A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-26 / 13. szám
B *o *1 h *o ‘b *ó *1 • • Illyés Gyula bohózata a MA TESZ-ban Illyés Gyula neve nemcsak a magyar, hanem a világ, — de még inkább az európai irodalomban közismert. Rangos, elismert és megbecsült iró és költő, akinek munkássága a magyar irodalom élvonalába tartozik. A költő és a prózaíró mellett Jelentős drámaírói tevékenysége is, legjobb művei az Ozorai példa, a Fáklyaláng vagy a Dózsa megérdemelt sikert arattak. Hazai színpadon drámaíróként először találkozhatunk vele a MATESZ színpadán, s bár a találkozás őszinte örömmel tölt el bennünket, a darabválasztást, sajnos nem mondhatjuk szerencsésnek. Eltekintve ugyanis attól, hogy a Bolhabál nem mutatja meg Illyés Gyula igazi drámaírói erényeit, hangsúlyoznunk kell a bohózat kísérleti jellegét is. A bemutatásra került darah műfaját meglehetősen körülményes meghatározni. Az író a Irancia „farce“ műfajába sorolja, s magyarázatként megjegyzi: „A farce olyan komédia, amit valamikor a társadalom legegyszerűbb rétege élvezett, leginkább vásárokon, isten szabad ege alatt, egy-egy htrtelenében öskzeütött deszka-emelvény köré gyűlve.“ A magyarázat is érzékelteti, hogy a szerző amolyan középkori műfaji kategória felelevenítésére vállalkozott. A műfaj lényege „útszélien egyszerű erkölcsi mag, egy „megadta-neki“ — szerű csárdái — és olimpuszi — igazságszolgáltatás.“ A műfaj Ismertetését egyébként bízvást átvehetnénk Gyulai Páltól is, aki így ír róla: ...„alsóbb körben mozog, kevésbé korlátolt, erősebb, vagy ha úgy tetszik, durvább hatásra törekszik: mosoly helyett hahotára ...“ Távolról sem vagyunk a nevettetés ellenségei, ez utóbbit azonban az adott esetben csak fenntartásokkal fogadhatjuk el. A bohózat rövid története a következő: A du nántúli pusztára nyári idénymunkások érkéz nek. A nőre éhes segédtiszt, aki egy szerencsés véletlen folytán a birtok teljhatalmú urának érezheti ezekben a napokban magát, feltételként szabja, hogy a falu egyik csinos leányát „házi és egyéb munkára“ hozzá osszák be. A bandagazda mélységesen felháborodik ezen, azonban csak a leleményesség és a női furfang akadályozhatja meg a tervet. Leányruhába öltözött legények sorakoznak a nőre éhes úri népség előtt s a leckének csak egyetlen folytatása lehet: az urak teljes megszégyenülése. S mint az igazi példázat szerint, az lllyés-darabban egymáséi lesznek az egymás számára kiválasztottak. Bár a műfaj, mint említettük, középkori eredetű, kissé a Mátyás-korabeli kópéjátékokra. kutyakomédiákra emlékeztet, mai rendeltetése — az író tulajdonképeni szándéka szerint is — lényegesen több ennél. Vagy legalább is többnek kellene lennie. Feltehetően abba a vonulatba akart beilleszkedni, melyhez korábbi darabját, a Tűvé-tevők-et, vagy Kodály Háry János című daljátékát soroljuk. A népi komédia megteremtésének kísérlete ez a darab, érzésünk szerint azonban elmarad nemcsak e műfaj klasszikus lehetőségeitől, hanem Ily lyés korábbi müvétől is. Ha az Illyés-bohózat kapcsán az ősöket kutatnánk, nemcsak a műfaj igaz remekművére, a francia Pathelin mester-re bukkannánk, hanem közeli rokonságot fedezhetnénk Shakespeare bohócaival és bolondjaival, s még in kább Moliére és Goldoni furfangos cselédeivel. Igaz, ez utóbbi inkább az olasz Commedia dell’arte-hoz kapcsolódik. Magyar lonatkozásban a hitvitázó drámák, iskoladrámák és Cső konai komédiáinak néhány alapmotívumát sorolhatjuk ide. Elemei azonban ott találhatók a népköltészetben Is. A látszólag felfrissülő műfajnak tehát hagyománya van, ennek ellenére a Bolhabál meglehetősen vázlatos, s já tékos-bolondos komédiázása egyoldalú, s jobbbára a könnyebb ellenállás vonalán halad. Persze, hiba volna elvitatni, hogy a komé dia tényleges mondanivalója a valós életnek — régmúltnak vagy közeli múltnak — mély igazságát veti fel. A sokszoros nagyítás mellett is érezzük az igazság győzelmét — a sötétség hitvány erői felett. A mesék legkisebb gyermeke, a nép, okosságával, leleményességével győzelmet arat a ravaszság- és az aljas szándékok felett. E tény tudatosítását egyébként a diák szerepeltetése még nyilvánvalóbbá teszi. Ű nemcsak „játszik“, de egy kissé lázadozik is ... mégis, eme félreérthetetlen és kétségtelen jellemzők ellenére, a darabot nemcsak laza szerkesztésűnek érezzük, hanem a népszínmű és a rekeszizmokra pályázó komédia nem éppen szerencsés keverékének is. Bár a komédia, illetve a bohózat műfaji lehetőségei sok minden alól feloldozzák a szerzőt, mégis — minden fantasztikum — lehetőség el lenére — csupán ágas-bogas helyzetkomikumokra s vaskosszellemes szólásokra építeni — még egy helyzet — vagy csel vígjáték esetében is kevés. Az igazsághoz tartozik, persze, az Is, hogy a néző különösen a második részben — jól mu lat a színpadon sorjázó helyzetkomikumokon. (Az első rész meglehetősen vontatott, túlnyui tott). A tréfa, a játék életmentő lehetőség — erre a gondolatra épül a darab. Ez ugyan kétségtelenül igaz, s igaz az a másik szem pont is, határozott nyereség számunkra, ja a múlt gyötrelmein kissé fölényesen mosolyogni tudunk, az adott esetben azonban meglehetősen öncélú a nevettetés s eszközeiben sem éppen válogatós. Nevettetés! alkalom egészen a „legalpáribb vásári bohóckodásig“ (ezt egyébként a rendezés nagyon is megszívlelte!) kétségtelenül sok van a darabban, a „komoly kacagás“ írói ^ igénye azonban az eredeti szándéktól sokkal halványabbra sikerült. .. Még akkor Is. ha időnként szinte hahotázott a nézőtér Konrád József, a darab rendezője az írói szándék minél teljesebb érvényesítésére tőre kedett. „Inkább túlsózni, mint nem sózni“ elv vezérelte, s bár ez a rekeszizmokra kétségte lenül hatott, a megoldást illetően csak fokozta a darab amúgy is meglevő szertelenségeit. A helyenkénti éles kontrasztok, túlhatások helyett nagyobb mértéktartás és józanság célravezetőbb lett volna. Ezzel nemcsak az „alpári gondolatok" jámborodnak meg, hanem a színészi munka is közelebb kerül a művészi teljesítményhez. A rendezőnek egyébként lelkes szereplőgárda állt rendelkezésére, amely láthatóan maga is élvezte a „szokatlan“ műfajt. Túlzás. nélkül mondhatjuk, a színészek tehetségük javát nyújtották. Anélkül, hogy mos' névsorolvasásba kezdenék, hadd emeljem ki Né nieth Unna, Gálán Géza. Tóth László, Lengyel Ferenc, Rózsár József és Fazekas Imre teljesít ményét. A színpadkép, Vecsei V. József mun kája, célszerű volt. A táncszámokat Takács András tanította be. Bár a bemutatóról — éppen a rendhagyó műfaj miatt — meglehetősen nehéz írni, vi tatható, helyesen választott-e a színház, ami kor Illyésnek éppen ezt a darabját tűzte műsorra. A szerző kétségtelenül sok minden alól felmenti a színészt és rendezőt — s ezzel egy kissé önmagát s talán a színházat is — mégis. kérdéses, ez az út volt-e legjárhatóbb ...? Persze, a darab közönségsikerét elvitatni nagy bátorság volna. FŐNÖD Zoltán Várady Béla és Thirring Viola lelenet az előadásból Lengyel lózsef és Németh Ilona 12
