A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-04 / 23. szám
FORBÁTH IMRE Forbáth Imre a miénk Forbáth Imre életművének hangvétele tanúsítja: nem tartozott azok közé, akik igényt tartanak a siratásra, a megkönnyeztető nekrológra. A Favágók egyik versében köntörfalazás nélkül kimondta, menynyire untatná az utólagos „jófiúzás“, zavarná a „megijedt libára“ emlékeztető „gágogás“. Számunkra most is parancs kell legyen ez a két sorsa: „Ne bánts hát azzal engemet, hogy bőgsz utánam, mint egy színházi kórus“. Ezért csak ténymegállapításként mondom ki — május 16-án Forbáth Imre elhunytéval fájdalmas veszetség érte a csehszlovákiai magyar irodalmát. Ezt a mondatot szeretném piros ceruzával háromszor vastagon aláhúzni, mert tudom, sokan még nia, most is közhelynek veszik. Tény ugyanis, hogy a költő majd fél évszázadig itt élt a körünkben, s irodalmi tudatunkban mégsem kapta meg az őt megillető helyet, valahogy nem fogadtuk be. Szerintem erről nem Forbáth tehetett. A szóban, Írásban nyilvánosan soha ki nem mondott kirekesztettségnek volt néhány magyarázó, de aligha mentő körülménye. Kettő közülük meghatározó jellegű. Az első, hogy a Somogy megyei Böhönyén 1898-ban születet költőnek csak gyermekévei és ifjúsága fűződik Szlovákiához. Alkotó munkásságának sovány két évtizedében (1919—1938) Prágában él s a londoni emigrációt, a második világháborút követően ismét Csehországban, Osztraván és Teplice Láznén. Ez természetesen megszabja élményanyaga forrásait, korlátáit is. Művében alig akad szlovákiai és még kevésbé magyar motívum. Erre találóan mutat rá Fábry Zoltán is Forbáth Imre költészete című kiváló esszéjében. Ebben szerepet visz egy további tényező is. Forbáth par exellence avantgardista kommunista költő, aki ugyan Kassák modernizmusából indult ki, de táptalajra, művészi munkásságát éltető közegre és nem utolsósorban barátokra talál a húszas és a harmincas évek Prágájában, az akkoriban európai viszonylatban az élvonalba tartozó cseh modernista írók, művészek körében. Irodalmi tudatunk egy része ennek alapján — újra kimondatlanul — elkönyvelte 9 aHétirodalmimelléklete23. világpolgárnak. Azt a költőt, aki kapcsolatban állt Kassák Lajossal és Barta Sándorral s „az európai avantgardizmus legjelentősebb magyar fórumához, a bécsi Ma köréhez tartozott.“ Akinek Favágók című kötetéről 1930-ban Illyés Gyula mély elismeréssel szólt a Nyugatban s akit korunk tíz legjobb magyar lírikusa közé sorolt. Azt a költőt, — akiről ezt mondja Fábry Zoltán: „ ... a világháborúk századában élünk és a századnak, a behemót morbiditásnak, e gyilkos nihilizmusnak a költő a leghitelesebb tudója és névadója — vétója és mementója. Forbáth Imre költészete e szerep, e tudat egyik legkifejezőbb bizonyító példája.“ Kicsit kívülállóan, messze hullottnak, mondjuk ki — idegennek tartottuk azt az embert, aki barátjának vallhatta Vitézslav Nezvalt, és Laco Novomeskýt, Egon Erwin Kischt, akit „fésületlen sörényével és rőt szakállával“ a prágai művészkörök befogadtak, és elismertek, mint azoknak az éveknek legjelentősebb magyar forradalmi lírikusát s aki végső soron utat talált a prágai magyar művészkolónia nem egy neves toliforgatójához is. Eléggé elsiklottunk közéleti tevékenysége, majd az öt évtizedes kommunista helytállása fölött is. Pedig ő volt az, aki a Magyar Tanácsköztársaság idején előadást tart a Galilei Körben (ekkor még támadja a modern művészetet), aki menekülni kénytelen a fehérterror elől. Ű az, aki 1938-ban Poničannal, Nezvallal és E. E. Kischhel együtt hazánkat képviseli a párizsi kultúrvédelmi kongresszuson. Londoni kényszerű emigrációja idején is nemcsak orvosi hivatását folytatja, hanem egyben részt vesz a politikai életben, az ellenállási mozgalomban is. Az elsők között, 1945 áprilisában tér vissza Kassára, ahonnan a párt Osztravára irányítja. Kimagasló tisztségeket tölt be a pártapparátusban és két esztendeig a külügyminisztériumban dolgozik. A saját bőrén érzi meg, hogy mi a személyi kultusz. Az egyik letartóztatott kommunista funkcionáriusnak sógora és az elegendő ahhoz, hogy menesszék. Azóta, egészen haláláig, orvos Teplicén és százával akadnak emberek, akik emberségét hosszú évek múltán is nagyrabecsülik. Valahogy mindezt nem tudatosítottuk eléggé. Gyakran hangzott el a tényt rögzítő, de szerintem feleslegesen elmarasztaló élű szó: 1938 óta nem ír, elhallgatott... Igaz ugyan, hogy intézményes formában történt egy és más. 1958-ban, Mikor a néma beszélni kezd címmel megjelent verseinek válogatása, tavaly Eszmék és Arcok címmel publicisztikai művei s még ezt megelőzőleg Ctibor Stítnický tolmácsolásában „Na zázrak čakajúci“ címmel egy szlovák nyelvű válogatás. Megkapta a Nemzetiségi díjat, immel-ámmal lefordítottuk főleg a Plameň hasábjain cseh nyelven megjelent aforizmáit. Nem kezelte mostohán irodalomtörténetünk (Csanda Sándor) és irodalomkritikánk (főleg Ének a parasztról Meggörnyedt hátát látom s hatalmas ládáit, mik nyugodt léptekkel járják a határt, mezítelenek és sárosak, mint maga a föld — s magvető kezének ütemre-mozdulását, a földből tavaszra kikéi a csíra, tavasszal, midőn olvadni kezd a hú, s májusban, mikor a nap is pirosabb, nevetni kéne minden magvetőnek, és nyáron szőke tengerek a földek, s a forró szélben illatoz a rozs, kék búzavirág integet és vörös pipacsok -— jönnek már, jönnek a görnyedt aratók, ne, kérdezd tőlük, hogy miért komorak, kérdezd csak tőlük, hogy kié a föld, kié a föld, a rét, az egész szépséges világ, megérted majd vad sóhajtásukat, megérted szemük szörnyű villogását, a súlyos fekete bitang szitkokat, gerjedt kaszáknak harcra lángolását, Dózsa Györgyöknek tüzes trónusát! Fábry Zoltán és Turczel Lajos) sem. S mégis, irodalomtudatunk inkább leírta, mintsem elismerte. Pedig véleményem szerint nem volt helytálló torzónak minősíteni Forbáth művét. Négy kötetnyi verse fejlődésében mutatta be a poétát, s bár nem egy verse múló érték, életművében jócskán találunk olyan gyöngyszemeket, amelyeknek helye, rangja elvitathatatlan. Éppen ezért nem tudok maradéktalanul egyet érteni Csanda Sándor megállapításával, hogy ez a mű „félbeszakadt, érdekes és értékes kísérlet“. A kísérlet fogalom ugyanis talán ráillik első két kötetére, de azon túl már nem. Kevés szóval is lehet sokat mondani, kevés verssel is lehet maradandót alkotni. S ez bizarr hangvételű, az expreszszionizmus, a realizmus és a szocializmus talaján következetesen álló magyar kommunista költő ezt tette. Ezért áll hozzám közelebb Illyés Gyula értékelése Forbáthhoz 1929-ben intézett levelében: „Nézd, ha máshoz nem is igen, de azt hiszem, versekhez értek valamelyest. Nos én, átadom neked a koszorút s az örökös tagságot. Ha életedben egy sort se írnál többet, amit te eddig csináltál, az feljogosít, hogy a legegyenesebben hordozd a fejedet“. Mindent egybevetve — Forbáth és műve mellettünk élt, de nem velünk és bennünk. Nem könnyű bevallani, de ebben is sajnálatos módon megnyilvánult irodalmi tudatunk rövidlátó provincializmusa. Persze ezzel a megállapításommal könnyű vitába szállni, hiszen fekete-fehéren, írásban, a papíron aligha tudnám bizonyítani, hogy irodalmi tudatunk Forbáthhal kapcsolatban többé-kevésbé erre a vakvágányra futott. De ha becsületesen ás jobban magunkba nézünk, fel kell ismernünk, hogy nem járok messze az igazságtól. S ezért nem is annyira Forbáth Imre művének az utókor számára való átmentésében látom fő feladatunkat — bár ezen a téren is tehetünk és tennünk is kell egyet és mást — hanem inkább annak felismerésében és tudatosításában: Forbáth Imre — a költő, az ember, a kommunista —■ a miénk. GALY IVAN
