A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-12 / 11. szám
Egy kiváló pedagógus jubileuma Most, amikor Tóth Ferenc nyolcvanadik születésnapjára ezeket a tisztelgő sorokat írom, úgy érzem, hogy az ünnepelt egykori tanítványai egy emberként állnak mögöttem. A több' nemzedék tagjaiból összetevődő népes tanítványi seregben bizonyára akadnak olyanok is, akik annak idején, az iskola padjaiban a szigorúságáról ismert Tóth tanár urat nem kedvelték; de valószínűleg nincs egyetlen olyan Az ilyesminek mi felelte állunk Annuskának, a műszaki rajzolónknak, fia született. Papa azonban nincs. Nem is volt. Lehet, hogy egy másik kollektívában jókora beszédtéma lenne az ilyesmi. Lehet, hogy még pletykára is okot adna. Aztán ítéletek is elhangzanának. Egyszóval egy ilyen eset egy másik munkaközösséget esetleg teljesen felbolygatna. Mondom, egy más kollektívát. De nálunk úgy vették a dolgot, mintha semmi sem történt volna, mintha Annuska nem is szült volna, mást mondok, mintha lenne férje. — Tény, hogy Annuskának fia született —, mondta osztályunk szakszervezeti felelőse. — Az is tény, hogy Annuskának nincs férje. És bár gyermeke férj nélkül jött a világra, a mi kollektívánk nem ítélkezik, mert mi felette állunk az ilyesminek. Az ő gyermeke a mi gyermekünk. Az egybegyűltek lelkesen tapsoltak, és mindenki hozzájárult az ajándékhoz a maga rubeljével. Másnap Annuska asztalán, első mancsait ölelően széttárva, ott ült a hatalmas plüssmackó, mi pedig mindnyájan szeretettel pusziltuk meg / a boldog kismamát. — Bár apa nélkül született is a gyerek —, mondogattuk —, eltekintünk ettől a csekélységtől, mert mi felette állunk az ilyesminek. Biztosítunk szeretetünkről, gondoskodásunkról, nem hagyunk magadra. A következő nap az intézet faliújságjában öklömnyi betűs cím hirdette: „Fő a figyelmesség!“ A cikk aztán mindenkivel tudatta, hogy N. Annuska, műszaki rajzolónak fia született, majd meghatóan vázolta, hogy milyen nagy öröm ez minden nő életében, és hogy az adott esetben ezt a boldogságot még az sem árnyékolta be, hogy Annuskának nincs férje. Nem árnyékolta be pedig azért, mert az osztály minden dolgozója kedves figyelemmel, törődéssel vette körül Annuskát. A végén a cikk leszögezte: „Az osztály nemes kezdeményezését fel kell karolni az egész intézetben. Legyen mindenkinek egy-két kedves szava Annuskához, és akkor Annuska biztosan egészen elfelejti majd, hogy nincs férje.“ ... Állandó figyelmességünk és törődésünk két éven át egy pillanatra sem lankadt, sosem hagytuk magára Annuskát. A múlt vasárnap aztán Annuska férjhez ment. Összejött egy jó fiúval, akivel megszerették egymást, mi pedig ugyancsak szép lakzit csaptunk nekik. A menyegzőn osztályunk vezetője, poharát a fiatalokra emelve, emigyen szólott. — Bár annak idején Annuska gyermekének nem volt apja, mi eltekintettünk ettől, mert mi az ilyesminek felette állunk. Dicső kollektívánk pedig ráharsogta a fiatalokra: „Menyasszonycsók!“ . A. ÍNYIN — L. OSZADCSUK 11 Oroszból fordította: Petách Józsefné diákja sem, aki az évek múlásával nem gondolt volna egyre növekvő tisztelettel arra a tanárjára, aki minden tantárgyában széles és precíz ismeretanyag átadására törekedett és a munka és a hivatás megbecsülésére nevelt. Egyetemre került tanítványait büszkeséggel és örömmel töltötte el az a felismerés, hogy a tanárjuktól kapott tudás nemcsak az évfolyamtársaik körében, de az előadóik előtt is rangot ad nekik. A harmincas évek elején történt meg például az a kedves eset, hogy a párizsi Sorbonne professzora (Pierre Loti regényíró fia) felfigyelt Tóth Ferenc egyik ott tanuló tanítványára, és megkérdezte, ki tanította őt franciára, hogy annyi szinonimát tud. Sokoldalú és elmélyült szakismereteit Tóth Ferenc teljes mértékben a szlovákiai magyarság hasznára gyümölcsöztette. A kolozsvári egyetem klasszika filológiai (görög—latin) szakának elvégzése után 1910-ben a pozsonyi katolikus főgimnázium tanáraként kezdte meg pedagógiai működését. Azóta megszakítás nélkül Pozsonyban élt és tanított. 1914 és 1918 között az eredeti approbációját további két tárggyal: a magyarral és a franciával egészítette ki. A- államfordulat bekövetkezése utáni időben a pozsonyi állami magyar reálgimnáziumba került, és nyugdíjba helyezéséig: 1945-ig itt tanított. Az 1950-es évek folyamán Sas Andor kérésére a Pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszékének munkájába externistaként kapcsolódott be. Itt tartott nyelvészeti előadásai és szemináriumai mellett a magyar nyelvű tankönyvirodalom megteremtésében is aktív részt vállalt, szerzőként és lektorként fáradhatatlanul dolgozott. Az 1887. március 14-én Zentán született és 57 év óta Pozsonyban élő és működő Tóth Ferenc értékes és áldozatos pedagógiai tevékenységére minden anyanyelvét és nemzeti kultúráját szerető csehszlovákiai maevar dolgozó tisztelettel tekinthet. Nyolcvanadik születési évfordulója nemcsak hozzátartozói és tanítványai, de az egész itteni magyar iskolaügy ünnepének számít. Ezen a nevezetes évfordulón szívből kívánunk erőt és egészséget a tiszteletreméltó jubilánsnak. Ad multos annos! TURCZEL LAJOS FARKAS KÁLMÁN Küld el a csendet Fekete paták a zajuk párás ablak az értelem visszakérem tőled a csendet a szerelem holt ágának csendjét nem hurcolhatsz többé magaddal mint csigaházát a remeterák csak emlékezhetsz s hasonlíthatsz Széthullt mozaik a lét Ügető paták a zajok s rángok a vagyak tövisén hova fölszúrtad zsákmányod kegyetlen gébics Add a csendet add vissza a csendet mert vágtató ménes zaja tipor szétloccsant agyvelökből kóvályog föl a felkoncolt gondolat s pára csapódik a kihűlt értelemre Sőrtüzek dördülnek a télben s összerogynak a fák jajok verdesik a temetők néma falát a tudatig vánszorog még egy-két vérző ige s úgy érzem minden belehal most tátongó sebeibe Küldd el a csendet a csend simító tengerét zaj-paták alatt hördül a világ szívünkben sápadva hervadnak a bús georginák s a téboly sompolyog már a kertek alatt. Van úgy... Van úgy, hogy hiába jön a mámor, az értelem nagyokat hörpint a vad-ízű éjszakából s nem horgod a fej, nem törpül az ábránd, másokra önt az éj fekete kátrányt, másokra fiull a feledés, másokat ránt el a kábulat, volt szerelmekből mások látnak esetlen, torz bábukat, te emlékeid között lebotolt faként józanul meredsz, csak nyugtalan mézgád csapong kérged alatt meddőn s álmod kései falevele fönnakad az első márciusi szellőn. é Szerelmetlenül Sápadt egek visszfénye arcomon, karombar béna ölelés nyüszít s ajkam tegezéből tollatlan csók-nyilak merednek, elvont világ, odadobom most már arcom néked fakó keretnek, a tisztaságba már senki sem csókol át. Hallgat a táj, hallgat a tél s révedő hópamacs-szemmel nézi villogó csoda-lelkem fehér tükrének málló foncsorát, állok a télben, a gúnyos szél tar ágra szúrt véres szívet lenget, körülvesz az ösztön sovány falkája s fölfalja bennem a legszebb szerelmet. Tömegmagány Fillérekre váltott értelmemre távolok guggolnak, a magasság s a mélység örvénylő lege összecsap fölöttem a fura iszonyok, jajvörös hisztériák csókolnak szájon. Gondolatjelek az utak, tört ritmusú verssorok a fák s lefejtem magamról a hajamba túró , láthatár. vézna ujjait, lepattognak rólam a sarkantyús percek, jeges funalmak szórják szét pernyés gondolatom s hovatartozásom nyüszítve bolyong ismeretlen, holt tájakon. Tömegmagány. Milliók közt kettesben magammal, hömpölygő kínokban, apadó örömökben gázolni mellig riadtan tartva vonagló szívem a tajtékzó szenny fölött. Tömegmagány. Fillérekre váltott értelmemre távolok guggolnak s örjöngő, hideg önizzásomban még sírnom sem szabad.
