A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-06-04 / 23. szám

Egy 18 éves lány írt levelet a szerkesztőségnek s arra kért, magyarázzuk meg tanárainak: „... fölösleges az érettségiből olyan nagy cirkuszt csinálni, hiszen, aki tizenkét évig tanult, az úgyis tud valamit, s ha nem, az érettségi úgysem segít rajta. Aki pedig főiskolára jelentkezik, annak felvételi vizsgát kell tennie és részére ez a mérvadó ..

Az érettségi az érettség iskolai dokumentuma, jogosítvány a szellemi alkotó munkához. Mi, pedagógusok, azt szeretnénk, ha az érettségit tizenkét évi tanulás során szerzett szellemi kincseik szemléjeként értelmeznék. Az lenne a jó, ha nem tartanák fölöslegesnek ezt a vizsgát, mert valóban nem fölösleges. Az érettségire való felkészülés folyamán a szerzett ismereteik egységes képbe rendeződnek. Az érettségi bizottság segítségével ez a minősítő jellegű vizsga egyben egy nagyerű szellemi társasutazás is, melynek során még egyszer módjukban van beutazni a tudományok és a művészetek évek során bejárt tartományait.

Persze tudjuk azt, hogy az érettségi vizsgák körül nincs mindenütt minden rendjén. Több mint egy évszázados igény, hogy az érettségi vizsga valóban a szellemi teljesítőképességek mutatója legyen. Ám sok helyütt és sok esetben bizony ma is csak a jelölt ismereteinek mennyiségét méri. Esetleg még lélekjelenlétét és az ismeretek gyors felidézésére való képességét. Mindez igaz, de mivel egyelőre az érettséginél jobt^eszköz nem áll rendelkezésünkre, mindaddig meg kell tartanunk a vizsgának ezt a formáját, (hasonlóan, mint azt másutt is teszik szinte az egész világon,) míg csak ennél Jobb — és nem csak tetszetősebb, hanem valóban célravezetőbb — eljárást nem dolgoznak ki a világ pedagógusai. Addig is a 18 éves érettségiző fiatalok bízzanak abban: az érettségi vizsgák sok esetben valóban merev mércéit a hivatásukat szerető, if jelölteket pedig jól ismerő pedagógusok alkalmazzák.

S ezzel függ össze a kérdés: hogyan is állunk a főiskolai felvételi vizsgákkal? Ideális lenne, ha az érettségitől, tehát a jelölteket jól ismerő pedagógusoktól függne a tanulók főiskolai továbbhaladása. A kérdés azonban azzal komplikálódik, hogy a középiskolák tanárai sem tudhatják, hogy a Szlovákiában érettségiző 12—13 ezer tanuló közül az ő tanítványuk milyen helyezést érdemel. Az ilyen összehasonlításra csak a főiskolai felvételi bizottságoknak van módjuk.

A válasz teljessége érdekében felkértük a bratislavaí középiskola magyar szakos tanárát, mondja el a gyakorló pedagógus, m a véleménye tanulóinak az érettségi vizsgán mutatott teljesítményéről. — „Azok a tanulók, akik az évek folyamán komolyan vették a munkát, nem vallottak szégyent sem az írásbelin, sem pedig a szóbelin. Sajnos, kevés az olyan tanuló, aki saját véleményét is ki tudná fejteni egy-egy irodalmi alkotásról. Eddigi tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy ez ideig nem ért sok meglepetés: tanulóim általában úgy feleltek, mint azt tőlük eddigi tanulmányaik alapján elvártam."

Az érettségi pedagógiai szerepe — véleményem szerint — igen jelentős: itt lehet igazán lemérni egy-egy tanuló rendszerező és összefüggésekben való látásának képességét. Pszichológiai szempontból viszont a tanuló helytálló képességét mérhetjük fel ezen a vizsgán. Itt dől el például, hogy egy-egy anyagból, tételből ki tudja-e választani éppen azt, ami a leglényegesebb, vagy éppen csak azt mondja, ami nagy gyorsan az eszébe jut. Az érettségi szükséges erőpróba, a beszédképesség, a lélekjelenet és a tudás együttes erőpróbája."

A főiskolai felvételi vizsga is tulajdonképpen hasonló erőpróba, de itt már nem vizsgázik a tanuló olyan széles ismeretekből, hanem inkább a választott szakkal, tudományos ággal kapcsolatos, a középiskolában tanult anyag ismeretéről kell tanúságot tennie. A szlovákiai arány az, hogy a főiskolára jelentkezők 75—80 °/oát veszik fel. Tehát a vizsgák nem olyan nehezek, mint azt a szóbeszéd tartja. Több vizsgáztató főiskolai professzor, docens véleménye szerint a legnagyobb baj, az, hogy a magyar tannyelvű középiskolások nem nagyon igyekeznek bizonyítani tudásukat. Például — mondotta N. P. docens — megkérdeztük a tanulótól: tud-e szlovákul? Nem válaszolt, de később kisült, hogy egész tűrhetően beszél szlovákul. Sokszor van úgy, hogy egy-egy szlovák szakkifejezés a vizsgán nem judott eszükbe, megkérdeztük tudja-e magyarul és megmondta. A vizsgáztató bizottság azonban tovább érdeklődött: ismeri-e a nemzetközi, latin elnevezését? És érdekes, azt is tudta. Csak azt nem értettük, hogy mindezt miért kellett jó néhány magyar tanulóból harapófogóval kihúzni. Általában a magyar tannyelvű középiskolák tanulói rendkívül szorgalmasak és — amennyiben megvan bennük a kitartás — úgy a harmadik-negyedik szemeszterben már megbízhatóan jó tanulók.

Mindebből pedig a tanulság az: sem az érettségi, sem pedig a felvételi vizsgán a pedagógusok a jelöltektől nem várnak különleges mutatványt, hanem meglévő ismereteik összegezését.

—if—

Múltkor, egy sötét, téli reggelen vidékre kellett utaznom. Ügy terveztem, hogy majd villamoson megyek ki az állomásra. De a keltetőóra későn csörömpölt fel. Kiskocsiért telefonoztam. Nagyot küldtek, négyiiléseset, vadonatúj, takarosát. Ragyogó ablakaival puhán gördült kapunk elé. Kezembe kaptam kézipoggyászomat, egy halványbarna dísznóbőründöt, mert előző este véletlenül ebbe csomagoltak be, s indultam.

Könnyű kézibőröndömet, melyet a kisujjam is elbírt volna, ketten hozták, ő meg a kalauz. Alig múlt pár perc, a kalauz ismét feltűnt ajtóm előtt egy másik, paszományos, tekintélyes alkalmazottal, aki fehér kesztyűt viselt. Egy darabig félénken szemléltek a folyósáról, valamit tárgyalhattak, aztán beléptek. Értésemre adták, hogy a mellette levő fülkében még kényelmesebben utazhatom. Bevezettek oda, de az éppen olyan volt, mint az előbbi. Biztosítottak, hogy

Félreismernek

A pályaudvaron három hordár vett körül. Egyik nyitotta az ajtót, másik a kocsit fizette, harmadik szaladt poggyászommal jegyet váltani. „Elsőosztály“ szól elmenőben, már állítóan, mint aki másra nem is gondolhat, s én, aki másodikon akartam utazni, bólintottam.

Beszálltam egy üres fülkébe. Halkan koccant az ajtó üvege. Megjelent a kalauz. Feszesen tisztelgett, majd felém hajolva bizalmasan, de végtelen tisztelettel érdeklődött utam, sajátos kívánságaim és hordárom iránt. Néhány pillanat múlva lenn kiabálta a hordárom számát, s vele együtt többen, oly riadalommal, mintha tűzvész ütött volna ki. jött a hordár.

amennyiben az étkezőbe méltóztatnék fáradni, ők azonnal lezárják a fülkét, állandóan közelemben fognak tartózkodni.

Nem szóltam semmit.

Ebben a pillanatban meggyulladt a villany, tündéri fénnyel öntötte el az eddig homályos fülkét. Ereznem kellett, hogy ez nekem, csak nekem szól. Ügy rémlett, hogy egy meseországba csöppentem, ahol legtitkosabb kívánságom is teljesedik. A kalauz fölpolcolta elém a kis lecsapható asztalkát. íme, gondoltam, a mesék terülj-asztalkája.

Nyilvánvaló volt, hogy félreismertek. Azt hitték, hogy én nem én vagyok, hanem valaki más, egy

Egy újsághír

nyomán

Bedford pszichológus profeszszor esete nagy hullámokat vert felt a sajtóban és a közvéleményben. Az öregúr ugyanis gyógyíthatatlan rákbetegségben szenvedett, s tekintettel közeli, elkerülhetetlen halálára megfagyasztatta és mélyhűtött acéltartályban konzerváltatta magát. Kívánságára a tartályt akkor szabad csak felnyitni, mikor az orvostudomány már megtalálta a rák gyógymódját.

A napokban egy társaságban az érdekes kísérletet vitatták és akkor láttam, mennyire különböző képzettársításokra adott alkalmat az eset. A még mindig szép szőke aszszony nem szólt bele a vitába. Elgondolkozva szívta cigarettáját, aztán felém fordulva halkan azt mondta:

— En harminchat éves vagyok, ö huszonnyolc, jltt nagyot sóhajtott, nem tudom a lelkét nyomó letagadott két év miatt-e vagy pedig mert ilyen körkülönbségnél az a két év úgysem sokat számít.) Ez a fagyasztást módszer... Ebben van fantázia. Képzeld el, hogyha most rögtön besétálhatnék egy fagyasztó intézetbe, lefizetném azt a... mit gondolsz, mennyit számítanának ezért a mókáért? Szórni befizetném a taksát és tizenkét év múlva frissen, üdén a hoszszú álomtól felébrednék még mindig harminchat évesen, ő pedig már negyven lenneI Akkor — látod —, akkor lennének sánszaim.

Bólintottam, nem akartam felébreszteni benne a gyötrő kétséget,

hogy hátha negyven évesen sem vonzódna az immár tőle négy évvel fiatalabb szőkeséghez, arról nem is beszélve, hogy néhány évi mélyhűtéssel ismét behozhatná az elvesztett előnyt.

Az elképzelésben azonban volt valami. Öt évenként tíz-húsz évre befagyasztani magunkat azt jelentené, hogy hosszú ideig követhetnénk a világ fejlődését. Mindenesetre érdekes helyzetek adódhatnának elő. Némely időszakaszban például a szülők ifjabbak lehetnének, mint gyerekeik. A jogászoknak ebből kifolyólag sok problémájuk akadna az örökösödési jogok megreformálásában. Aztán adók és adósságok fizetése, a lakáskérdés ... A fiatal jegyespár arra az öt-hat évre, míg szövetkezeti lakásuk elkészül, bej agy osztatná magát és életük egyik legnehezebb kérdése meg lenne oldva. De vegyünk csak olyan aránylag jelentéktelen dolgot, mint a divat. Már ötévi befagyasztás után nem lenne egy rongyom, amit felvegyek, s új életemet mindjárt azzal a súlyos gonddal kezdeném, miből szerezzem meg a korszerű garderóbra valót, hiszen az sem biztos, hogy viasszavennének régi állásomba. Esetleg befolyásos protektoromhoz sem fordulhatnék segítségért, mert hátha éppen akkor ô is a mélyhűtés állapotában leledzene.

A legvadabb fantáziát, megszégyenítő lehetőségek világába jutnánk. A fejem beleszédült a ké-12