A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-16 / 16. szám
De ezek a gondolatok csak pillanatokig foglalkoztattak. Elűztem őket. Akkor igazi boldogság volt beszívnom teste forró illatát, nézni, milyen szabályosan emelkedik keble a ruha kivágásában, látni gyermekesen nyitott, szabálybs ajkát, a szemét, melyet könnyek fátyoloztak. Milyen jő, milyen szép volt ez az aszszony, milyen tiszta átszellemültség és szenvedély sugárzott az arcáról! Akkor csak láttam mindezt, de még nem értettem mindent. Sőt még ma is gyakran felteszem magamnak a kérdést: talán a szerelem is éppen olyan ihlet, mint a művész, a költő ihlete? Ha Dzsamilára néztem, kedvem támadt elfutni a sztyeppre, szerteharsogni, eget-földet megkérdezni, mit tegyek, hogyan küzdjem le ezt az érthetetlen aggodalmat és ezt az érthetetlen örömet? És egyszer alighanem meg is találtam a választ. Szokás szerint hazafelé tartottunk az állomásról. Már leszállt az éj, tengernyi csillag ragyogott az égen, a sztyepp aludni készült, csak Danijar éneke zengett, felverte a csendet, és elhalt a lágy, sötét messzeségben. Dzsamila és én mögötte mentünk. Nem tudtam, mi történhetett Danijarral aznap este: annyi gyengéd, szívfacsaró bánatot és magányosságot éreztem dalában, hogy a részvét és a sajnálat könnyei a torkomat fojtogatták. Dzsamila lehajtott fejjel ment és erősen fogta a szekér szélét. És amikor Danijar hangja megint a magasba lendült, Dzsamila felvetve a fejét, menet közben felugrott a kocsira, és leült melléje. Mozdulatlanul ült, mint a szobor, mellén összefonta a karját. Én mellettük, kissé előttük mentem és oldalról néztem rájuk. Danijar énekelt, és úgy látszott, nem is látja a mellette ülő Dzsamilát. Az pedig ernyedten leejtette a kezét és Danijarhoz simult, fejét könnyedén a férfi vállához támasztotta. Danijar hangja megremegett, csak egy pillanatig, mint ahogy a poroszkáló ló megzavarodik, ha ostorral ütnek rá, de aztán újult erővel zengett fel. A szerelemről énekelt! Megrendültem. A sztyepp mintha kivirágzott és megrezzent volna, s a sötétség oszladozni kezdett, s én a hatalmas pusztán csak a két szerelmest láttam. Ök azonban észre sem vettek, mintha ott sem lettem volna. Mentem és néztem őket, ahogy a világon mindenről elfeledkeznek, s testük együtt ringatódzik a dal ütemére. Szinte rájuk sem ismertem. Ugyanazt a Danijart láttam, kigombolt, viseltes katonazubbonyában, de szeme izzott a sötétben. Az én Dzsamilám hozzásimult csendesen és félénken és szempilláin könnyek csillogtak. Más emberek voltak, soha nem látott boldogság töltötte el őket. Vagy nem ez volna a boldogság? Danijar most Dzsamilának adta az anyaföld iránt érzett egész határtalan szerelmét, amely ezt az ihletett éneket kiváltotta belőle. Neki énekelt, róla énekelt. Engem megint elfogott az érthetetlen izgalom, amelyet mindig éreztem, ha Danijar énekét hallottam. Hirtelen ráébredtem, hogy mit is akarok tenni. Le akarom rajzolni őket. Megijesztett a gondolat. De a vágy erősebb volt a félelemnél. Lerajzolom őket, ilyennek, boldognak! Ilyennek, amilyenek most! De meg tudom-e csinálni? A lélegzetem is elakadt félelmemben és örömömben. Édes, önfeledt mámort éreztem. Én is boldog voltam, nem tudtam még, mennyi bajt hoz reám ez a merész vágy. Azt mondtam magamban, hogy olyannak kell látni a földet, amilyennek Danijar látja, színekben mondom majd el, amiről Danijar dalol, hegyeket, sztyeppet, füveket, felhőket, patakokat festek. Sőt még az is eszembe jutott: „honnan veszek festéket? Az iskolában nem kaphatok, nekik is kell.“ Mintha csak ennyi lett volna az egész.- _ Danijar éneke váratlanul félbeszakadt. Dzsa-13 mila szenvedélyesen átölelte, de rögtön vissza is hőkölt, egy pillanatra megdermedt, majd hirtelen elhúzódott tőle és leugrott a kocsiról. Danijar tétován meghúzta a gyeplőt, a lovak megálltak, Dzsamila ott állt az úton háttal feléje, aztán hirtelen hátravetette a fejét, félig felé fordult, ránézett, és sírással küszködve így szólt: — No, mit nézel? — És ridegen hozzátette: — Ne nézz rám, hajts! — És odament a maga kocsijához. — Há te mit nézel? — förmedt rám. '— Ülj fel, fogd meg a gyeplőt! Jaj, de sok bajom van veletek! — „Hát ezt meg mi lelte?“ — álmélkodtam és elindítottam a lovakat. Nem volt nehéz kitalálni, mi bántja — nem egyszerű dolog, hiszen hites ura van, él valahol a szaratovi kórházban. Haragudtam rá, meg magamra is, és talán meg is gyűlöltem volna Dzsamilát, ha tudom, hogy • Danijar nem fog többé énekelni, hogy soha többé nem hallom a hangját. Halálosan fáradt voltam, sajgott a testem, minél előbb szerettem volna hazaérni és ledőlni a szalmára. A sötétben ringott az ügető lovak háta, kibírhatatlanul rázott a szekér, a gyeplő ki-kicsúszott a kezemből. A szérűn üggyel-bajjal leszedtem a hámot, bedobtam a kocsi alá, és ahogy a szalmához értem, végigvetettem magam rajta. Danijar ez alkalommal maga hajtotta el a lovakat legelni. Reggel már jókedvűen ébredtem. Lerajzolom Dzsamilát és Danijart. Meg tudom-e csinálni? összehunyorított szemmel pontosan magam elé képzeltem őket, olyannak, amilyenek majd a képen lesznek. Csak meg kell fogni az ecsetet meg a festéket és nekilátni. Elfutottam a folyóhoz, megmosdottam, és rohantam a megbéklyőzott lovakhoz. A nedves, hideg lucerna meztelen lábamhoz csapódott, érdes, felrepedezett talpam fájt, de boldog voltam. Futottam és közben gyönyörködtem az elém táruló látványban. A nap éppen felbukkant a hegyek mögül, és máris feléje fordult a napraforgó, mely az öntözőcsatorna mellé hullott magból nőtt ki. Irigyen állták körül a fehér fejű ürömfüvek, de nem hagyta magát, elfogta, elragadta tőlük sárga nyelvecskével a reggeli sugarakat, teleszívta velük tömött, szoros magtányérját. Amott meg a kerék szántotta gázló, amely átvezet az öntözöárkon. A víz térdig ér. Távolabb a kékesszürke szigetecske, ahol derékig illatos méntában gázol az ember. Futok az édes anyaföldön, fejem felett ide-oda cikáznak a fecskék. Ű, bár volna festékem, hogy lefessem a reggeli napot is, meg a fehér-kék hegyeket, a harmatos lucernást és ezt az árokparton nőtt árva napraforgót. Amikor visszatértem a szérűbe, boldog hangulatom hirtelen elszállt. Dzsamilára esett a pillantásom, mogorva volt; arca megnyúlt. Valószínűleg nem aludt az elmúlt éjjel, sötét árnyékok húzódtak a szeme alatt. Nem mosolygott rám, nem is szólt hozzám. Hanem akkor megjelent Orozmat, a brigádvezető, odament hozzá és köszönés nélkül így szólt: — Vegye vissza a szekerét! Küldjön, ahova akar, de az állomásra nem megyek többé!-r- Mi ütött beléd Dzsamaltaj, talán a darázs csípett meg? — csodálkozott kedélyesen Orozmat. — Fene essen a darazsakba! Ne faggasson engem! Megmondtam, hogy nem akarok menni, és kész! A mosoly lehervadt Orozmat arcáról. — Akarod, vagy nem 1 akarod, de vinni fogod a gabonát! — vágta oda mankóját a földre. — Ha valaki megbántott, mondd meg, széttöröm a hátán a mankótl De ha nem, ne ostobáskodj, a katonáknak viszel gabonát, a férjed is ott van közöttük. — Hirtelen sarkon fordult, és mankójára támaszkodva elsántikált. Dzsamila zavarba jött, arca bíborvörösre gyűlt, Danijar felé pillantott, és halkan felsohajtott. Danijar kissé távolabb állt, háttal feléje és az igaszíjat ráncigálta a hámon. Az egész beszélgetést hallotta. Dzsamila még ott álldogált egy ideig, az ostort tépdeste, aztán csüggedten legyintett és odament a szekeréhez, dett sztyepp terül el előttem. Hiszen tegnap Ezen a napon a szokottnál előbb értünk baza. Danijar egész úton hajszolta a lovakat. Dzsamila mogorva és hallgatag volt. Én sehogy sem akartam elhinni, hogy kiégett, megfeketeigazán nem Ilyen voltl Mintha csak a mesében hallottam volna róla. A fejemből ki nem ment a boldogságot ábrázoló kép, amely úgy felkavarta a lelkem! Mintha az élet legszínesebb darabkáját ragadtam volna meg. Magam elé képzeltem minden részletével, és csak ez izgatott. Mindaddig nem nyugodtam, amíg a mázsáló asszonytól el nem loptam egy szép nagy darab fehér papírt. Kalapáló szívvel a kazlak mögé húzódtam és rátettem a lapot a simára gyalult falapátra, amelyet útközben szereztem a rostáló munkásoktól. — Allah áldása kísérjen! — suttogtam, mint valamikor az apám, amikor először ültetett fel a lóra és ceruzámmal megérintettem a papírt. Az első próbálkozások ügyetlenek voltak. De mikor kirajzolódtak a lapon Danijar vonásai, mindenről elfeledkeztem! Ügy éreztem, megjelent a papíron az augusztusi éjszaka a sztyeppen, hallom Danijar énekét, és látom őt magát is, hátravetett fejét, fedetlen mellét, és látom Dzsamilát, amint a vállához simul. Ez volt az első önálló rajzom: itt a szekér, itt vannak ők ketten, itt van az előredobott gyeplő^ a lovak ringó háta a sötétben, távolabb pedig a sztyepp és a messzi csillagok. Olyan mámorosán rajzoltam, hogy semmit sem vettem észre abból, ami körülöttem történt, és csak akkor eszméltem, fel, amikor megszólalt valaki a fejem felett: — Mi van veled, megsíiketültél? Folytatjuk
