A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-28 / 22. szám
Szűke volt, középtermetű és igen-igen jóalakú. A mikében mór csak egyetlen üres hely volt. Engedélyt kért, hogy elfoglalhassa. Leült, de elűbb fekete aktatáskájából könyvet vett elő. Egy pillantás útitársaira, azután formás lábát keresztbe téve olvasni kezdett. Gárdonyi Láthatatlan emberét olvasta. Az 55. oldalon tartott, amikor a vonat elindult. Fekete pulóvert és világosszürke miniszoknyát viselt. E sorok frója már több versben is dicsérte a kurta szoknyák alól elűgömbölyödő, gyöngyhózszlnfi térdeket, melyek fénye nélkül, véleménye szerint, túlontúl homályosak lennének nappalaink, sivárabb lenne életünk. S ez évekkel ezelőtt, a térdigérű szoknyák jámbor idején történt. Hol volt még akkor a mini?! Viszont most abban a szerencsében részesült, hogy ez a szűke, üde teremtés, elsős, vagy másodikos gimnazista lehet, naiv és szerfelett csinos ábrázoltai, eléje telepedett. Miniszoknyában. Pontosan: szembe. Mit tehet ilyenkor a szegény, vaksággal meg nem vert férfiember? Mit tehet? Néz megütközve maga elé. Néz maga elé, mert hát hova nézzen? A leány baloldalán egy vén kereskedelmi utazó ül, hegyes kecskeszakállal, arra nem kiváncsi. A leánytól jobbra egy nyugdíjjogosult, kopasz plébános, arra még kevésbé. Az ő két oldalán meg egy-egy kopott külsejű, jó ötvenes—hatvanas hivatalnokforma alak. Azokon mit nézzen? Hiszen már két órája együtt utaznak. Igaz, nézhetne ki az ablakon, de ott meg esik, az üveg lucskos és párás, különben is utálja az esős Időt. Néz hát megrökönyödve maga elé s arra gondol, hogy ez: nem igaz! Talán nem is igaz, hogy ez szoknya. Inkább afféle jelzése annak, szimbólum, tapintatos utasítás, hogy a kedves néző szíveskedjék ide és ide szoknyát képzelni. De mert eme sorok rovója úgy véli, hogy viszonylag fejlett a szépérzéke s mint fentebb megjegyezte, különösen a nőtérdek bája iránt fogékony, nem hajlandó végrehajtani a néma utasítást. Az égvilágon semmit nem tesz annak érdekében, hogy ne lássa azt, arait ilyen esetben látni lehet, nem húnyja le a szemét, nem néz ki az ablakon, nem olvas újságot, nem fejt keresztrejtvényt s annak ellenére, hogy állítólag jó a fantáziája, nem öltözteti képzeletben útitársnőfál kriuolinba. Egyszer nézett körül, azt is megbánta, mert látta, hogy útitársai szeméből a sárga irigység süt feléje, amiért neki jutott a legjobb hely. Néz. Azért van szeme, hogy nézzen. Néznek a többiek is persze, nekik is van szemük. A leányka meg olvas. Pontosabban: olvasna. Csakhát lehete olvasni a tekintetek ilyen kereszttüzében? Először csak elpirul. Azután keresztberakott lábait egymás mellé helyezi és öszszeszorítja. Végül furcsa dologra vállalkozik: a kurta szoknyácskát, amely gyönyörű lábét csak combközépig takarja, megpróbálja a térdére húzni. Fölösleges és értelmetlen igyekezet természetesen. Az arca már lángpiros. Falpercenként ránt egyet a szoknya elején. A szoknya nem csúszik lejjebb, nem enged, azért miniszoknya. A fülke legjobb helyén ülő utas meg így morfondírozik magában: Vajon miért húzogatja ez a kislány a szoknyáját, hiszen nyilvánvaló, hogy már egy centivel sem húzhatja lejjebb, sőt, úgy látom, minél jobban húzogatja fent, annál feljebb csúszik alul, arról nem is beszélve, hogy a szoknya eleje már szinte megnyúlik, a végén még kiszakad. Sajnos a leány egyre nagyobb zavarban van, fel sem néz pedig, nem láthatja a tekintetreflektorokat, úgy látszik a térdével, combjával is megérzi. Holott olvasni szeretne minden áron. Már az ujjával is mutatja a sorokat, de így sem megy, hiszen állandóan arra kell gondolnia, hogy... Mire is kell hét gondolnia? Arra, hogy útitársai, ezek a lázas tekintetű, nem épp ifjonc alakok netán meglátják a térdét, dombját? Ki tudja, mire gondolhat ilyen esetben egy miniszoknyás gimnazistalány? Szemben ülő útítársáhak azonban, aki konok álhatatossággal nézett maga elé, szemét egy pillanatra sem vette lé a rózsás térdekről, határozottan az volt az érzése, hogy percről percre öregszik. Az érzés okát is nyomban megsejtette: nem érti a mai ifjúságot. Nem érti például, mi az ördögnek kell húzogatni ezt a miniszoknyát. Avagy megfordítva a dolgot: minek varrat miniszoknyát az, aki szégyellt, ha kilátszik a térde. Elhatározta, hogy ebben az ügyben a feleségénél fog érdeklődni. Az utazás persze semmi esetre sem volt kellemetlennek nevezhető. £s még egy szónoki kérdés: Minek akar valaki miniszoknyában könyvet olvasni? Nem alaptalan kérdés ez, hiszen annak ellenére, hogy másfél óráig utaztunk együtt, útitársnőnk a kiszálláskor is ott tartott az olvasásban, ahol felszálláskor: pontosan a könyv ötvenötödik oldalán. Tudom, mert megnéztem. A térde után már csak erre voltam kíváncsi. ZS. NAGY LAJOS E. Geriák, a kassai úttörő- és ifjúsági ház igazgatója, a Č arnica felelős vezetője BARÁTI SZÍVVEL rrrm18 és miniszoknya
