A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-28 / 22. szám
BLAGA DIMITROVA NEVENA SZTEFANOVA &£<JÍ Mert Bulgária fái szakadékokba kapaszkodók, verekednek a széllel, hogy feljebb szökhessenek, ösztövér kezük m a fellegekbe szaggat, hogy az aszályban kicsikarja az esőt a magasból. Az átmenti szilfa alatt a fiú búcsút vett a lánytól, A mezőben a gyönge fácskán iromba bölcső bukdosóit, A kilenc sebben fekvő katona kiszenvedett a bükk tövében. Anyjának egyetlen fia függött az ágon. % Ezért görbék a törzsek, a gyötrelemtől megfacsartak. Szikár talajjal, és forrósággal küzdenek. Dér zsugorítja az édesen ébredezőket, szép április fagya a ritka rügyeket lecsapja. Ezért, hogy erre nincs akárha két egyforma fa. Viharoktól kifaragott mozdulattal állnak a térben. A villámcsattanás után újra kilombosul a gazdag árnyék, fészkektől és gyümölcsöktől lehorgadó, megismételhetetlen sziluett. Es megtagadják a szelek változásait, és megmaradnak ezen a földön, ahol a gyökerek közt csak csont és kő fehérük. Felemelik fekete águkat a csillagos magasba. Mai bolgár NINO NIKOLOV IL PLEUT SUR VILLE lit esik szakadatlanul, harmadik napja már, harmadik napja, hogy nem enged szabadon a szálloda-szoba. Verset olvasok, sorvégeket hajlítok, kalapálok, versekkel fekszem és kelek, vers hullik, szemerkél, zuhog, mint eső az ereszről, mint az eső, a határtalan suhogása. 'Örökös jusson az esőé ez a város, házai kő-kövön, kertjei a kő kötéseiben, fácskái kőbefalazva. Elkövesedne az is, aki itt él, de hull az eső, eleven víz csapkodja az arcot, tükrében a kő kiragyogja a növényi világok távoli, gyönge káprázatát. Szetenád Szél tarolja lombtalan oldalát a hegynek. Hűtelen és hontalan. Mennyire szeretlek! Szunnyadozó hársakon hold világa reszket. Én, csak én nem alhatom. Mennyire szeretlek! Száll avar és füst szaga, pőre fák merednek, Zúg az őszi éjszaka. Mennyire szeretlek! Ereszről a csillagok, hullanak a cseppek. Csönd van, én is hallgatok. Mennyire szeretlek!. NINO NIKOLOV d 3Áó/zánál Már összemosódnak a dombok, a föld meg az ég horizontja, csend, fölkel a hold, és a boldog fény hullik alá a folyóra. így ernyedne karomba a tested, mint ez a táj, idehullana végre, SZÉKELY MAGDA s a sietős ajkat te magad keresed megt fordításai nehogy az leljen rá a tiédre. — A nővére küldte? — kérdezte és nyújtotta a kezét. — Piri vagyok. — Én meg Feri ... Ö küldött, a nővérem — mondta és megszorította a lány kezét. — Üzent valamit? — Könyveket kér. Illetve én kérem a könyveket. Az enyéim már mind kiolvastam. — Unatkozik? — Unatkozom. Meg szeretek is olvasni... — Jöjjön beljebb és válogasson — vezette be a hűvös, lefüggönyözött ablakú házba. Előbb a konyhában foglaltak helyet. A fiú a lócára ült; a lány meg egy székre vele szemben. Nem tudtak egymásról jóformán semmit, kínosan indult a beszélgetés. A fiú „cseszkót“ emlegette, hogy haza szeretne már menni, várják a szülei a barátai is várják, a lány viszont nem értette, miért van ott a hazája és nem itt, a szüleit sem értette, miért hagyják otthon mindig, nem viszik a szőlőbe és sehová, óvják a naptól, a portól és minden munkától. Undorodik a magánytól... Aztán beljebb mentek a hűvös, lefüggönyözött ablakú szobába, amelyben homályosan villogtak a bútorok, a székek, és a pokróc szelíden hajolt a padlóra. A sarokban ott állt a varázslatos könyvszekrény, teli s tele a polcai könyvekkel. Letérdepeltek elé, hogy majd válogatnak közösen. S egyszerre úgy térdepeltek a polcok előtt, mintha nagy-nagy bűn terhelné a lelkűket és most könyörületért esedeznének. Pedig csak nyár volt, fülledt, hódító a levegő, és ők unatkoztak. Egyik az útlevelére várva, a másik a szülői figyelemtől távol. Feszültség vibrált bennük, ahogy egymás mellett térdepeltek. Ügy tettek, mintha valóban a könyveket böngész.nék, pedig mindkettőjüknek másutt járt az esze. Ezen a fura és érdekes helyzeten, hogy együtt térdepelnek a padlón, az üres házban, a világ szemétől és figyelmétől távol, senkitől sem zavartatva. Olyan váratlanul alakult így minden, hogy torkukra forrt a szó. A könyvekből kellett volna választani, de a gondolatuk máshol járt. A fiú folyton csak arra gondolt, milyen különös és rejtélyes az élet. Mindent úgy igazított el, hogy amikor jön, senki más ne legyen otthon a lányon kívül. Hátha ez a lány az, aki arca nélkül, csak a mellével és a combjaival megjelenik neki, amikor végigheveredik a díványon és a könyveibe temetkezik? Mintha igaz sem lenne, álmodná az egészet, hogy itt térdepel kartávolságnyira mellette, csak nyúlni kellene érte. Mi történne, ha átölelné a derekát és aztán csókolná, csókolná, ahogyan csak bírná? Képtelen a karja mozdíására Bátorító gondolatait félelem, szórón gás kiséri, mi lesz, ha megsérti, eltaszítja, elidegeníti magától? A lány sem tudta leplezni zavarát. Összébb húzta a blúzt a nyakán, meg a szoknyáján is igazított, hátha több látszik az öltözéke alól, mint amennyit éppenséggel szeretne. Érezte bőrén a fiú perzselő tekintetét, pedig nem nézett oda, a könyveken pihentette a szemét, úgy tett, mintha valóban böngészne a könyvek ben. S mert a fiú semmit nem szólt, hanem lopva egyre csak őt leste, úgy találta jónak, helyénvalónak, ha mond valamit, ha nem térdepelnek némán, a homályos szoba igézetében szótla nul. — Milyen könyveket szeret? — kérdezte a fiútól és még jobban odafigyelt a polcokra. — Mindegy nekem. Csak jó legyen — nyögte ki a fiú, fojtotta hangját a belső remegés. — Ez jó lesz? — emelt le a lány egy könyvel a polcról. — Szerelmes. Diáknak való! — Jó lesz — mondta elcsukló hangon a fiú. — Habár a szerelem nem a könyvekből jó — tette hozzá gyorsan és olyan szégyenérzéssel, hogy már bánta, amit az esze és a szíve szerint kimondott. — Kinek hogy — jegyezte meg ügyetlenül a lány és leejtette a könyvet. A fiú utána kapott, a lány meg akarta előzni. Üsszekoccant a fejük. És mintha össze is tapadt volna örökre, széjjelválaszthatatlanul. Szédülten dőltek le a pokrócra. Nem dulakodtak, de a pokrócot összegyűrték. Simán, ellenállás nélkül történt minden, a kiválasztott könyvet mégis berugdosták a könyvespolc alá. És aztán beleúntak, belecsömöröltek a csókba, a ruhájukat igazítgatva feltápászkodtak, böngésztek a polcokon tovább, s a fiút csodálatos érzés szállta meg, szerette volna hálásan megölelni, cirógatni a lányt. Hozzá is ért a vállához, de sértődötten elrántotta és sírva fakadt. — Miért jött ide? — dorgálta szipogva. — Nem kellett volna bekiáltania. — Könyvért jöttem és milyen jó, hogy jöttem — magyarázta esetlenül a fiú. — örültem a látogatásának, hiszen egyedül vagyok, mindig egyedül, de azt nem lett volna szabad! Mit gondol ezek után rólam? — vizsgálta az arcát könnyes szemmel a lány. — Csak a legjobbakat gondolom magáról — nyugtatta, vigasztalta a fiú. — Még néhány napom van csupán, szeretném jól eltölteni. Nem bírom a várakozást. Lesem a postást és nem jön. Nem hozza az útlevelet. Jöhetek máskor is könyvekért? — Nem bánom — mondta vonakodva a lány. — De többször már nem jövök be magával a szobába ... A fiú megsimogatta a haját és azután úgy térdepeltek a polcok előtt, mintha ezer éve ismernék egymást.
