A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-05-28 / 22. szám

loset Škvorecký a középkorú cseh irónemzedék képviselője, aki az utóbbi években méltán került az irodalmi közvélemény érdeklő désének középpontjába.

1924-ben született Náchodban. A reálgimnáziumi érettségi után segédmunkásként dolgozott a háború végéig, majd angol nyelvet és tilozófiát tanult a prágai Károly Egyetemen. 1956—58 között a Své tóvá literatúra című folyóirat szerkesztője. 1953—55 és 1959—63 között pedig az Állami Szépirodalmi Könyvkiadó angol—amerikai szerkesztőségének volt a tagja, jelenleg csak az irodalomnak él.

Zbábélci (A gyávák) című regénye, melyet 1949-ben írt, de csak 1958-ban jelent meg, a második világháború utolsó napjaiba sűrítve ábrázolja és leplezi le a gyáva és haszonleső nyárspolgárok álhazafiasságát. A regény nagy feltűnést keltett, majd vihart váltott ki s végül is sikert aratott. Hasonló utat járt be a Legenda

Emőke című, 1963-ban megjelent kisregénye, amely a mai értelmiségi embernek azt a típusát veszi célba, akit még egy nagy szerelem lehetősége sem tud kirántani közönyéből és kényelméből.

1965-ben újabb művel lepi meg olvasóit. Egy detektív re gény olvasó ötletei című tanulmánykötetében védelmébe veszi, s a költészetből „vezeti, le“ a detektívtörténetet mint műfajt. Érdekes módon az elméletet a gyakorlati megvalósítás követi; amikor 1966-ban közzéteszi Borüvka hadnagy szomorúsága című novella gyűjteményét, amelyben az író igazi művészi szintre emelte a még ma is sokszor kárhoztatott műfajt. E kötetből való az alábbi novellá ja is, amely nagyszerű szerkezetével, meglepő ötletességével és csip kelődő, iróniába hajló humorával tűnik ki. Filmváltozata nagy sikert aratott.

(k. j.)

Nagyon hiányos öltözetükben alighogy berohantak a színpadról az öltözőbe, megszólalt a telefon. A kagylót Alena vette fel, mert ö ült legközelebb a készülékhez. Egy férfihang idegen hangsúllyal Nakoncová kisasszonyt kérte. Alena jól tudta, ki a hang tulajdonosa. A kagy lót az asztalkára tette a készülék mellé, s az öltözőn keresztül, ahol a lányok épp most bújtak ki parányi táncruhájukből, a másik oldalra, a tükör felé tekintett.

— Eszterl — ikiáltotta. Telefon...

Az öltöző másik végében álló asztalka mellől egy törékeny szőke szépség emelkedett fel, és kecsesen odament a készülékhez. Habozva kérdezte:

— Ki az?

— Hát ő!

A szőkeség, aki már-már kezébe vette a kagylót, visszalépett, s fojtott hangon így szólt:

— Mondd, hogy nem akarok vele beszélni.

Alena elflntorodott, és vállat vont. Majd felvette a kagylót, s hanyagul mondta:

'— Azt üzeni, hogy nem akar magával beszélni.

A telefon hirtelen recsegni kezdett, mintha valahol rövidzárlat keletkezett ■ volna. Alena a szőkeségre pillantott, grimaszt vágott, és hallgatott tovább. Sokáig. Aztán tolmácsolta a recsegés tartalmát:

— Azt mondja, hogy duzzadni kezd a szíve. S ha nem jössz a telefonhoz, egyre nagyobbra és nagyobbra fúvódik, míg szét nem pattan.

A táncosnők, akik a szomszédos asztaloknál hegyezték a fülüket, vihogni kezdtek.

— Mondd meg neki, hogy akkor menjen az orvoshoz — bökte ki Eszter gépiesen.

— Hogy akkor... menjen orvoshoz — ismételte Alena a telefonba. A kagylóból ismét valamiféle elektromos kisülés zöreje hallatszott.

— Azt mondja, az ő betegsége gyógyíthatatlan — tolmácsolta Alena.

A lányok megint kuncogni kezdtek.

— Hát akkor add ide. — Eszter olyan képet vágott, mintha megmérgezték volna, s a telefonkagyló után nyúlt. Alena a maga tükréhez ült, és ő is hegyezni kezdte a fülét. Eszter nagyon hidegen beszélt a telefonba.

— Halló? — aztán sokáig semmi, csak a membrán szokatlanul erős pattogása hallatszott, melybe az ismeretlen — de neki isme rős — férfi a drót másik végén mentegetődző szóvulkánját öntötte.'Majd kétszer Eszter „Hm, hm“-je, és végül nagyon határozottan:

— Nem, ne várj. Nem akarom. Egyszerűen nem akarom. Azok után, ahogyan tegnap ví selkedtél, nem akarom. És ismét szünet, melyet apró kisülések töltöttek ki, majd végül olyan hangzuhatag következett, mely visszavonhatat lan volt:

— Tudd meg, hogy az esztelen féltékenysé ged már az idegeimre megy. Ha nem hiszel nekem, akkor isten áldjon. Adieu!

S a kagyló hirtelen csörrenéssel a készülék villájára hullott.

A tükörben Alena látta, amint Eszter büszkén

lépeget asztalkája felé, kecsesen riszálva csábító farát.

A lányok csevegése és ujjongása, melyet jól aláfestett a víz csobogása és a zene, amit agyuk felfrissítésére a portás engedett a zu hanyozó hangszórójába, ide-oda csapongott a mosdó levegőtengerében. A zuhanyok sorban álltak egymás mellett, válaszfalakkal elrekeszelve. s igelit függönnyel ellátva, amely mögött kirajzolódtak a meztelen lánytestek körvonalai. A lányok a rekeszen keresztül szórakoztak, elég hangosan, hogy túlkiabálják a zene és a mechanikus zörejek modern hangkeverékét; mosták a hajukat, egymástól kölcsönözgetve a szappant. A karcsú, kemény testek gyönyörűen csillogtak a vakító fényben, s a vízsugarak lassan elhordták az éppen befejezett főpróba izzadságát és a sminket.

A vibráló hangzavarban fürgén vándoroltak kézről-kézre a szappanok és más toalettszerek.

— Lányok, ki lopta el a törülközőmet? — siránkozott egy barnahajú lány, aki eddig fürdőköppenyben állt a szélső fülke előtt. — Alena, nem te vetted el? — kérdezte egy természetes szőke lánytól, aki a szomszédos fülkében éppen zuhanyozni készült.

— Ugyan már, mit csinálnék a te törülkö ződdel? Van nekem is. És tiszta.

— Nekem meg a samponomat emelte el valaki. Szemtelen disznók! — szólalt meg egy szoprán az Alena melletti fülkében.

— Az öltözőben hagytam volna? — töprengett a barna lány.

— Hát persze, szerelmes — mondta Alena.

A barna ingerülten rávillantotta a szemét,

és a folyósora nyíló ajtó felé fordult. Alena látta, amint kimegy a folyosóra és bezárja maga után az ajtót. Aztán ismét megszólalt a szoprán a szomszéd fülkében:

— Hát ki vette kölcsön azt a sampont, a teremtésit?!

— Ne ordíts, Eszter. Nesze, itt az enyém — mondta Alena és átnyújtotta a samponos tubust a rekeszen.

A szomszédos fülkében, mint egy gyönyörű hófehér fóka, villogott és ragyogott az Évakosztümös Eszter Nakoncová, aki épp most dugta a fejét a zuhany alá. Kecses, hosszú nyaka volt; amikor lehajtotta a fejét, hogy besamponozza a haját, nyaka elragadóan kedves ívalakot öltött.

Alena behúzta a függönyt, ledobta magáról a fürdőköpenyt, s a langyos vízsugár alá állt. • • •

És azután történt... Tulajdonképpen semmit sem lehetett hallani. A gyenge koppanás a vízcsobogásban és a galimatiász vadul röpködő hangjaiban csaknem teljesen elveszett. Alena fel sem figyelt rá; azzal a tompa zuhanással sem törődött, amely — úgy tűnt neki — a szomszédos fülkéből hallatszott, mintha valamilyen nehéz dolog Utődött volna a deszkafalhoz.

Valami mást vett észre: a fülkék válaszfala

nem ért egész a földig — és a vékonyka fal alól, amely fürdőszomszédjától elválasztotta, hirtelen kicsúszott Eszter meztelen keze, mintha keresne valamit a földön, s aztán úgy maradt mozdulatlanul. Alena megrettent, s lehajolt. Azt gondolta, hogy Eszter elájult. Megfogta a mozdulatlan kezet, s a kéz tehetetlenül függve maradt a tenyerében.

Aztán a fehér csempék alkotta kis mederben, amerre lefolyt a víz, megjelent egy sötétvörös erecske, mintha a szomszédban valaki

málnalevet öntött volna a lefolyó csatornácskába.

Csakhogy Alena megértette, mi az. Elengedte Eszter kezét, s önkéntelenül olyan, hangosan elvisította magát, hogy kiáltása túlharsogta a zuhanyozó alaktalan hangzavarát.

Valaki kopogott, s a könyvtárszobába egy fiatal nő lépett be, aki csúnya klott munkaköpenyt viselt, s haját szigorú konytba fésülte. Hóna alatt dossziét tartott.

— Bublina elvtárs? — kérdezte kedvesen Borűvka hadnagytól, aki éppen napi keresztrejtvényét fejtette, valamiféle vastag kriminológiai írással.

Borüvka hadnagy elkomorodott.

— Nem, Borüvka — mondta búsan.

— Bocsásson meg, hadnagy elvtárs, De hisz’ a jelentésben úgy áll, hogy maga vizsgálja a Vránová-esetet...

— Igen, én — mondta a hadnagy még búsabban.

— No, és ők azt mondták nekem, hogy Bublina hadnagy elvtárs, aki a Vránová-ügyet vizsgálja, a könyvtárszobában dolgozik.

— Ügy mondták, „hadnagy elvtárs“?

A rendőrlány, aki éppen aznap lépett munkába, így a hadnagy először látta őt, elpirult. A hadnagy azonnal felfigyelt hosszú nyakának kecses vonalaira, de ettől még jobban elkomorodott.

— Az mondták „Bublina“, igaz? — sóhajtotta.

— Igen — válaszolta suttogó hangon a renddőrnő.

— Csak ilyen... viccesek az. elvtársak — mondta szomorúan a hadnagy. — Olyan vagyok, mint egy buborék, de Borúvkának hívnak.

A klottköpenyes lány hirtelen ráemelte tekintetét.

— Dehogyis, egyáltalán nem! — mondta sietve.

Borüvka hadnagy a lányra szegezte szánalmasan szomorú szemét.

— Hát akkor nem tudom, mondta. — Maga a bűnügyi osztályon akar dolgozni? Nehéz dolog ... Ilyen rossz meglátóképességgel...

Megszólalt a telefon. Borüvka hadnagy felvette a kagylót. Kis ideig hallgatott, majd energikusan ezt mondta:

— Odeon színház? Jó.

És letette, s anélkül, hogy további figyelmet szentelt volna a piruló lánynak, — nehézkesnek tűnő alakja ellenére meglepően gyorsan távozott a helyiségből.

A remegő portás, aki a zuhanyozó bezárt ajtaja előtt topogott, Izgatottan hebegte:

— Bezártam őket, fel... felügyelő elvtárs, hogy egyikük se szökhessen meg, s azért is, hogy ... semmit ki ne hozhassanak, meg hogy ...

— Ki jelentette magának a gyilkosságot? — vágott szavába a hadnagy.