árva-) nem kell a szeretet. / Mímelgetem a könnyek lantosát, ám / hamis az én dalom: / könyvemből, zsoltáron mögül a sátán / les minden oldalon. [Az én sátánságom.) Ez is szerepjátszás, fájva, kínlódva igyekszik eltakarni igazi énjét, emberi lelkét, amely megtört, meghasonlott valahol. Tagadása, néha már szinte cinizmusba hajló magatartása újra s újra feloldódik: „...Pedig, pedig, de jó is lenne néha (melletted, istenem,) végigborítani a függönyt léha, / álmatlan életemen / Hiába jelenti ki hideg szkepticizmussal; „hogy Lucifernek áldoztam / a Tagadások hegyén“, hiába veszi fel a vad magános farkas szerepét: „ .... Lábom körül a csürhe csak csattog, csak dorombol, / s vad lelkem vad dala a viharral elvegyül“, mégis vágyik örök emberi vágyakozással az emberi melegség után: „ ... valahol untalan intnek ős, kusza árnyak, /, rúgója pattan egy ismerős szavú zárnak, / valahol hazavárnak.“ Milyen megrázóan szomorú a „Kávéházi karácsony“ című verse, az árván, társtalanul vergődő ember álmodozása gyermekmagáról, a régi, karácsonyéji szent miséről, .holott tudja, ezzel is csak „önmagát csapja be rútan“. Simkó Tibor kötetében hiába keresnénk mai, politikai-közéleti verseket, közvetlen hangú, napi eseményekre rezonáló költeményeket. Hff érint is mai problémákat, sajátos módon, elvonatkoztatva, az események fölött állva, a múltból visszaérezve alakítja a magff képére. Ilyen a „Mágus“ is, vagy a „Twist“, önkínzó -én-versek, elégikus visszaemlékezések gyermekkorára, diákéveire, szerelmi versek, kissé bizarr képek Róma történelméből, Ady-ra emlékeztető anyás-versek váltakoznak könyvében. Bizonyos, hogy egyes költőtársai és talán több olvasó is avíttnak könyveli el ezt a költészetet. Elvitathatatlan azonban, hogy a Simkó-versek esztétikai élvezetet nyújtanak. Pompás nyelvezetük, formagazdagságuk, hangulatteremtő erejük magukkal ragadják az embert, bizalomra indítják a költő iránt. Vannak versei, amelyeket nem lehet elfelejteni, visszacsengenek, továbbgyűrűznek lelkűnkben. Bár elkésett kötet a Simkó Tiboré — jó könyvnek tartom s nagyon csodálkozom, hogy pont ezt a kötetet adták ki a legkevesebb példányszámban. Több, sokkal több figyelmet érdemelt volna. Ha Simkó több biztatást kapna, talán könnyebben levethetné a magatartássá keményeden formaruhát s egyénibb utakra térve, kétségtelenül maradandó műveket alkothatna. Ez ar bizalom egyébként mind a négy költőt megilleti, hiszen sokszor a rossz válogatás, felületes munka töri meg egy-egy kötet összhangját. A jó kötet nem csak a költőtől, a szerkesztőtől Is függ, mi több, sokszor a könyv szerkesztője viszi sikerre A költő művét Ám megtörténhet a fordítottja1 is. Mindnyájunk hasznára válna, ha a jövőben több figyelmet szentelnénk ennek a munkának. DÉNES GYÖRGY
