A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-23 / 17. szám
...de azért nem ártf ha megkóstolják „Rettenetesen fontos valami, hogy egy népszerű és ható író miként magyarázza az életet, a társadalmat, az embert“ — írja egy helyen Ady Endrei Sajnos, mi még nem tartunk egészen ennél a kérdésnél, pedig eredményeinket tekintve már itt is tarthatnánk, ha ... s most éppen erről a „ha“-ról indított vitát a Hét. Duba Gyula és Sági Tóth Tibor meg is írták már a magukét arról, hogyan lehetne elérni azt, hogy legyenek népszerű és ható íróink, akik úgy magyarázzák az életet, a társadalmat és az embert, hogy szavaikra érdemes odafigyelni Ennek jóformán csak egyetlen nagy akadálya van; a könyvterjesztés mindmáig megoldatlan kérdése. Szinte hihetetlenül kevés nálunk azoknak a száma, akik csehszlovákiai magyar írók műveit vásárolják. Ennek következtében a szépirodalmi alkotások megjelenési példányszáma csak szerencsésebb esetekben haladja meg az ezret, pedig folyóirataink több tízezres példányszámban kelnek el. Hol lehet hát a hiba? Valóban annyira közömbösek lennének az emberek hazai magyar irodalmunk sorsa iránt? Vagy talán a kiadói politika körül nincs minden a legnagyobb rendben? Egyik feltételezés sem egészen igaz. A legnagyobb baj talán épp a propaganda, a könyvterjesztés útvesztőiben van. Gyakran olyan ember kezébe kerül a magyar irodalom ügyének intézése, akinek ez, enyhén szólva, nem kenyere, még akkor sem, ha történetesen a könyvterjesztési vállalat alkalmazottja. Valószínű, hogy a kiadói gyakorlat is elbírna néhány enyhe reformot, de erről szóljanak majd az illetékesebbek. Itt jut eszembe, hogy annak idején, Gál Sándor: Arcnélküli szobrok című verseskötetének megjelenése után azzal a szándékkal mentem be a lévai könyvesboltba, hogy a könyvecskét megvegyem, s dedikáltassam a fiatal költővel, akivel véletlenül összefutottam. {Aki tanított valaha, tudja, mit jelent egy dedikált mű a tanulók szemében.) , — Az nincs — hangzott a lehangoló válasz —, volt belőle néhány, de elfogyott. Most, pár héttel ezelőtt szóba jött ez a kellemetlen emlék Cselényi László társaságában, — Szóval így? — csodálkozott Laci —, hiszen még most is fekszik belőle néhány száz példány a raktárban. Van itt valami, ami sehogy sem megy az ember fejébe. Nincs meg a kellő összhang a piac, a kínálat és a kereslet között. Az igaz ugyan, hogy a könyvkereskedések alkalmazottjai is havi „fixért“ dolgoznak s az a néhány könyv már nem sokat nyom a látban, de azért nem jó dolog az, ha így gondolkoznak az emberek. Ez semmi esetre sem válik az ügy javára. A népkönyvtárak munkája körül is akad még egy kis javítanivaló. A magyarlakta falvakban nagyobb figyelmet kellene szentelni a csehszlovákiai magyar irodalom propagálásának, jóval nagyobbat, mint a régi és egyetemes magyar irodalomnak, hiszen ezekből a művekből 9 a Hét irodalmi melléklete • 17. amúgy is akad bőven a magánkönyvtárakban. Jókai, Mikszáth, Móricz és a többiek már a mi hathatósabb támogatásunk nélkül is megélnek. Az is nagyon jó lenne, ha mai irodalmunk minden egyes új könyvterméke eljutna néhány példányban az iskolai könyvtárakba is. Ehhez — úgy vélem — az anyagi feltételek biztosítva vannak. Különben sincs valami nagy összegről szó, hiszen 15—20 kiadványnál aligha kerül sor többre évente. Maradnának még az író-olvasó találkozók. Ma már szinte divattá váltak az irodalmi estek. S ez nagyon hasznos dolog. Az olvasók már hetekkel az ünnepszámba menő esemény előtt készülnek a személyes találkozásra. Keresik és olvassák az illető író könyvét, hogy aktívan is bekapcsolódhassanak a beszélgetésbe. íróink a megmondhatói annak, mennyi kedves és kellemes élményük fűződik a gyakran késő éjszakába nyúló kölcsönös ismerkedésekhez. Persze a Csemadok és a népkönyvtárak dolgozói sokkal szívesebben rendeznék ezeket az esti beszélgetéseket, ha nem lenne annyi bajuk a vita tárgyát képező könyvek beszerzésével. Magam is részt vettem már néhány író-olvasó találkozón, s őszinte örömmel töltött el az az érdeklődés és tisztelet, mellyel magyar dolgozóink körülveszik íróinkat. Nemegyszer láttam olyasmit is, hogy régi ismerősökként üdvözölték egymást írók és olvasók. Ez érthető is. Hiszen egy kis ország nemzetisége vagyunk. Sajátos helyzetünkből kifolyólag nagyon sok pontban érintkezünk egymással, s emberi kapcsolataink gyakran az őszinte barátság jegyeivel gazdagodnak. Ezek az „ismerősök“ aztán mindenáron szeretnék megszerezni „íróbarátjuk“ könyvét, hogy dedikáltathassák. Például Kosúton, ebben a forradalmi múltjáról ismert dél-szlovákiai falucskában a szó legszorosabb értelmében elkönyörögték tőlem Mács József: Megbillen az ég és Duba Gyula: Na, ki vagyok? című könyvét, hogy emléksorokat írassanak bele az íróval. — A tanító elvtárs könnyebben megtudja szerezni, mint mi — mondották —, itt nem nagyon árplnak ilyesmit. Sok segítséget nyújthatna a könyvterjesztésben a Csemadok is. Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy a kiadó a terv összeállítása után valami tájékoztatófélét adjon ki, melyben kissé bővebben tájékoztatná az érdeklődőket a kiadásra kerülő könyvekről. Ennek alapján a helyi szervezetek vezetői aztán a tagsági öszszejöveteleken hathatósabb propagandát fejthetnének ki, esetleg megfelelő érdeklődés láttán a megrendelést is elintézhetnék a könyvesbolt alkalmazottainak bevonásával. Sági Tóth Tibor cikkét olvasva „A jó bornak nem kell cégér“ közismert frázis kapcsán jutott eszembe egy kedves kis emlék: A Bratislava—Galánta-i vonalon utazva ismerkedtem Duba Gyula: A nevető ember című friss, nyomdaszagú könyvével. Rajtam kívül fiatal diákok és ipari tanulók ültek a fülkében, kártyázgatással rövidítve az utazás kellemetlen perceit. Egyszer csak az egyik megszólal halkan: — Bocsánat, mi jót olvas, hogy ilyen derűs az arca? Felmutattam a borítólapot. — A nevető ember — betűzte a diák hangosan. Mondhatom, nagyszerűen szórakoztam. Tetszett a könyv egészséges, jó ízű humora. El is határoztam magamban, hogy írok egy rövid ismertetést róla, de a diák újra megszólalt: — Nem adná kölcsön egy pillanatra? — Szívesen — válaszoltam az egyik csattanón mosolyogva. — Ezt olvassa el — nyújtottam át Fellegi Kelemen, a súgó vidám történetét. A fiú csakhamar belemerült az olvasásba. — Szívesen megvenném — mondta a diák, mikor látta, hogy ki akarok szállni. Természetesen, neki adtam a könyvet. Sági Tóth Tibír a Hét 15. számában sok érdekes problémát vet'fel, mi azonban csak néhányra hívjuk fel olvasóink, könyvtárosaink, könyvárusaink és tanítóink figyelmét: Hogyan képzelik el magyar vidékeken a könyvellátottság megjavítását? Hogyan lehetne megháromszorozni a Tatran n. v. Magyar Üzeme kiadványainak felvásárlását? Milyen konkrét ötletekkel, javaslatokkal tudna segíteni a helyzeten? A hozzászólásoknak szívesen helyet adunk! A SZERKESZTŐSÉG Hát a „cégérkérdésben“ én ennél nem tudok mondani semmi lényegesebbet. Szólhatnánk még néhány szót a pedagógusokról is, mint intelligenciánk „legnépesebb táboráról“, ahogy legújabban nagy előszeretettel mondani szokás, de ebben a kérdésben Kardos Istvánnak adnék igazat. Személyes tapasztalataim ugyanis nagyon hasonlítanak az övéhez. S néha olyan érzésem támad, mintha egy nehéz zsákot dobálnánk egymás vállára, ahelyett, hogy mindenki vállalná a cipelésből a maga részét. Vagy csakugyan meg vagyunk győződve arról, hogy a jó bornak nem kell cégér? Én azt hiszem, azért nem árt ha megkóstolják. SZENK SÄNDOR Andrej Voznyeszenszkij Lettországi vázlat Ű, elhagyott menyasszonyok! Ütnak ered — átszökne három bolond a nyugati határon Följelentik. Elcsípik őket. 1941... Ítélet: kimért a bíróság tíz évet. „Várlak, szerelmem, szakadatlan! már négyezer nap súlya rajtam, négyezer éj múlt el fölöttem, négyezer éje nem öleltem! Tízéves a szomszéd fiú, eldübörgött a háború, négyezer nap gyúlt és kiégett. Megéltem minden szenvedésed. Élsz-e? Mi történik véled? Mindent kibír, aki szeret — Én árultalak el téged, én: a tébolyodon szerelem! Mert börtönökből néha visszatérnek. Külföldről — sohasem ...“ Megjött. Veri. Részeg már kora reggr \ Zuhog a mankó vad haraggal. Űsz asszony sír keservesen: „Szerelmesem! Szerelmesem!“ RAB ZSUZSA fordítása
